A kormány 2014-et – a magyar zsidók deportálásának 70. évfordulóját – a holokauszt emlékévének nyilvánította, és 2013 nyarán nagy hirtelen bejelentette: ötmilliárd forintot különít el egy új holokauszt-emlékközpontra, további másfél (később: 1,8) milliárdot pedig a témához kapcsolódó pályázatok (kutatások, publikációk, megemlékezések, egyéb programok) céljára. Utóbbi ügyben alig néhány napja tették közzé a támogatásra javasolt pályázatok listáját.

A hirtelenség nyilvánvaló jele, hogy az új emlékhelynek – a használaton kívüli Józsefvárosi pályaudvar épületében – 2014 áprilisára kellene elkészülnie, ami nem tűnik túl valószínűnek. Az említett 1,8 milliárd esetében pedig a pályázók egyenesen a témafelelősnek kinevezett országgyűlési bizottságnak küldhették pályázatukat – a nagy sietségben egy kuratórium felállítására sem maradt idő.

Mi e hirtelen nekibuzdulás oka? Alighanem a kormány elszánása, hogy egyszer s mindenkorra elejét veszi minden vádnak, amit zsidó ügyben rászórnak: egy ötmilliárdos gyermekholokauszt-emlékhely előtt merje valaki azzal vádolni, hogy e téren bármi adóssága van!

A huszáros megoldás amúgy sem idegen a kormánypárt politikai kultúrájától: az elmúlt három évben megszokhattuk, hogy forradalmi lendülettel hajítják ki – enyhébb esetben – a régi kádereket, gyakran azonban a régi intézményeket is. Ott pedig, ahol a régi intézményeket nem olyan egyszerű bezárni (a tudomány, a kultúra, az emlékezés területén) hirtelen párhuzamos intézmények születnek a semmiből, a hatalomhoz lojális művészek, kutatók vezetésével, a hatalomhoz közelálló szellemiséggel és rendkívül nagyvonalú költségvetéssel.

A holokauszt-emlékhelyek területén is pontosan ez történik most. A hatalom a régi intézmény, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely (HDKE) vezetését szélnek eresztette, de az intézményt átprogramoznia már nem sikerült, mert az ilyesmire roppant érzékeny ellenzéki közvélemény felzúdult, amint erre egy miniszter célozgatni kezdett. Így a HDKE-t most egyszerűen zárójelbe teszik, és a holokauszt emlékének ápolását látványos, új intézménybe helyezik át.

A nagy kérdés az, mennyire lesz mindez hiteles.

*

A kormány két világ között lavírozik. Az egyik világ az, amelynek kedvéért (vagy inkább: lecsillapítása végett) az intézmény létrehozásáról döntött: a roppant bizalmatlan nyugati média, a nyugati véleményformálók, politikacsinálók, valamint a hazai és külföldi zsidóság. Az ő köreikben mélyen él a meggyőződés, hogy a kormány – ha maga nem is antiszemita – az antiszemitizmust cinikus módon eltűri és használja.

A másik világ a kormánypárt hazai bázisa, a „nemzeti középosztály”, amely alapvetően a magyarság sérelmeit és szabadságharcát látja maga előtt, és nem magyar bűnökről, hanem magyar sebekről akar tudni.

E két, egymást taszító pólus között táncol a kormány jó ideje, így lassan kialakultak, és áthatóvá váltak bizonyos játékszabályok. Egyfelől a kormány megteszi a zsidó közösség felé azokat a gesztusokat, amelyeket Nyugatról várnak tőle: képviselői beszédeket mondanak a zsidósággal kapcsolatos nagy rendezvényeken, elítélik az antiszemitizmust és fajgyűlöletet, köszöntőt küldenek a zsidó ünnepeken, kárpótlási ügyekben tárgyalnak, ha úgy adódik, megbélyegzik a szélsőjobb antiszemita és rasszista kijelentéseit. Nemrég a kormány egyik államtitkára már udvarias hangon sürgette az antiszemitizmus elleni fellépésük elismerését.

Másfelől nemzeti sérelmi politikát folytatnak, ellenségeket keresnek, akiket a brüsszeli bürokrácia, a nemzetközi nagytőke, a hazai és nemzetközi baloldal, a liberálisok, Soros György stb. köreiben vélnek megtalálni. A kormánypárti napilap vezérpublicistája, akit a direkt zsidózástól nyilván eltiltottak, „liberális, baloldali seggfejeket” emleget és fenyeget. Márpedig az ellenségkép ezen elemeinek a magyar politikai hagyományban egyetlen közös nevezője van: a zsidó.

