Szép volt a nyár, mint egy baltás gyilkos és Trianon véletlen találkozása a fideszes boncasztalon. A végére mindenesetre helyükre kerültek a dolgok. Már csak nyolc évet kell várni, és hivatalosan is fel lehet vetni a határrevízió kérdését – biztatta hallgatóságát még augusztusban a Fidesz képviselője. Szavait különös megvilágításba helyezi a kaukázusi kaland nemzetközi fogadtatása, amely csak azért nem nevezhető teljesen egyhangúnak, mert valahonnan az undor érződik inkább, máshonnan a harag. A jobboldal megfogalmazza a nemzeti ügyeket, és azokat a maga természetességével képviseli, így őrizve meg a létezés magyar minőségét – közölte az idősödő mester előre. Pontosan ez történik.

Amúgy azért kell nyolc évet várni a revizionista képviselő szerint, mert akkor lesz Magyarország újra erős. Ami meglehetősen optimista becslés, mert a gazdasági miniszter még húsz évvel számolt, habár ez a határidő naponta egy hónappal tolódik miatta. A honatya a maga részéről abszolút komolyan beszélt, amit az is bizonyít, hogy az erővel kapcsolatban a gazdasági teljesítményre gondolt, meg feltehetően a hadseregre és a külpolitikai súlyra, nem mondjuk az olimpiai érmek számára, noha néhány honlapon feltűnt ilyen összehasonlítás is. Sajnos, elég egy pillantást vetni a költségvetési adatokra, egy tetszőlegesen kiválasztott laktanyára, a külföldi lapok magyar vonatkozású cikkeire vagy Orbán Viktor naptárjára, amelyben befolyásos nyugati politikusok nem, csupán fél-ázsiai diktátorok szerepelnek, hogy óvatos kételyt fogalmazzunk meg a terv könnyű sikerével kapcsolatban.

A Mandineren olvasható értelmes írás meg is vizsgálta ezeket a szempontokat, és rövid tanakodás után tulajdonképpen arra jutott, hogy a fideszes képviselő egy marha. Ezzel a megállapítással már csak azért is nehéz lenne őszintén vitatkozni, mert hazánk esetében a hadászati képesség minimuma találkozik a gazdasági kudarc maximumával, még ha egy határmódosításhoz nincs is feltétlenül szükség tankokra és bankokra, ártani nyilván nem ártanak. Diplomácia nélkül viszont nem megy. A Fidesz univerzumában az akarat ugyan mindent legyőz, még a matematikát és a logikát is, az elemi erkölcsről nem is beszélve, de az új határokat mégis csak szentesíteniük kell valakiknek, akik az úgynevezett külvilág részei. Márpedig az Orbán-kormánynak két év alatt sikerült elérnie, hogy a trianoni békeszerződést megelőző háború valamennyi szembenálló fele, az egykori Antant, a Kisantant, valamint a Központi hatalmak országai egységesen ellenségesek legyenek vele szemben, ami figyelemreméltó stratégiai érzékre vall.

A jobboldalon szokás arról ábrándozni, hogy csak a különadók miatt utálják a kormányunkat ennyire (holott nem), és az a diplomáciai karantén, amelybe került, szükségszerű következménye annak a szabadságharcnak, amiben nekünk van igazunk (holott nincs), de a következményeket tekintve mindegy is: a határrevízió ügyében összehívott konferencián a tárgyalóasztal egyik oldalán az összes olyan vezető ülne, akit a magyar kormány az elmúlt években átvert és megsértett (egyéb jellemzőjük: ők döntenek a határokról), a másikon a mi miniszterelnökünk egymagában, abban reménykedve, hogy legalább a frissen lájkolt kínai és azerbajdzsáni kollégái nem hagyják magára (holott de).

Ha nagyon ügyesen járná azt a pávatáncot, akkor csak a Tiszántúlt csatolnák el.

