1944. június 16-án tették közzé Budapest polgármestere, Dorogi Farkas Ákos rendeletét, amelyben mintegy 1900 budapesti lakóházat jelölt ki, „amelyekben zsidók (a fennálló rendelkezések értelmében a megkülönböztető jelzés – sárga csillag – viselésére kötelezettek) lakhatnak.” [Kiemelések az eredetiben] „A felsorolt épületek valamennyi utcai kapubejáratának az utcára néző oldalán sárga csillag jelzést kell alkalmazni és azt állandóan ép és tiszta állapotban tartani. A jelzés 51 x 36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű, hatágú kanárisárga csillag.”

Az 1941-es népszámlálás szerint Budapest lakosságának mintegy 21% minősült zsidó származásúnak, 187 000 zsidó és további 35 000 ún. kikeresztelkedett zsidó, akikre vonatkozott a sárga csillag viselését előíró rendelet. A „sárga csillag viselésére kötelezett” személyeknek június 24-én éjfélig kellett elhagyniuk a lakásukat, és a ki-, helyesebben megjelölt kényszerlakhelyre kellett költözniük. „Az átköltözés a sárga csillaggal megjelölt házakba, közelebbről: akár olyan lakásokba történhetik (...), amelyeket más zsidó bérlő már elfoglalva tart, a lakás azonban az eddigi bérlő indokolt lakásszükségletét meghaladja, akár az említett házakban megüresedő más lakásokba. (...) Egy zsidó családnak általában egy szobára van igénye. Ha azonban a szoba alapterülete 25 négyzetméternél kisebb és a család tagjainak száma négynél több, vagy pedig (...) a foglalkozás folytatása, a felszerelés, az irattár megőrzése másként nem biztosítható, úgy további szobára is igénye lehet. Ennél nagyobb lakás, illetve lakásrész a zsidóknak indokolt lakásszükségletét meghaladja” – szólt a rendelet. Némi huzavona és több módosítás után végül 1944 házat jelöltek ki.

*

A holokauszt budapesti történései, ha nem is elhanyagolt, de manapság kevésbé ismert és tárgyalt eseményei a magyarországi holokauszt történetének. Budapest leginkább úgy kerül szóba, mint ahol a zsidók zöme végső soron szerencsésen túlélte a vészkorszakot, illetve annak kapcsán – a jelenlegi rezsim házi történészeinek és ideológusainak kedvenc narratívájaként –, hogy ez volt az a város, ahol Horthy Miklós kormányzó „megmentette” a zsidókat, midőn „leállíttatta” a deportálásokat.

Kétségtelen, hogy a magyar zsidóság tragédiájának elsődleges színtere nem a főváros, hanem a vidék volt, ahonnan 1944 május közepe és július eleje között 437 ezer embert deportáltak Auschwitzba és más koncentrációs táborokba. Többségüket azonnal lemészárolták, és az ideiglenesen munkára alkalmasnak nyilvánítottak zöme is elpusztult a következő hetekben, hónapokban. Az elhurcoltak 87%-a, 380 000 ember odaveszett. A vészkorszak Budapesthez köthető eseményeinek, a halálmeneteknek, a nyilas osztagok tömeggyilkosságainak is több tízezer ember esett áldozatul, mégis, a túlélők túlnyomó többsége valóban a fővárosban élte túl a vészkorszakot.

AFP

Ezért érthető, hogy az utóbbi 20-25 év holokausztkutatása elsősorban a vidéki zsidóság sorsára, erre a korábban még jórészt feltáratlan történetre összpontosított. Hiszen 1989 előtt, különféle okokból a helyzet a mainak a fordítottja volt. A magyarországi holokauszt emlékezete elsősorban a fővárosi eseményekhez, közelebbről is a nyilas uralomhoz kötődött. Ennek több oka volt. A vidéki zsidóság iszonyú sorsára nem volt, aki emlékezzen, a túlélők zöme számára a borzalmak színtere és időszaka pedig Budapest volt 1944 októbere és 1945 januárja között. 1945 után ráadásul mindenkinek, beleértve a kommunistákat is, kényelmesebb volt úgy emlékezni, hogy mindez a törvényen kívüli nyilas uralom és a német megszállók műve volt a háború és az ostrom rettenetes forgatagában, a magyar állam, közvetve az ország, nem felelős a történtekért.   

