szerző:
Tallián Miklós
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Görögország választott, és a mentőcsomag- és megszorításpárti Új Demokrácia párt nyert. Így a történelmi pártok koalíciót alakíthatnának, aztán hogy ebből mi lesz, majd kiderül, mivel könnyen lehet, hogy a szocialista párt a mentőcsomag újratárgyalását (tehát nem teljes elutasítását, és pláne nem az euró kivezetését) szorgalmazó új baloldali pártot is a koalícióban akarja tudni.

Az mindenesetre látszik, hogy korántsem lett igazuk a görögök hősies nemfizetési szándékát például állítóknak, elég sok szavazatot kaptak ugyanis a megegyezéspártiak, és a szélsőbal is finomított korábbi álláspontján, ezért nehogy hiány legyen rémületes forgatókönyvekben, Róna Péter rögtön ki is jelentette, hogy tulajdonképp mindegy is, az eurónak és az EU-nak vége.

További baljós jel, hogy az előző hétvégén nem különösebben nagy visszhangot kiváltva elkezdődtek a tárgyalások arról, hogyan is lehetne Spanyolország bankrendszerét megmenteni. Hozzávaló: körülbelül százmilliárd euró, amit természetesen nem a spanyol kormány adna, és nem is a spanyol adófizetők, mivel jellemzően pont a spanyol adófizetők által felvett, majd vissza nem fizetett hitelek miatt van baj. Mivel a gondok egyértelműen túlléptek a periférián, érdemes végignézni az európai válsággal kapcsolatos érveléseket. Ki fog derülni, hogy a válságértelmezések nagyja tévedés, ráadásul sokszor rosszindulatú tévedés.

Az elméletek zöme összefoglalható úgy, hogy az euróövezet kialakulása a (fél)periféria országainak leszakadását eredményezi, miközben a nagy gonosz Németország folyton külkereskedelmi többletet termel, épp ezért további olcsó hitelekkel, valamint a multinacionális vállalatok alkalmazta mindenféle trükkökkel tartja fenn a különbségeket. Csak hát azt már elfelejtik megemlíteni, hogy hasonló méretű különbségek az USA államai közt is akadnak (akkor is, ha Wasington D.C.-t leszámítjuk, meg esetleg az offshore-központ Delaware-t), és hogy a legnagyobb különbségek bizony nem Németország és Görögország között vannak, sőt a németek és az EU-tagságot jól kihasználva növekedő baltiak között sokkal nagyobb az eltérés. Amerika mégsem omlik össze, amiből például kiderül, hogy az unión belüli mobilitás további növelése Európa előnyére válna, mert a belpiac egységességében azért Amerika még előttünk tart.

Mindegy, a tényektől nagyjából függetlenül ennek ellenkezőjét hirdetik az ezoterikus jobboldal félhomályának közgazdászai, így a rendszeresen globális pénzszivattyúkról értekező Bogár László, erre épülnek a kevésbé sikerült kormányzati sajtóközlemények (amelyek valamelyik kevésbé sikerült különadót próbálják védelmezni). Ezt fejti ki a fentebb már idézett, néha egyenesen alternatív miniszterelnök-jelöltként emlegetett Róna Péter. (Újabb példa arra, amikor az Orbán-kormány kritikájaként az orbánizmus egyik lényegi elemét vonultatja föl valaki.)

AP / Petros Giannakouris

Tehát. Az Európai Unió elsősorban politikai projektként indult, és ez még ma is nagyon fontos elem. Egyik célja, ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, hogy az európai nemzetállamok többé ne működjenek normálisan, már ha a normális működés alatt az elmúlt egy-két ezer évet értjük, ami alatt a hosszú ideig tartó béke még a kontinens közepén is ismeretlen fogalom volt. Ennek egyik eszközhalmaza politikai, másik pedig gazdasági. A progresszívek az előbbi hangsúlyozására törekednek, a konzervatívak és libertáriusok az utóbbira – és valószínűleg az utóbbi az, mely tényleg segített elkerülni a háborút, már pusztán azzal is, hogy hirtelen mindenkinek német autó, francia sajt és görög olajbogyó kellett, így senkinek nem akaródzott tankot gyártani, és végül mindenki megszokta ezt az elég jó életszínvonalat.