Ez persze nem akadályozná meg a képviselőt és barátait, hogy a határmódosítást hivatalosan felvessék, ha úgy érzik, velünk van az erő. Az esélyek azonban napról napra romlanak, nem függetlenül nemzetépítő munkájuktól. Gyorsan ki kell használni, hogy a magyar kormány ma még nagyobb megbecsültségnek örvend, mint egy uráncsempészetben is utazó belga pedofilhálózat, ezért az a legjobb, ha késlekedés nélkül felvetjük ezt a bizonyos határrevíziót, nem hivatalosan.

Tegyük fel, hogy győzünk. Mi történne másnap? Leszámítva azt, hogy az összes visszacsatolt területen többségben lévő nemzetiségiek azonnal kezdeményeznék a revízió revízióját, aztán megköszönnék az együtt töltött kerek egy napot és elszakadnának. (Ami nehezen menne, mert nagyszerű alaptörvényünk előrelátóan felszámolta a népszavazás intézményét.) Ennek ellenére fontos a kérdés, mert azok akik egész életüket és felső ruházatukat az „Igazságot Magyarországnak” követelésnek szentelik, egy csonka pillanatra sem gondolkoznak el azon, mi lesz, ha az álmuk megvalósul. Például, hogy az igazság mellett 5 és félmillió románt is kapnának. Mint az egyszeri legény, aki azt kérte az aranyhaltól, hogy akkora nemi szerve legyen, mint a lovának. Teljesült, és mihez kezd vele? (Arról nem is szólva, hogy az illető a viccben egy kancán ült, de ez nem tartozik ide.)

A revizionizmus életérzés és önigazolás, nem program. Prózai kérdésekre nem ad választ. Azt valószínűleg ők sem hiszik, hogy az európai hatalmak a határok felülvizsgálatát követően egy átfogó etnikai tisztogatást is támogatnának. Bár hazánkban vannak hagyományai a kitelepítéseknek és vagonírozásoknak, a máskülönben slampos magyar állam ebben mindig találékony volt, de ehhez a mérethez Recsk kicsi, a lengyelországi helyszíneket meg bezárták. Marad az együttélés, a bjutiful frendsip.

Ennek jegyében hamarosan megalakulna a Magyarországi Román Demokrata Szövetség (MRDSZ), amely a következő választásokat nagyjából 4 millió szavazattal meg is nyerné (vö: kétharmados Fidesz, 2012: 2 706 292). Önmagában ez a szavazatmennyiség nem feltétlenül lenne elegendő ahhoz, hogy beiktatassák Magyarország első román miniszterelnökét, de ha merő heccből a felvidéki, a kárpátaljai és a délvidéki szlávok is a legesélyesebb nem magyar pártra szavaznak, akkor ez a világra szóló Darwin-díjas móka is megtörténne. A magyarok egyféleképpen tudnák ezt megakadályozni, ha a Fidesz és az MSZP (plusz Jobbik) közösen létrehozzák az ellen etnikai pártot, a Magyarországi Magyar Demokrata Szövetséget (MMDSZ), amelynek élén Orbán Viktor és az a csendes fiú a szocialistáktól, akinek nem ugrik be a neve, együtt küzdenek azért, hogy a haza ne legyen ellenzékben.

Ez tényleg zseniális terv.

Még egyszer, ennek az alternatívája a tömeggyilkosság, amelynek kivitelezésére nincs mód, még ha igény esetleg volna is rá. Nem lenne sokkal könnyebb a helyzet, ha a revizionisták beérnék a határmenti területekkel, ami egyfelől hazaárulás, másfelől a nagy-magyarországos autómatricákon ilyesféle önkorlátozásnak nyoma nincs. Közel egy millió kisebbségit így is integrálnia kellene az integrálásban híresen nagyvonalú és eredményes nemzetnek.   

Annyira érdekelne, hogy ez miképpen képzelik.