 2014. január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján az OSA Archívum honlapot indít csillagoshazak.hu címen. A honlapon interaktív térképen lehet megtekinteni, hol voltak és hogyan néznek ki ma a még álló egykori csillagos házak. A térképet számos dokumentum, kronológia, visszaemlékezés egészíti ki. A forrásanyag az év során reményeink szerint folyamatosan bővülni fog. A honlap elindítása az első eseménye annak az egy éves programsorozatnak, amely Budapest 1944-es történetét, a budapesti zsidóság kálváriáját igyekszik nyomon követni. A záróesemény egy 2014 decemberében megnyíló kiállítás lesz a budapesti gettókról.

A történeti bemutatáson túl nem titkolt szándékunk az is, hogy a közös emlékezésbe minél több városlakót vonjunk be. Az is célunk, hogy a mai magyar társadalmat szembesítsük az akkori magyar politikai vezető réteg és társadalom felelősségével, ezen keresztül figyelmeztessünk a múlt és a jelen iránti közös erkölcsi felelősségünkre. A ma élőket nem terheli felelősség a hetven évvel ezelőtt történtekért. Nem érezhetünk bűntudatot azért, amit nem mi követtünk el. A felelős állampolgári öntudat mégis azt követelné tőlünk, hogy szembenézzünk közös örökségünkkel. Az emberi tisztesség pedig azt, hogy ne tagadjuk el, ami történt. Ahogy Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Levéltár igazgatója fogalmazott egy múlt heti sajtókonferencián: ebben az országban így vagy úgy, de mindannyian a holokauszt túlélői vagyunk. Végül, a mai szellemi és kulturális közegben kötelességünknek érezzük újólag rámutatni arra, hogy az 1989 utáni jobboldali történeti revízió leghangsúlyosabb elemei, a két világháború közti korszak és az antiszemitizmus viszonyának bagatellizálása, valamint az akkori kormányzó elit és a politizáló társadalom felelősségének szőnyeg alá söprése, történetileg és erkölcsileg tarthatatlanok.

*

A magyar zsidóság tragédiája nem az 1944. március 19-i német megszállással vette kezdetét. A modern politikai antiszemitizmus már a 19. század utolsó harmadától jelen volt a magyar politikai életben, már az első világháború alatt felerősödött. De csak a 1919 és 1945 közötti korszakban vált a magyar politikai közbeszéd központi témájává az ún. zsidókérdés, amikor antiszemitizmus már nem csak a politikai elit egyes csoportjainak, hanem a politizáló társadalom széles rétegeinek gondolkodásában vált hangsúlyos, meghatározó elemmé. Ennek számos történetileg elemezhető oka volt – a zsidó (és német) polgárság helye és súlya a féloldalas polgárosodásban és kapitalista modernizációban, a háborús vereség, a Monarchia szétesése és történelmi Magyarország szétdarabolása, a bolsevik puccskísérlet okozta pánik stb. Mindennek hátterében pedig a keresztény egyházak tradicionális anti-judaizmusa, a modern fajelmélet és a háborús katasztrófáért felelőssé tett liberalizmus radikális elutasítása kínálta azt az értelmezési keretet, amelyben ezeket a traumákat a legkönnyebben lehetett magyarázni. Ám mindez mégsem vezetett szükségszerűen 1944-hez, a tömeges és szervezett népirtáshoz. A gettóhoz vezető út megismerésében segít a történelmi jelenségek elemzése, de mégsem ad magyarázatot arra, ami történt; a megértéshez a történelmieken túl megkerülhetetlen az erkölcsi tényezők és a szereplők felelősségének számbavétele. A tragédia beteljesedéséhez elengedhetetlen volt az a ma már szinte felfoghatatlan immoralitás és embertelenség, amely a politikai döntéshozók és a társadalom széles rétegei tudatában gyökeret verve elgondolhatóvá és elfogadhatóvá tette embertársaik, polgártársaik tömeges jogfosztását és elpusztítását.

