Hont András
Hont András

Egy unikumozás előzményei. Akár ez is lehetett volna a címe annak a múlt héten megjelent, az LMP-ből kilépettekkel készített interjúkötetnek, ha a szerzőt érdekelte volna saját témája. A könyvben ugyanis megjelenik az a dilemma, amely nem egyetlen pártot szakított szét, hanem nyomasztóan nehezedik az egész magyar politikára. Ehelyett van schifferezés, de néha olyan minőségben, hogy az már szolidaritást kelt, és Schiffer igaza melletti kiállásra ösztönöz. Amíg meg nem szólal.

„Szép, kis, halálos összeveszések lesznek még ebből” – mondta sokat tapasztalt újságíró ismerősöm a Nagy Ellenzéki Összeborulást megtámogató (és tartalmában az előző hatszáztól semmiben sem különböző), „neves, közéleti személyiségek” által jegyzett petíció megjelenésekor. És valóban. Még az olyan sorsfordítónak aligha nevezhető eseményből is patália tud keveredni, mint a legkisebb parlamenti párt szakadását, az Összeborulásba távozók szemszögéből földolgozó könyv bemutatója. Nem elhallgatható körülmény, hogy nem vagyok teljesen vétlen Petőcz György „Béke sose volt” címet és „Az LMP egy története” alcímet viselő művének Facebook-oldalán elszabaduló indulatokban.

Pedig nincs kedvem összeveszni senkivel, csak elegem van abból, hogy ezerszámra születnek a diktatúrázós/oligarcházós cikkek, úgyhogy ennek nincs semmi kockázata. A szerző és az írás célpontja sohase találkozik egymással baráti üvöltözés keretében tisztázni a tisztázandókat, míg az olvasóközönség számára a célszemély nem valóságosan létező valaki, hanem egy vudubaba, akit a saját nyilvánosságukban következmények nélkül lehet szurkálni a minősítések tűivel. Így hát egy ideje sportot űzök abból, hogy magánjellegűleg is pontosan úgy vitázom egy közéletileg is értelmezhető figurával, mintha publicisztikát írnék róla, legyen szó médiamunkásról, fennkölt filoszról, politikusról vagy főállású trollról. Az igazságnak tartozom annyival, hogy leírom: ezt a magatartást a közélet alakjai közül Karácsony Gergely viseli a legjobban.

A tisztánlátás kedvéért még valamiről szólnom kell: Schiffer Andrással való viszonyomról. Mi szinte gyermekkorunktól fogva ismerjük egymást. Illetett már nem túl kedves jelzőkkel, törölt már a Facebookon, és képes volt órákig vegzálni azzal, hogy miért olyan a Vasas összeállítása amilyen; összességében életem nyugodtabb periódusai között tartom nyilván azokat az időszakokat, amikor elfelejtette a telefonszámomat, vagy épp ellenkezőleg: annyira megjegyezte, hogy nem volt hajlandó fölvenni, ha valamiért kerestem. Mindezt azért szükséges megjegyezni, mert az alább kibomló történetben szerintem Schiffer Andrásnak lett igaza.

Schiffer András és a borzalmas tagság

Már magát a bemutatót is sikerült úgy megszervezni, hogy első látásra azokat igazolja, akik a kötet megjelentetéséből azt olvasták ki, hogy a retrólistára fölkapaszkodottak pocskondiázzák egykori társaikat. A Párbeszéd Magyarországért prominensei ott ücsörögtek a Népszava munkatársa, a Demokratikus Koalíció alakulásának porondmestere mellett, akit ezúttal moderátorként volt jelen. Az illető kolléga pedig semmi mást nem akart kihámozni a társalgásból, minthogy Petőcz korábbi „Csak a Narancs volt” munkája és a jelenlegi könyv által megelevenítet sztori azonos, és a főgonoszok sem különböznek jellemükben és karakterükben egymástól.

Petőcz persze ezt maga provokálta ki az erőltetett analógiára rájátszó címadással, az időzítéssel, az egyoldalú forráskezeléssel. Holott, ha körültekintőbben olvassa a saját maga által szerkesztett szöveget, föltűnhetett volna, hogy ez nem az „LMP egy története”, hanem legalább három, és az elbeszélések lényeges ponton mondanak ellent egymásnak. Ráadásul mindez csak a figyelmes olvasónak tűnhet föl, mert a szerkesztés nem hozza elő az ütközéseket, ami eléggé manipulatív megoldás, és ezen az sem segít, ha a szerző az előszavában közli, hogy a valóságot nemigen fedő címet adott. Föl nem foghatom, hogy egy krónikás miként mondhat le az elemi kíváncsiságról, és ha ellentmondásokba botlik, akkor annak miért nem jár utána. S erre aligha válasz, hogy Petőcz hivatalosan egy hárításig jutott a túloldalon (mármint az LMP-nél), és megeresztett (mint később kiderült: elakadó) egy, azaz 1db e-mailt.

Valójában a párton belüli törésvonalakról sem tudunk meg sokat. Van, aki Budapest-vidék ellentétet emleget, más konzervatív-liberális összecsapásról regél, míg Scheiring Gábor az ötvenes évek színvonalán jobboldalizik. A legvalószínűbb az a megfejtés, amelyik a minden pártban megjelenő centrum-periféria viszályt jelöli meg, de ez sem magyarázza a szembenállás ősforrását, és azt sem, hogy Schiffer pontosan mit is tett ezekben a küzdelmekben.

