szerző:
Gavra Gábor
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Különleges időpontban jelent meg Magyarországon Steve Crawshaw és John Jackson Civil bátorság című könyve, amelyhez a közelmúltban elhunyt cseh államférfi, Václav Havel írt előszót. A HVG Könyvek kiadásában, az Amnesty International Magyarország közreműködésével napvilágot látott mű elsősorban módszertani segédeszköz civil ellenállók és a hatalom törvénytelen lépései ellen erőszakmentes, de szintén törvénytelen eszközöket igénybe vevő hétköznapi hősök számára – különösen praktikus olvasmány 2011 végének Magyarországán.

Jan Rensaleer az 1960-as évek elején 4 dollárt kapott azért, ha részt vesz egy kutatásban a Connecticut állambeli New Havenben. Az önként jelentkezők egy része „tanári” más része „tanulói” szerepbe került a kísérletek során – hogy ki melyik szerepbe került, az látszólag véletlen volt. A résztvevők úgy tudták: a kísérlet az emberi memória természetének vizsgálatát segíti; a „tanulóknak” választ kellett adniuk a „tanárok” kérdéseire; és amennyiben rossz válaszok születtek, a „tanároknak” áramütéssel kellett büntetniük őket.

A Stanley Milgram, a Yale Egyetem pszichológusa által vezetett kutatás valójában nem a „diákok” memóriájáról, hanem a „tanárok” engedelmességéről szólt. Azt vizsgálta, hogy a „tanári” szerepbe került önkéntesek meddig hajlandóak elmenni a „diákok” szerepét alakító színészek „megbüntetésében” (a szereposztás ugyanis csak látszólag volt véletlenszerű; valójában a „diákokat” kivétel nélkül beavatott színészek alakították).

A „tanároknak” – tudomásuk szerint legalábbis – módjukban állt 15, 150, 375 és 450 voltos áramütést mérni a „diákokra”, akik az erősebb áramütések után könyörgőre fogták, apellálva „tanáruk” emberi érzéseire. Az elbizonytalanodó önkénteseket fehér köpenyes asszisztensek ösztökélték a kísérlet folytatására, vagy azzal érvelve, hogy az életéért könyörgő „tanuló” „állapota kielégítő”, vagy azzal, hogy a „tanár” nem felelős a kísérlet következményeiért.

A szabályt követed vagy ember maradsz?

A kísérlet tanulságos eredményeket hozott: a benne résztvevők 65 százaléka hajlandó volt akár halálos áramütést is mérni a rá bízott „diákra”, ha a kísérletben közreműködőktől a megfelelő időben biztatást vagy morális felmentést kapott tettére. Magyarul: a részt vevő önkéntesek közel kétharmada akár ölni is hajlandó lett volna puszta szabálykövetésből, figyelmen kívül hagyva (az áramütés következményeit természetesen imitáló) „áldozata” sikoltozását és könyörgését.

Olyan emberek voltak képesek „ölni” a kísérlet során, akik önképük szerint „különleges, jószívű, szentimentális” személyiségek voltak. Közülük akadt olyan is, aki – amikor az általa „meggyilkolt” „diák” sértetlenül belépett a szobába, önsajnálattal védekezett, másokat okolt azért, amit tett.

Jan Rensaleer ezzel szemben ahhoz a kisebbséghez tartozott, akik nem alkalmazkodtak a kísérlet során kialakított beteges szabályokhoz, egy pillanatra sem feledkeztek el arról, hogy felelősséggel tartoznak tetteikért, és arról sem, hogy részvételük a kísérletben önkéntes. Az asszisztens unszolására Rensaleer képes volt nemet mondani: „Nem folytatom, mert ez az ember sikoltozik, hogy kijöhessen”, majd hozzátette: „Szabad akaratomból jöttem ide, és így is megyek el”.

Rensaleert, aki egy szabad országban saját elhatározásából vett részt egy kísérletben, amelyből következmények nélkül módjában állt kilépni, nehéz lenne hősnek nevezni. Története mégis tanulságos. Megmutatja ugyanis, hogy még egy tökéletesen kockázatmentes helyzetben is előfordulhat, hogy emberek képesek lennének megölni embertársukat – pusztán azért, hogy megfeleljenek egy mesterségesen előállított környezetben uralkodó elvárásoknak.

Egy hős, aki nem akart hős lenni

Rensaleer csak az egyik – és alighanem a leginkább hétköznapi – szereplője Steve Crawshaw és John Jackson Civil bátorság című könyvének.