Bár a Horthy-korszaknak nevezett történelmi periódusnak nem az antiszemitizmus volt az egyetlen méltatlan és visszataszító vonása, az antiszemitizmus nem tekinthető mellékes, a korszak egészének mérlegelése szempontjából efemer jelenségnek, amely időnként felerősödött, elhalványult, majd újra felerősödött. Az antiszemitizmus nem csak néhány korlátozott befolyású, és a korszak nagy részében elszigetelt, szélsőséges csoport politikai eszmevilágára volt jellemző, és nem csupán a politikai elit egy részének volt meghatározó politikai eszméje. A Horthy-rezsim antiliberalizmusa, rendies társadalomszemlélete, antidemokratizmusa, tekintélyelvűsége, nacionalizmusa, irredentizmusa, antikommunizmusa, valamint antiszemitizmusa között mély belső összefüggés volt. A korszak antiszemitizmusa konstitutív, rendszeralkotó elem volt, amely a társadalom széles rétegeit, a tisztviselői kart, a hadsereget, az erőszakszervezeteket, a középosztályt, az értelmiséget, a vidéki birtokosságot, és a parasztság/kispolgárság, a nagyipari munkásság jelentős tömegeit is mélyen, az idő előrehaladtával növekvő mértékben áthatotta. Ez volt az a jegy, amellyel a  két világháború közötti korszak politikailag releváns és aktív társadalmi csoportjainak többsége, sőt a rezsim ellenzékéhez tartózó politikai erők és szellemi áramlatok egy része is azonosította önmagát.

Kis túlzással azt mondhatjuk, az antiszemitizmus volt a korszak politikai lingua franca-ja. Széles körben uralkodó meggyőződés volt, hogy a társadalmi és szociális problémák megoldásának, illetve a régi Magyarország újrateremtésének kulcsa az ún. zsidókérdés megoldása, a zsidó származásúnak minősített magyarok gazdasági és társadalmi befolyásának visszaszorítása, jogfosztásuk és kirekesztésük a társadalmi térből, az általuk birtokolt vagyon és javak elvétele, kisajátítása és újraosztása. Mindaz, ami 1944 tavaszán, nyarán, őszén és telén a magyar zsidókkal történt, ennek volt egyenes folyománya. Nem a kívülről jött német megszállók és az őket kiszolgáló, a társadalom peremvidékéről verbuválódott “nyilas csürhe” alkalmi tombolása vezetett sokszázezer magyar állampolgár totális jogfosztásához, kifosztásához és meggyilkolásához. A magyar kormányzat, közigazgatás és csendőrség közreműködése nélkül a magyar zsidók gettóba zárására és deportálására nem kerülhetett volna sor. Sem az első világháború utáni Európa első zsidóellenes törvényét, az 1920-ban elfogadott numerus clausust, sem az 1938 és 1944 között sorozatban elfogadott 21 zsidótörvényt és az ezekhez kapcsolódó kormány- és miniszteriális rendeletek százait nem külső hatalom nyomására fogadta el a magyar törvényhozási többség, és hajtották végre a magyar közigazgatás intézményei.

*

Horthy személy szerint is meggyőződéses antiszemita volt, még ha különbséget is tett a magyarságnak egyelőre még hasznot hajtó, nélkülözhetetlen zsidó szak- és pénzemberek és a “galiciánerek” között. De ez voltaképpen mellékes. Tudta, hogy mi történt a Lengyelország és Európa más, német megszállás alatt lévő területeinek zsidó lakosságával. Mindegy, hogy személy szerint mit gondolt a „végső megoldásról”: a várható következmények ismeretében hozott az ország első számú vezetőjeként, legfelsőbb haduraként politikai döntést arról, hogy a magyar zsidókat kiszolgáltatja a németeknek.