Valószínűleg sehogy, mert a felmérések szerint a magyarok majdnem fele nyíltan idegenellenes, miközben nincsenek konfliktusai a bevándorlókkal, merthogy nincsenek bevándorlók. Mire menne  sok százezer románnal, szlovákkal, netán horváttal, a területi igények nagysága szerint?

Itt él fél millió roma, akik magyarul beszélnek, magyarnak vallják magukat, mégsem tudja a többség őket integrálni. A témánk szempontjából mindegy kinek a hibájából, hiszen ha érkezne újabb kétszázezer roma, az okok nem változnának. 1944 előtt több százezer asszimilálódott, magyarul beszélő, magát magyarnak tartó zsidóval sem tudott az ország együtt élni. Először korlátozták mennyien tanulhatnak tovább, később azt, hogy kivel házasodhatnak, mit dolgozhatnak, hol lakhatnak, végül kifosztották és deportálták őket. És ők, szemben a remélt revízió után idekerülő románokkal vagy szlovákokkal, magyar hazafinak tartották magukat, és kétségbeesetten küzdöttek az elismerésért. Nem sikerült.

Olyannyira nem, hogy gyakorlatilag nem maradtak zsidók Magyarországon, legalábbis abban az értelemben és azzal a súllyal, ahogy az antiszemiták elképzelik, mégsem telik el hét valamilyen atrocitás nélkül. Az internetes fórumokon szüntelen zsidóellenes őrjöngés folyik. Szűkebb körben szoktunk fogadásokat kötni, hogy lesz-e olyan mandineres poszt, ahol az első három kommentelő egyike ne zsidózna. A minap például, azért jegyeztem meg, mert valahol ez a végpont, Váncsa István csodálatos írását szemlézték a szerkesztők, amely a gyöngytyúk leves készítéséről szólt, semmi politika, csak színtiszta életszeretet lenyűgöző stílusban, első hozzászóló, második hozzászóló, na most megtörik a jég, ez a szüzsé biztosan nem alkalmas a biboldózásra, de jön a harmadik, aki előbb idéz a cikkből: „ez a madár szüntelenül rohangál és röpköd, a szája be nem áll, egy komplett gyöngytyúkállomány pedig akkora ricsajt csap, hogy az arra járó abba belesüketül”, majd hozzáfűzi saját meglátását: „Akár csak a zsidók a liberálisok vagy az MSZP. Talán rokon fajok!”

Mindezt a gyöngytyúk kapcsán. Ebbe a levesbe is beleköptek. Ezek a szánalmas, a frusztrációtól és a kisebbségi érzéstől fuldokló nyomorultak teljesen rá vannak kattanva a nem létező zsidókra. Nem sokban különbőzik ettől az az önértékelési zavar, amellyel mások (részben ugyanazok) annyira rá vannak kattanva egy történelmi illúzióra, hogy az ahhoz való viszonyukat az identitásuk legfontosabb elemének tartják. Természetesen éppen ők azok, akik miatt egy napig nem maradna fenn ez az ország, ha a lakosság negyede, fele más nyelvet beszélne, és magyarnak se tartaná magát. Magyarország ma a magyaroké. Itt még a problémásnak egyáltalán nem mondható örmény nemzetiség sem ér többet egy baltás gyilkosnál.

Ennyit a határrevízióról. A kérdés felvetése értelmetlen, és nem csak a külső okok miatt, ártani viszont árt az ott élő magyaroknak. A revizionisták ezzel az összefüggéssel nem foglalkoznak, egyedül arra gondolnak, hogy ha az ország nagyobb lenne, akkor erősebbnek és hatalmasabbnak érezhetnék magukat, valójában az lenne a megoldás, ha ők is kérnének egy nagyobb farkat az aranyhaltól, vagy legalább egy terepjárót. És ha maradt még egy kívánságuk, valamennyi észt is hozzá. Nem tenne rosszat a létezés magyar minőségének.