*

A kétféle közeg, amelynek egyszerre igyekszik megfelelni, tűz és víz, így a kormánypárt állandóan sistergő gőzfelhőben ténykedik – legalábbis a zsidókérdés tekintetében. Egyfelől bőszen támadja őt a jobboldal azon része, amely számon kéri a valódi, konzekvens ellenségképet, a főgonosz néven nevezését. Másfelől ugyanilyen bőszen támadja a kormányt a hazai ellenzék, valamint a mértékadó (nemcsak baloldali!) nyugati médiumok, véleményformálók, akik fölemlegetik a Horthy-szobrokat, a paranoid politikai stílust.

A kormány – mint mérsékelt közép – nem kevésbé bőszen vagdalkozik mind a két irányba: elutasítja a nyíltan rasszista, fasiszta retorikát, illetve az őt bíráló baloldali, antifasiszta retorikát. A kormányfő nacionalista üzenetben áll ki a zsidók védelmében. („Mi, magyarok, megvédjük zsidó honfitársainkat.”) Ez zavarba ejtő, új politikai konstelláció. Hogy is van ez?

Tudomásul kell venni, hogy a magyar operett-szabadságharc csak addig a határig terjed, amíg az EU-tagságot és az EU-s forrásokat nem veszélyezteti komolyan. Így a kormánypárt az európai alapértékeit vonakodva, papírforma szerint elfogadja. Ezek között pedig első helyen szerepel a holokauszt emlékének szentsége. Ez – a szó szoros értelmében – beleégett az európai kultúrába. Aki ezt elveti, az a mai Európán kívül helyezi magát, mint a Jobbik, amellyel még a nyugat-európai szélsőjobb sem áll szóba, így az iráni mollahok között lel hű szövetségesre, és az iszlámot nevezi a nyugati világ utolsó reménységének. A magyar kormánypárt vezére, akit politikai érzéke nem hagyott cserben, jól érzi, hogy a holokauszt és a (régi, háború előtti stílusú) antiszemitizmus a mai Európában tabu. Így a magyar operett-szabadságharc ezen a ponton ér véget. A liberális baloldaliakat meg a plutokratákat lehet szidni, a zsidókat nem.

*

Lehet-e tartósan egyensúlyozni ezen a nem is létező keskeny ösvényen?

Nos, a magyar közvélemény a Kádár-korban megtanult a csontvázakkal a szekrényben együtt élni. A Fidesz kétmilliónyi törzsszavazója is megtanul majd együtt élni az új tabuval: a holokauszt emlékét nyilvánosan nem bolygathatja. Ugyan jobbról és balról is számon kérik majd az álságos magatartást, de a „mérsékelt közép” kitart.

Továbbá: a holokauszt kultúrájának ápolása alapvetően a Nyugatnak és a honi zsidó szervezeteknek szól. Ezek az üzenetek javarészt más kommunikációs csatornákon terjednek, mint a kormánypárt honi közönségnek címzett mondandója. A holokauszt témájú megemlékezésekre és konferenciákra a CNN, a Süddeutsche Zeitung, a Népszabadság meg a zsidó média a vevő, itt csúcspolitikusok nyilatkoznak nagy felhajtás közepette. A Wass Albert-szobrokat, Prohászka Ottokár-emléktáblákat stb. sokkal meghittebb, bensőségesebb légkörben avatják fel, távol a CNN kameráitól, közelebb a nép szívéhez. Itt nem is mindig a kormány(párt) képviselői vannak jelen, hanem egyházfiak, egyletek-egyesületek képviselői, az önkormányzatok emberei stb. Így viszonylag csekély az a felület, amelyen a kétféle, egymásnak ellentmondó üzenet találkozik. A találkozási ponton feszültség gerjed, az ellentmondásokat számon kérik, de a rutinos politikusok ezeket képesek lesznek kezelni.

A 2014-es Holokauszt emlékévre meghirdetett vállalásokat ebben a keretben kell szemlélni.

(A szerző a „Szombat” zsidó politikai és kulturális folyóirat szerkesztője.)