Tény, hogy Magyarország nem deportálta a zsidókat akkor, amikor Európa nagy részében már a deportálások és a zsidók megsemmisítése nagyrészt lezajlott. De az is tény, hogy a német megszállás után rekordidő alatt deportálták magyar állampolgárok százezreit, olyan ütemben és számban, amelyre sehol Európában korábban nem volt példa. Horthy a ma széles körben terjesztett hiedelmekkel ellentétben maga választotta és nevezte ki azt a kormányt, amelynek tagjai a korszak legszélsőségesebb antiszemitái közül kerültek ki – Sztójay Döme miniszterelnök, Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László belügyi államtitkárok –, akik a kormányzó felhatalmazásával, Eichmann kommandójával egyeztetve a teljes magyar közigazgatási és csendőri apparátust mozgásba lendítették a zsidók minél gyorsabb számbavétele, gettóba zárása és deportálása, valamint ezzel párhuzamosan vagyonuk lajstromba vétele és kisajátítása érdekében. A kisajátított zsidó vagyonra, javakra, ingatlanokra és ingóságokra rövid idő alatt százezrével érkeztek ún. keresztény igénylések szerte az országban, a legmagasabb rangú felső köröktől egészen az alsóbb néposztályokig. Ez a megrendítő tény azt mutatja, hogy nemcsak Horthy és kormányzata tudta, hogy a deportált zsidók valószínűleg már sosem térnek vissza, hanem lényegében ezt a széles közvélemény is pontosan így gondolta.

Az 1944. március 19-én tartott koronatanácsi ülésen Hitlertől hazatérve Horthy érzékeltette, hogy ország „zsidótlanítása” a német elvárásoknak megfelelően közelebb hozhatja az ország szuverenitásának visszaszerzését, a német megszállás megszűnését. Sztójay miniszterelnök a három nappal később tartott kormányülésen, amelyen először tárgyalták a zsidó gettósításának és deportálásának előkészületeit, határozottan közölte, hogy a kormányzó szabad kezet adott neki a zsidókérdés rendezésére.

AFP / Fishman

A késő tavasz és a nyár folyamán kormányzat és a közigazgatás szervei ellenállás nélkül, teljes erőbedobással hajtották végre az erre vonatkozó rendelkezéseket, a társadalom többségének teljes közönye mellett. Engedelmesen működött a gépezet a deportálások felfüggesztésekor is, ami újabb bizonyítéka annak, hogy Horthy döntéshozó pozícióban maradt. Hozzájárulása nélkül nem indultak volna el a szerelvények, és amikor a deportálások felfüggesztésére adott parancsot, a németek semmit sem tudtak tenni. A magyar hatóságok aktív segedelme nélkül nem kerülhetett volna ilyen sok ember ilyen gyors deportálására. Azokban az európai országokban, ahol a helyi hatalom nem működött együtt Eichmannékkal, a németek a teljes “zsidótlanítást” nem is tudták elérni, még ott sem, pl. Franciaországban, ahol sokkal hosszabb ideig voltak jelen megszállóként. Ezzel szemben a magyar döntéshozók és irányítók nem hátráltatták, hanem éppenséggel siettették, hogy mielőbb az országon kívül tudhassák idegen fajúnak minősített magyar állampolgárok százezreit. Napi hat vonatot szorgalmaztak, amelyet a németekkel folytatott alkudozások során – akik szállítási és logisztikai nehézségekre, valamint az auschwitzi táborok “befogadóképességének” korlátaira hivatkozva ezt lehetetlennek ítélték – csökkentették napi két-három szerelvényre.

*

A budapesti zsidóság többségének szerencsés megmenekülése nem annak volt a következménye, hogy nekik kedvezőbb sorsot szántak. Ellenkezőleg: a magyar döntéshozók kezdetben a budapesti zsidókat akarták vagonra rakni. Csak Himmler birodalmi miniszter kifejezett kívánságára változtatták meg szándékukat, aki fontosabbnak tartotta a várhatóan a közeljövőben hadműveleti területté váló Észak-Kelet Magyarország és Észak-Erdély “megtisztítását”.

