Ugyan a francia parlament mindkét háza már elfogadta, és az Alkotmányjogi Tanács is rábólintott, a melegházasság ellen még egyszer utcára vonult május végén a francia jobboldal. A tüntetések eddigi vezetője ezúttal nem tartott már velük. A jobboldali UMP liberálisabb politikusa, Alain Juppé szerint ideje beletörődni a melegházasságba, és még a keményvonalas pártelnök, Jean-Francois Copé szerint is „az utolsó felvonulás” volt a vasárnapi. Az év eleje óta tartó tüntetések azonban a francia társadalom belső ellentmondásaira mutatnak rá: hiába látszik kifulladni a konkrét ellenállás, a társadalom továbbra is megosztott, és nagy része inkább a katolikus-reakciós, mint a republikánus-progresszív értékeket választaná.

Franciaországról szeretjük azt hinni – főleg azért, mert ő maga is szereti magáról ezt híresztelni –, hogy a forradalom, a haladás hazája. Hogy ez a forradalom, haladás mit is jelent, az mellékes – mert Franciaország eleve nem csak ennek a hazája. Franciaország a „tudományos” fajelmélet, az antiszemitizmus, a királypárti konzervativizmus, a kollaboráns és németnosztalgikus jobboldal és az etatista, részben autoriter gaulleizmus hazája is. Ezt nevezte a francia jobboldal vonatkozásában Jean-François Copé, a francia konzervatív UMP Sarkozyt utódló elnöke „komplexusoktól mentes jobboldalnak”. A komplexusok lennének elvileg azok a forradalmi, progresszív, baloldali és liberális hagyományok – bár a latin országokban tipikusan a jobboldalt szokták liberálisnak nevezni –, amelyek Franciaország egészét első ránézésre jellemzik. Második ránézésre azonban látható, hogy nagyon is két Franciaország létezik: a jobboldali és a baloldali. A jobboldali, katolikus, nem egyszer németpárti Franciaország – amelynek jelszava talán ma is szívesebben lenne a pétaini rendszer „munka, család, haza” hármasa, mint a hivatalosan választott „szabadság, egyenlőség, testvériség” – ugyan az Ötödik Köztársaságot jelentősen meghatározta, hét elnökéből ötöt adva, mégis ritkán látszik az utcán. (A könyvesboltokban már igen, mert ott ugyanúgy kapható a baloldali-kriptokommunista Sartre, mint a kollaboráns-kriptofasiszta Pierre Drieu la Rochelle.)

Akkora megmozdulás, mint idén januárban és márciusban, amikor is a melegházasság legalizálása ellen vonult utcára több százezer, talán akár milliós tömeg, legutóbb csak a nyolcvanas években volt, amikor a jobboldal – megint rácáfolva az egyenlőnek hitt francia társadalom legendájára – a magániskolákért, a francia oktatás ezen inkább a minőséget, mint az egyenlőséget képviselő intézményeiért tüntetett az akkori baloldali kormány tervei ellen.

Ma Franciaországban ismét baloldali kormány van. François Hollande azonban gazdasági ígéreteit vagy eleve nem valósította meg – hiába vártak rá messiásként a „német Európától” aggódó dél-európai népek –, vagy tetteivel csak súlyosbította a helyzetet. Májusi nagy Európa-szónoklata sem tartalmazott semmiféle konkrét javaslatot, így „a német hegemónia”, amitől a francia baloldal vagy a magyar jobboldal olyannyira retteg, tovább épülhet Európában. Nem véletlenül énekelt Carla Bruni-Sarkozy legújabb albumán jól felismerhetően férje egykori riválisáról úgy, mint egy pingvinről. Aki csak tipeg.

François Hollande-nak a melegházasság ügye teremti meg a lehetőséget arra, hogy sikeresen valósítson meg egy baloldali témát. Ami azonban éppen az ország megosztottságát hívja csak elő, mert Franciaországban majdnem a lakosság fele ellenzi a katolikus házasság- és családmodelltől eltérő kapcsolatok állami egyenjogúsítását.