Ebbe a politikai projektbe Németország folyamatosan jelentős összegeket fektet, mint ahogy a politikai centrum többi országa is, beleértve a szintén adóssággal küzdő Olaszországot. A görögök és a periféria országai pedig nettó haszonélvezők, de még a perifériaországnak nem nevezhető Spanyolország is, amelyik az euróövezet negyedik legnagyobb gazdasága. Ez tény, különösebben kétségbe vonni nincs értelme, és már csak emiatt is furcsa vesztesnek tartani a „külső-európai” országokat. Azonban az EU egész költségvetése nem túl nagy, önmagában ezek az összegek nem döntik el a periféria gazdaságainak sorsát, tehát ne is csak ezzel foglalkozzunk.

Természetesen az állami vagy uniós juttatásokon kívül magáncégek is komoly befektetéseket végeznek a periférián, de ennek képlete nem olyan egyszerű, mint ahogy azt sokan látni szeretik. Mind a tőkeigényes szektorokban (nehézipar, energetika), mind az összeszerelésben, mind a kutatás-fejlesztést igénylő iparágakban komoly tőke áramlott a periféria azon országaiba, ahol képesek voltak fogadni. Amennyiben ez tényleg a sokak által sokat emlegetett „pénzszivattyúhoz” vezetne, akkor minden, a periférián nagyban befektető cégeknek otthont adó államnak komoly folyó fizetési többlettel kéne rendelkeznie.

Ez azonban egészen egyszerűen nem igaz. Németország jelentős többlettel bír, Franciaország és Olaszország pedig komoly hiánytól szenved, és a euróövezeten kívül is nagy a változatosság, A számokból egyébként az is kiderül, hogy az európai periféria országainak hiánya a közelében sincs a német többletnek, összességében sem. Tehát ismételjük el megint: az az állítás, hogy Németország ravasz trükkökkel és olcsó hitelekkel a maga javára billenti a kereskedelmet az európai perifériákkal szemben, és ez gazdaságának az alapja, egyszerűen nem igaz. Cáfolják a számok. Sőt. Vannak az EU centrumán kívüli államok, amelyek szintén többlettel zárnak, mint a balti országok, vagy nem túl komoly hiánnyal, mint Szlovákia, és ez nyilván azért van, mert minden ország másként tudja kihasználni a centrumból beáramló tőkét – és tudást.

A közkeletű tévhittel ellentétben ugyanis elsősorban nem „rabszolgatartó” munkahelyek kerülnek a kevésbé fejlett európai országokba. Itt sehol sincsen például a tajvani Foxconnhoz hasonló cég, amely egy gyártelepen százezreket foglalkoztatna. Természetesen van elektronikai összeszerelés is (Magyarország GDP-jének jelentős részét képviselve), meg autógyártás, meg alkatrészgyártás, meg számos más gyártó, szerelő tevékenység is.

Amiből először meg lehet tanulni, hogyan kell kezelni egy korszerű gyártósort, hogyan kell szervezni egy korszerű üzemet, milyen egy korszerű termék. Majd meg lehet próbálni beszállítóvá válni, illetve önállóan hasonlót csinálni. Végül el lehet jutni a piacképes saját termékig. Ez egy hosszú, de meg nem spórolható folyamat. Kína ezt is erőltetett menetben akarja végrehajtani.