A csillagos házakba történő költöztetés a gettó felállítása helyett szintén nem az eltérő bánásmód bizonyítéka. A „technikát” máshol is alkalmazták. A DEGOB (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) 1945-ben túlélőkkel felvett jegyzőkönyveinek tanúsága szerint 1944 májusában Rákosszentmihályon és Kispesten is csillagos házakba költöztették a zsidókat, mielőtt július elején, mellesleg már a deportálásokat felfüggesztő kormányzói döntés után, elhurcolták volna őket Auschwitzba. A budapesti zsidókat nem azért költöztették át 1944 június végén az ún. "csillagos házakba”, hogy a lakásaikat kisajátítsák és a kibombázottaknak kiutalhassák, hanem a közeljövőben várható deportálásuk érdekében tömörítették őket össze a kijelölt kényszerlakhelyekre. A csillagos házak rendszere nem a gettó előszobája volt, hanem a deportálás előkészületeit szolgálta, melynek lebonyolítását július második hetére tervezték. Valójában a gettó felállításának költségeit és nehézségeit akarták megspórolni, hiszen úgy tervezték, a zsidók már úgysem lesznek sokáig itt.

Horthy a hadi helyzet változása (normandiai partraszállás sikere, Róma felszabadulása, a Bagratyion-hadművelet kibontakozása) és a hazai és nemzetközi tiltakozások hatására függesztette fel 1944. július 6-án a deportálásokat. Döntésében szerepet játszhatott az a pletyka is, mely szerint ha elviszik a sárga csillagos házakból a zsidókat, akkor a fővárost szőnyegbombázni fogják az angolszász repülőgépek. Horthy csak akkor döntött, amikor a vidéki zsidóságot – 437.000 embert – már elszállították és túlnyomó többségüket Auschwitzban meggyilkolták.

Tévedés, hogy Horthy július első hetében leállította a deportálásokat. Valójában csak felfüggesztette őket. Horthy augusztus második felében engedélyt adott a budapesti csillagos házakban összegyűjtött zsidó lakosság deportálására is, amelynek a dátumát is kitűzték (augusztus 25.), és csak az utolsó pillanatban, a román kiugrás hírére (augusztus 23.) állították le az akciót. Mindkét esetben taktikai megfontolások játszottak szerepet: a magyar kormányzat mozgásterének és alkupozíciójának javítása a háború végső szakaszában. A deportáltak sorsa nem játszott szerepet a döntésben. Perspektivikusan elfogadott cél volt Magyarország teljes zsidótlanítása, akár azon az áron is, hogy a kiszállított emberekre halál vár.

Hasonló stratégiai célok és taktikai megfontolások, ugyanaz a “hintapolitika”jellemezte a nyilas kormány zsidópolitikáját is, amelynek mérlege azonban a háború gyors lezárulása folytán voltaképpen kedvezőbbnek ítélhető. A nyilasok célja is az ország zsidótlanítása volt, de elsősorban külpolitikai, részben “munkaerő-gazdálkodási” okokból nem akarták tömegesen a németek kezére adni a budapesti zsidókat. A nemzetközi gettó létrehozásának nem a zsidók “megvédése” volt a célja, hanem az, hogy előkészítsék az elszállításukat a befogadó országokba. A nemzetközi gettó ún. védett házai a nyilas uralom és az ostrom zűrzavaros hónapjaiban valójában nem nyújtottak védelmet a fosztogatásokkal és tömeggyilkosságokkal szemben. A budapesti nagygettó létrehozását sem az oda összezárt embertömeg megvédése diktálta – bár az ostrom viszonylagos rövidsége miatt a zárt gettó léte voltaképpen növelte a túlélési esélyeket –, hanem az, hogy a körbezárt városban maradt zsidók deportálására már nem tudtak sort keríteni.

Ugyanakkor tény, hogy Szálasi „opportunistább” zsidópolitikát folytatott, mint Sztójay. Mohón vágyott arra, hogy rendszerét a világháborúban semleges államok is ismerjék el legitimnek. Hozzájárult, hogy Wallenberg, Lutz és kollégáik védjék a zsidókat, de cserébe a diplomáciai elismerést követelt. Noha nagyságrendnyi különbség van a Sztójay-kormány idején deportált és elpusztított zsidók és a Szálasi rezsim áldozatai között, a több tízezer ember önkényes halálához vezető nyilas uralom sem tekinthető másnak, mint tömeggyilkos rezsimnek. Az 1944 novemberében elindított halálmenetekben és a munkaszolgálatos századokban tízezrek vesztették életüket, a fővárosban is tízezres nagyságrendre tehető a nyilas bandák rablógyilkosságai áldozatainak a száma.