A francia jobboldal tehát az utcára vonult az év elején. Az akkori tüntetések vezetője ugyan nem egészen a keresztény élet mintapéldája – de ez más országokban sem szokott gond lenni. Frigide Barjot így nyugodtan visz százezreket az utcára azért, hogy a gyerekeknek ne szüleik, hanem papájuk és mamájuk legyen – értsd: a melegek ne házasodhassanak, és ne fogadhassanak gyereket örökbe –, majd másutt arról énekel, hogy „két ujjal szeress, mert a harmadik már nem fér be”. (A szöveg értelmezése kissé szétfeszítené egy politikai cikk tartalmát, így ettől most eltekintünk.) Barjot amúgy második házassága révén került bele a párizsi nagyvilági, szélsőjobboldali körökbe, azok mondén partyjaiba, ahol Le Pennel vagy a Le Pen-lányokkal lehet koktélozni, táncolni.

De túlzás lenne persze egyetlen vezető színes életútja okán a több százezer felvonulót – köztük integralista katolikusokat, szélsőjobboldali királypártiakat, ortodox zsidókat, vallásos muzulmánokat, konzervatív melegeket, keresztény nagycsaládosokat – képmutatónak tartani. Franciaországban – amelyet a szexuális szabadság egy jobboldali történész szerint először a német megszállás idején csapott meg – ma is erősek a katolikus, tradicionális, rurális élethelyzetek, értékek. És komplexusaik sincsenek.

A német konzervatív visszafogottabb a franciánál. Megelégszik azzal – főleg ha idős és vidéki, pláne, ha bajor és idős és vidéki –, hogy pár sör mellett a törzsasztalánál a törzsvendégekkel zsörtölődjék a melegházasságról, vagy a CSU-hetilap Bayernkurier hasábjain olvasói levelekben jelentse ki – mint egyikük nemrég –, hogy egy négyszázalékos kisebbség (a melegek) tartja kezében a német médiát. A CDU nagyjai már óvatosabban fogalmaznak. Németországban a jobboldal – ismert okokból – komplexusos. Jobboldalnak nem is nevezi magát, hanem inkább centrumnak. Márpedig centrumból már valóban nehezebb a katolikus álláspont mellett kiállni, főleg egy olyan országban, ahol a melegek iránt elfogadóbb, kifejezetten balliberális meghatározottságú – más nezőpontból: felvizezetett – evangélikus egyháznak is jelentős a befolyása. A középre húzó, vagy egyesek szerint Angela Merkel vezetése alatt egyenesen szociáldemokratizálódott CDU nyitni akarna a meleg szavazók felé is. Ők ugyanis sokszor a városokban élnek, jól keresnek, a piacgazdaság, a verseny, a kapitalizmus hívei, polgári életmódot folytatnak, konzervatívok a pénzügyeikben és az ízlésükben – ám jelenleg mégsem szavaznak a konzervatívokra.

A CDU egyfajta szervizpárt. A lakosság minél szélesebb körei számára akar szolgáltatásokat kínálni, és a párt liberális szárnya – ahová amúgy olyan gyakorló katolikusok is tartoznak, mint Wolfgang Schäuble – ezen szolgáltatásokból nem hagyná ki a melegeket sem, akiket szintén megszólítandó vevőkörnek lát. A német CDU – ellentétben a francia UMP-vel – antipolitikai párt annyiban, hogy nem elvekért harcol, hanem megoldásokat nyújt, és a hatalmat nem harccal, hanem a szolgáltatások javításával és az igénybevevői kör bővítésével – mint bármely jó üzletember – akarja elnyerni. A CSU-nak azonban vannak még törzsvásárlói és olvasói levelei, így a bajor párt végül elérte, hogy a melegházasság lekerült a napirendről. Kulturkampf, amint Franciaországban, azonban nem kerekedett, mert minden felmérés szerint valamennyi párt hívei – beleértve még a CSU-éit is – támogatják a melegházasság egyenjogúsítását, amelyet talán még a nyáron el is ér a német Szövetségi Alkotmánybíróság. A brit yuppie-konzervatív David Cameron számára pedig a melegházasság már rég elfogadott téma.

Mégis, mi köze van a konzervativizmusnak a homoszexualitáshoz? Támogatnia, tűrnie vagy tiltania illik-e? Három problémakör merül fel ennek kapcsán.