A mű magyarországi megjelenése többszörösen és szomorúan aktuálissá vált 2011 végén, hiszen előszavát a napokban elhunyt Václav Havel írta, aki 1978-ban Hatalom nélküliek hatalma címmel írt egy esszét az államszocializmussal szembeni civil ellenállásról (ez lett a most megjelent kötet alcíme is). Ráadásul a könyv egy olyan helyzetben jelent meg Magyarországon, amikor az erőszakmentes ellenállás korábban ismeretlen formái kezdenek elterjedni az országban – Kocsis Máté irodájának civilek általi elfoglalásától a parlamenti vita megszüntetése ellen tiltakozó LMP-s képviselők ülősztrájkján át a közmédia manipulációs gyakorlata ellen éhségsztrájkoló tévések akciójáig.

Havel, aki – Lech Wałęsa, Alexander Dubček és néhány, nagyon kisszámú férfi és nő mellett egyike a közép-európai diktatúrákkal szembeni ellenállás hőseinek – maga sosem akart hős lenni. Kőszeg Ferencnek a hvg.hu-n megjelent visszaemlékezése szerint a ’80-as években Magyarországon járva így beszélt magáról: „sosem éreztem magam harcosnak. Ellenkezőleg, olyan ember vagyok, aki a harmóniát, a komfortot szereti, aki gyűlöli az összeütközést és a feszültséget. Persze az események menete, a kortársi történelem a hazámban és az alkatom végül arra kényszerítettek, hogy szembeszálljak a rendszerrel.”

De hogyan lett a harmóniát szerető, joviális íróból a diktatúra ellenfele és a cseh (és szlovák) nemzet hőse? Havel a ’70-es évek végén, börtönévei alatt írott esszéjében úgy látta: még egy, a kádárinál összehasonlíthatatlanul keményebb (és ezért kevésbé hazug) diktatúra körülményei között is „felbecsülhetetlen előnyökkel járna és rendkívüli erőt adna”, ha az állampolgárok úgy szállnának szembe az őket körülvevő hazugságokkal, hogy elhatározzák: személy szerint igazságban fognak élni.

Havel e sorait Közép-Európa történetének párját ritkítóan sötét időszakában vetette papírra. A prágai tavasz csodáját ekkor már 10 éve elfojtották a Varsói Szerződés tagországainak tankjai, de a Szolidaritás sikerei még odébb voltak, nem beszélve 1989-ről, a teljes Közép-Európát átformáló forradalmak évéről. Havel, Wałęsa és a prágai, varsói diktatúra milliónyi névtelen ellenfele nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy a rezsimek az 1980-as évek végére megroppannak.

Civil bátorság és józan ész

A Civil bátorság a szerzők magyar kiadás elé írt előszava szerint azoknak a szkeptikusoknak szól, akik szerint ellentmond a józan észnek, hogy az erőszakmentes ellenállás valóban segíthetne megdönteni egy erőszakos eszközöktől sem visszariadó rezsimet.

Crawshaw és Jackson példák tucatjait gyűjtötték egybe, amelyek a fenti, szkeptikus megállapítást cáfolják. És a kézirat lezárását követően mindazok, akik szerint Havel, Wałęsa és a többiek ellenállása értelmetlen volt, a cseh és szlovák ellenzék vagy a Szolidaritás pedig az 1989-es forradalmak mellékszereplői voltak csupán, mert Közép-Európa felszabadulását alapvetően a Kreml hatalomtechnikusainak köszönhetjük, csattanós választ kaptak 2011 arab forradalmai során.

Ugyan miféle szuperhatalom összeomlása vezetett a 30-40 éven keresztül megingathatatlannak hitt Mubarak-, vagy akár Kadhafi-rezsim bukásához? Ugyan kinek köszönheti Tunézia, Egyiptom vagy éppen Líbia népe, hogy megszabadult diktátoraitól, ha nem saját magának?

Tunézia forradalma egy, az állami bürokrácia által megnyomorított és ellehetetlenített zöldségárus öngyilkossága nyomán robbant ki. Egyiptom felkelőit többek között egy rendőri brutalitás áldozatául esett fiatalember, Khaled Said meggyilkolása inspirálta, az eseményeket ezer meg ezer hétköznapi ember hősiessége generálta, akiknek – a szabadság iráni elkötelezettségükön és önbecsülésükön túl – semmiféle (közvetlen, anyagi) „érdekeltségük” nem volt a változásban.

Bátorságért kényszer-gyógykezelés

A könyvben megismerhetünk számos embertelen diktatúrát a sovén-szocialista Burmától Erich Honecker (még a maga műfajában is párját ritkítóan nyomasztó) Kelet-Németországán át a hetvenes évek latin-amerikai rezsimjeiig, Gustáv Husák Csehszlovákiájától Szlobodan Milosevics fél Balkánt nyomorba döntő nacionalista rendszerén át Robert Mugabe totális rémuralmáig.