*

Mindezeket a tényeket és körülményeket a szakirodalom már részletesen taglalta és dokumentálta. Mégis számos jel mutat arra, hogy az idei holokauszt-emlékév hivatalos állami szervezői és a nekik sugalmazó történészi, értelmiségi holdudvar makacsul nem akar róluk tudomást venni. 2013. október elején a Tom Lantos Intézet által szervezett Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában c. nemzetközi konferencián Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes és Martonyi János külügyminiszter egyaránt kiemelte: a magyar állam is felelős volt a holokausztért. 2014. január 23-án egy New Yorkban rendezett emlékkonferencián Magyarország ENSZ-nagykövete a híradások szerint úgy fogalmazott: „Bocsánatkéréssel tartozunk az áldozatoknak, a magyar állam bűnös volt a holokausztban.” Látszólag minden rendben. A kettős beszédnek – mást mondunk odakint, és mást idehaza – azonban még sincs vége. Áder János köztársasági elnök hallgatott, amikor százezrek meggyilkolásban bűnrészes hivatali elődjének szobrát politikai demonstráció keretében közszemlére tolták. A kormány által közpénzen felállított új történeti intézet igazgatója első elszólásában „idegenrendészeti intézkedésnek” nevezte a kamenec-podolszki deportálásokat, 18 ezer ember halálba küldését. A holokauszt-emlékév többmilliárdos beruházása az előzetes híradások szerint a gyerekáldozatokat – mintha felnőttek legyilkolását elvileg lehetne relativizálni – és a zsidómentést, ezen erkölcsileg hallatlanul fontos, tiszteletreméltó, de sajnos szinte teljesen marginális elementumot állítja majd középpontba. A kormány a 70. évfordulóra tervezett német megszállás emlékművével nem a holokauszt áldozatainak, hanem a vétlen áldozattá stilizált keresztény Magyarországnak állít emléket. Az emlékmű egy huszárvágással átértelmezi a szovjet emlékművet, és a „kettős megszállás” Terror Házában 13 éve látható, majd az alaptörvény preambulumába is belefoglalt sunyi tézisét önti formába. E kettős beszéd jegyében lehet a német megszállást és a zsidók elhurcolását lelkesen üdvözlő Wass Albertről utcákat elnevezni, hivatalosan beemelni őt az új irodalmi kánonba, majd a német megszállás emlékművét ugyanarra a szobrászra bízni, aki annak a műtárgynak az alkotója is volt, amelyet „Wass Albert erőt, hitet és reményt adó munkássága előtt tisztelegve” állíttattak Mátészalka város polgárai az úr 2009. évében. A tervezett emlékmű giccses szimbolikája – a német birodalmi sas marcangolja keresztény hazánk meggyötört testét – éppen azt kívánja leplezni, amiről 2014-ben őszintén kellene beszélni. 1944-ben Magyarország, vezetőinek hivatalosan képviselt álláspontja és politikája szerint, a németek szövetségese volt a háborúban. A hivatalos nyilatkozatokban és a filmhíradókban a német hadsereg szövetségesként vonult be az ország védelmére. A bevonuló német csapatokat a lakosság sok helyütt ennek megfelelően megkönnyebbült lelkesedéssel fogadta. Ezen szövetség jegyében az állam, a közigazgatás és az erőszakszervezetek készséggel működtek közre az ország zsidó fajúnak minősített állampolgárainak kifosztásában és elhurcolásában. A náci vezetők sajnos nem ok nélkül gondolták elégedetten, hogy a zsidók elhurcolása, és az elrabolt javak egy részének szétosztása várhatóan a német csapatok jelenlétét is népszerűbbé teszi az országban.

Vajon 2014 a cinizmus és szemforgatás emlékéve lesz?