Vallásos-e a konzervatív? A konzervativizmus nem szükségszerűen vallási, pláne nem katolikus irányzat, sőt a konzervatív gazdaságpolitika piacpártisága akár szembe is kerülhet a katolicizmus sokszor antikapitalista megnyilvánulásaival. A konzervativizmus a vallást nem annak vélt igazsága miatt támogatja – ha egyáltalán támogatja –, hanem pusztán azért, mert társadalom-összetartó erőt lát benne. A vallásos ember közösségben gondolkodik, normákat követ, és – ha elfogadja – mindenféle jogi legitimitásnál szigorúbb kontrollmechanizmus (úgyis mint Jóisten) áll felette. Ameddig a vallásos ember a fennálló viszonyok között akar élni, addig szövetségese a konzervativizmusnak. Ha nem, akkor – amint a vallásellenes baloldali diktatúrák struktúrakonzervatív rendszerei vagy a dél-amerikai jobboldali autoriter rezsimek bizonyították – akár ellenségekké is válhatnak. Tény persze, hogy a szexuálerkölcsök tekintetében a konzervatív és a keresztény (katolikus) álláspont nem áll olyan messze egymástól.

Házasodathatnak-e a melegek?A konzervatív a házasságot anyagi és biopolitikai okokból védi: a család biztosítja az öröklés alapvető rendjét, így a társadalmi tulajdonviszonyokat, valamint a társadalom (nem bevándorlókkal elért) fennmaradását, mert az eddigi tapasztalatok szerint leginkább egy férfi és egy nő kapcsolatából születik a legtöbb gyerek. Ezen okokból zárja ki a konzervatív az azonos neműek házasságát. A konzervatív hivatkozhatna arra is, hogy a melegek önmagukban nincsenek diszkriminálva – mert különnemű melegek igenis tudnak házasságot kötni. A házasság mai magyar jogi fogalma sem írja elő a felek heteroszexualitását, pusztán különneműségét. Természetesen bizonyosan más az élvezeti érték különnemű heteroszexuális és különnemű homoszexuális párok együttélése esetén. A konzervativizmus azonban a külsőségek híve, s úgy véli, jobb, ha a melegek inkább csendben elvégzik a dolgukat, de különnemű partnerrel élnek nyilvánosan együtt. A vallásos konzervativizmus ennél kevésbé cinikusabb, s számára a teremtéstörténetből származik a férfira és nőre alapuló, gyermekáldást vállaló család legitimitása.

Konzervatívok-e a melegek? A politikai ideológiák a társadalmi együttélés módjaira adnak válaszokat – azok gazdasági vagy társadalmi vetületeit figyelembe véve. A homoszexualitás önmagában még nem döntő érv a különféle politikai és gazdasági modellek közötti választás esetén. Vélhetően tehát ugyanannyi meleg támogatja az egykulcsos adót, az erős hadsereget, a szabadság elsőbbségét az egyenlőséggel szemben, a piacgazdaságot, a nemzetállamiságot, a hagyományok fontosságát, a klasszikus zenét, az akadémikus festészetet, de akár a bevándorlóellenességet is – azaz olyasmiket, amik a jobboldalt jellemezhetik –, mint amennyi heteroszexuális. Így a szexuális orientáció nem függvénye a pártválasztásnak. Konzervatív meleg politikusok – miközben a hétköznapi jogegyenlőség mellett állnak ki (azonos adójogi, öröklési jogi helyzetet követelve például az azonosnemű párok számára) – elfogadják a keresztény családmodellt annak hagyománya és fentebb ismertetett társadalommegtartó (vagyonjogi és biopolitikai) fontossága miatt. A házasság elismerésének követelése ugyanis számukra azt jelentené, hogy a házasság immáron nem annak társadalmi szempontjai, hanem pusztán a házasulandók érdekei, kölcsönös szerelme, kedve – és egyéb ilyen romantikus cuccok – miatt lenne csak fontos. Márpedig a konzervatív nem így romantikus. A konzervatív számára – akár meleg, akár hideg – bizonyosan előrébb valóak a társadalom külső érdekei, mint az egyén belső érzelmei. Ez olyan világlátás kérdése, ami egy homoszexuális emberhez ugyanúgy közel állhat, ahogy egy heteroszexuálistól meg távol.

Elvégre minden heteroszexuális sem konzervatív.