Megjelenik előttünk a reménytelenség és a pangás szinonimájaként értelmezhető brezsnyevi Szovjetunió, de megismerhetünk olyan demokráciákat is, amelyek megoldatlan társadalmi problémákkal küzdenek – mint a polgárjogi küzdelem győzelme előtti Egyesült Államokat, vagy a nagyvállalati korrupcióba és néhány befolyásos család oligarchikus együttműködésébe belefulladó ’80-as évekbeli Indiát.

Václav Havel
©

Megjelennek a világ leszörnyűbb népirtásainak képei – az örmények elleni pogromoké, a náci tömeggyilkosságoké, a ruandai mészárlásé, Pol Pot máig ható terrorjáé. És megismerünk nagyszerű férfiakat és nőket, akik a legreménytelenebb pillanatokban sem adták fel önbecsülésüket, és ha kellett, dermesztő ellenszélben is kiálltak a maguk és honfitársaik emberi jogai mellett.

Fiatalokat, akiket a csehszlovák rendőrség puskatussal ütlegelt 1974-ben pusztán azért, mert részt akartak venni a The Plastic People of the Universe együttes koncertjén, egy bátor amerikai kormányzót, aki az elnökjelöltségét áldozta fel a II. világháború idején, hogy kiálljon az Egyesült Államokban internált japán származású amerikaiakért, akiknek becsületét csak Ronald Reagan elnöksége idején állították helyre.

Megismerkedünk Natalja Gorbanevszkaja 32 éves költőnővel, aki – az adott helyzetben az obligát üldöztetésen túl a nevetségesség látszatát is magára vállalva – hetedmagával (!) szervezett tüntetést a moszkvai Vörös téren 1968 nyarán, hogy tiltakozzon a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákia elleni agressziója miatt. Gorbanevszkaját a rezsim évekre pszichiátriai intézetbe zárta, majd 1975-ben emigrációba kényszerítette – ám a „legyőzött” Csehszlovákiával vállalt szolidaritása végül, évtizedek múlva nem „csupán” erkölcsileg igazolódott.

A történetekben közös, hogy szinte minden egyes alkalommal (esetenként akár elenyészőnek nevezhető) kisebbség kezdte az ellenállást a hatalmi önkénnyel szemben. A párját ritkítóan korrupt Marcos-házaspár hívei által elcsalt 1986-os fülöp-szigeteki választás „eredménye” ellen tiltakozó szavazatszámláló nők, a fél Balkánt romba döntő Milosevics-rezsim utolsó választási csalását leleplező civil mozgalom példája azt mutatja, hogy a demokratikus díszletek mögé bújó önkény legveszedelmesebb ellensége mindig egy bátor, ötletes, az erőszakmentes ellenállás kockázatát vállaló kisebbség, a megfélemlítésnek, a lekenyerezésnek ellenálló szabad egyének kis közössége.

Eközben Magyarországon

Kérdés persze, hogy Magyarországon, amelynek polgárai Kádár János „kevesebb szabadság, nagyobb jólét” jeligéjű rendszerében szocializálódtak, eredményes lehet-e egy, a fentiekhez hasonló polgári engedetlenségi mozgalom – például sikerrel járhat-e a szabad parlamenti vita felszámolása ellen ülősztrájkkal tiltakozó ellenzéki képviselők, vagy éppen a közmédia ipari méretű manipulációi ellen éhségsztrájkba lépő tévések akciója, ha a tiltakozástól a benne résztvevők nem remélhetnek közvetlen anyagi hasznot.

A manipulációmentes köztévétől és a működő Parlamenttől ugyanis önmagában nem lesz az embernek plazmatévéje, és a sertészsír ára sem csökken tőle érzékelhetően. Az újból kevesebb demokráciáért nagyobb jólétet ígérő hatalom tehát (ahogy Kádár János rendszere huszonöt évvel korábban) nem alaptalanul remélheti, hogy a tiltakozások visszhangtalanok maradnak az állampolgárok többségénél.

Ám 2011 Karácsonyán, a kordonokkal elzárt, üvöltő zenével és reflektorokkal kínzott, éhségsztrájkoló magyar tévésekről, a fogdába hurcolt ellenzéki képviselőkről szóló képeket szemlélve különösebb kockázat nélkül állítható: Magyarországon a következő években egyre gyakrabban kerülnek elő a polgári engedetlenség erőszakmentes, de nem feltétlenül törvényes eszközei.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!