A mindenkori magyar kormányzati és alternatív gazdaságpolitika viszont sehogy. Valamiért Matolcsy Györgytől Róna Péterig mindenki abban a tévhitben él, hogy ezt mind felesleges megtanulni, és ha eléggé élénkítjük a gazdaságot, és saját kútfőnkre koncentrálunk, akkor önerőből piacképessé válunk. Nos, nem. Európa perifériaországaiban önállóan nincs elegendő know-how ahhoz, hogy piacképessé váljanak, azonban a beáramló tudást és tőkét jól használó cégek fel tudnak zárkózni (lásd a Skodát). Az alapvetően elzárkózásra, hitelből fenntartott jólétre és gazdaságélénkítésre berendezett államok pedig nem. Görögország egy egész olimpiányi állami beruházást hajtott végre, Spanyolország is rettentően pörgette az építőipart – hiába. Ugyan nem épültek komplett kínai szellemvárosok, de végül kipukkadt a kormányzati keresletre alapuló lufi, és legyen ez intő példa.

Akik képtelenek változni, azok nem maradhatnak tovább a körben, legalábbis nem büntetlenül, mert mérgezőekké válnak. Ezért, és nem másért volna jó a görög csőd és eurókivezetés, amint megfelelő garanciák lesznek a pánikhatás kivédésére.

AP

Ezek után nem lenne a maradókban kísértés arra, hogy hasonlóan, csőddel, a valutaunióból való kilépéssel és leértékeléssel oldják meg a gondjaikat, mert gyorsan láthatóvá válna, hova jut ezzel Görögország: az importcikkek (lényegében minden fejlett technológia, és esetükben az élelmiszerek jelentős része) elérhetetlenné drágulása, és a technológia híján a közép-ázsiai szovjet utódállamok módjára naturális gazdálkodásba süllyedés nem vonzó út. Ennek – és a csődnek – pedig csak egy alternatívája van, amit hívhatunk közös gazdasági kormányzásnak is, de akár csődgondnokságnak is. A görög választásokon mintha minden szereplő elfogadta volna, hogy így vagy úgy, de a második lehetőség az elviselhetőbb a két rossz közül, még ha sok bajjal is jár majd. De ettől még nem kell szolidárisnak lenni velük. Magyarországgal sem volt senki az, amikor kiderült, hogy hitelből élünk jól (vö. elkúrás, és igaza volt annak, aki nem volt szolidáris), Görögországot sem kell sajnálni, csak mert már nem lehet német pénzből fenntartani a (németekkel ellentétben) folyamatosan emelkedő, ezerpárszáz eurós átlagnyugdíjat.

Az is látszik, hogy a mostanában gyakran emlegetett dilemma, hogy megszorítás vagy élénkítés kell-e, hamis. A takarékosság nem kerülhető el, és ennek negatív gazdasági hatásai kapcsán inkább arról kellene elgondolkodni, hogy jutottunk el odáig, hogy a GDP közel felét az állam költi el. A pénzeső pedig, jöjjön akárhonnan, ajándékba, befektetésként vagy magánbankok hiteleiből, nem vezet növekedéshez, legfeljebb az addigi folyamatok gyorsulásához. A növekedéshez Nyugaton innovatív termékek vezetnek, amelyeknek megjelenése kizárólag a piac kockázatvállalásának növekedésétől, nem pedig a piac túlszabályozásától várható. Az EU kevésbé fejlett tagállamainak pedig gazdasági fejlettségüknek és technológiai színvonaluknak megfelelő helyen kell bekapcsolódni a beszállítói láncba, és megtanulni a fejlettebb régióktól, amit csak lehet. Ha erre nem képesek, vagy direkt a low-techre fogadnak, akkor nincs az az élénkítés, ami segítene rajtuk. Ez a felismerés kell, hogy minden hosszú távú válságkezelés alapja legyen. Ha Magyarország ezt időben tette volna meg, akkor nem az volna a gondunk, hogy honnan kapjunk segítséget, amikor a fantáziálásra épülő költségvetés évente négyszer bedől, hanem az, ami Szlovákiának, vagyis hogy meddig finanszírozzuk a görögöket.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!