Ezt a könyvet nem volt érdemes megírni azért, amiért olvasni fogják, és nem lehet benne elolvasni azt, amiért érdemes lett volna megírni. Az LMP három éve ugyanis nem önmagában fontos (a hazai ökoszocilaizmus közelmúltjában kevéssé jártas olvasó nehezen is fog eligazodni az egymásra dobált nevek, helyek, események közt), hanem ha úgy fogjuk föl, mint egy modellt, amelyen keresztül bemutatható, hogy miként próbált igazodni az ellenzék és a közvélemény a 2010-ben létrejött Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez. Ráadásul meginterjúvoltak rengeteg részletet kikotyognak, illetve tudatosan el is mondanak az ellenzékről, a Bajnai-projektről, az egyeztetésekről, az LMP-n belüli dilemmákról.

Kapunk viszont bőségesen schifferezést (nem minden nyilatkozótól, ezt hozzá kell tenni.) Az LMP frakcióvezetője, hol hidegfejű, elvtelen intrikusként tűnik föl, hol rögeszmétől szabadulni képtelen doktrinérként. Az egyik szerint képtelen úrrá lenni érzelmein, a másik szerint nincs is neki olyan. De mindenképpen agresszív, militáns bolsevik, aki kompenzál (vajon mit?), és még a farmerdzsekije sem divatos (nem vicc, ez elhangzik). Mindez egy jelentősen elmérgesedő viszonyról árulkodik, amit nem tudom, mennyire elegáns kiteregetni egy választási kampányban, de mindenképpen fals hivatkozási alapnak tűnik, amikor ugyanazok ugyanazzal a levegővétellel képesek érvelni a nemrég még lelkesen leprázott politikusok elviselése mellett, mondván, hogy a szent cél érdekében ezt is ki kell bírni. Az Lehet Más a Politikát tehát aligha személyi konfliktusok feszítették szét.

Nem lehet más, hö-hö

A zöld pártot a Nemzeti Együttműködés Rendszere bomlasztotta föl. A túlfújt elemzői hadova az LMP válságáról szólva általában a politika törvényszerűségeire szokta fölhívni a figyelmet, amelyeket a bázisdemokratikus szervezet képtelen volt megérteni, pedig – hangzik el ilyenkor – nem lehet más, ugye. Ezzel szemben: az ország gondjai alig változtak, legföljebb mélyültek az utóbbi években, változatlanul ugyanazokkal a távlati kihívásokkal kell szembenéznünk, mint korábban, viszont a politika 2010 után igenis megváltozott. Mások lettek a keretei, a módszerei.

Az LMP-paradoxont ehelyütt Elek István egzaktul fogalmazta meg, amikor arról írt, hogy a párt a rendszer megújításának programjával került az Országgyűlésbe, ott azonban hirtelen a liberális demokrácia ortodox védelmezőjének szerepében találta magát. És ha ez még nem volna elég, a NER következményeként újult erőre kapott a törzsi ellentétekből származó, és megtévesztően bal-jobb vetélkedésnek nevezett szembenállás, míg ennek meghaladását hirdető LMP légüres térbe került.

Hiába hangsúlyozzák még a PM-be távozók is, hogy a Fidesz úgynevezett alkotmányozásának legélesebb és legszakszerűbb kritikusa Schiffer András volt, menthetetlenül a két oldal közé szorult a társulat, amit még erősített is a frakcióvezetőnek az a jó szokása, hogyha odaszúrt az egyik oldalnak, akkor villámgyorsan utána küldött egy másiknak címzett kritikát is, nehogy az üzenet véletlenül célba érjen. Így nem volt nehéz az LMP-re egyik oldalról az „SZDSZ reinkarnációja”, másik oldalról meg az „Őfelsége ellenzéke” bélyegét rásütni.

A kötetből is kiderül, hogy Karácsony Gergelynek a fenti csapdahelyzetre az volt a megoldási javaslata, hogy el kell foglalniuk a baloldalt, az MSZP fölé kell nőniük, és a múlttól nem terhelt pártként, hiteles leváltó erőt képezniük. Ezt úgy tartotta kivitelezhetőnek, hogy a hagyományos baloldal számára emészthető ikonokat mutatnak föl (példaként Kaltenbach Jenő főpolgármester-jelöltségét említi – hát, nem tudom), és hogy egyáltalán ne foglalkozzanak a szocikkal, hanem teljes erejükkel a kormánytöbbség gyepálására összpontosítsanak. Karácsonynak ez utóbbi meglátása kétségkívül helytálló, ám az érvelés még így is biceg.

A közös föllépést követelő hangokat így sem lehetett volna elcsitítani, szavakban meg nem lehet fölvenni a versenyt a hagyományos baloldal sértett véleményformálóival és bekiabáló szurkolóival. A mengelézéstől a cigányhitlerezésig ment itt minden – amibe magára valamit is adó politikus nem száll be. Amennyiben ez egy szokványos ciklus normál üzemmódban működő, bár némileg durva kormánytöbbsége lett volna, akkor mégiscsak egy méltányosabb, középre húzóbb ellenzéki taktika lett volna a célravezetőbb az LMP számára. No, de hát a rendszerváltás utáni két évtizedből örökölt fogalmaink szerint és a kontinens gyakorlatával egybevetve a Nemzeti Együttműködés sok mindennek tekinthető, csak nem szokványosnak.

Az ellenzéknek már 2010 nyarán azzal kellett volna őszintén szembenéznie, hogy a Fidesz a Fidesz rendszerén belül bajosan váltható le; legföljebb akkor, ha annyira fölizzik a népharag, hogy a választás a békés elvonulás lehetőségét biztosítja. Az azonban hamar világossá vált, hogy a kormánynak elsöprő népszerűtlenségre nem kell számítania, az ellenzék meg ott maradt viaskodni a retorika és a cselekedetek közti látványos ellentmondással. Nem véletlen, hogy a mindenen átgázoló intézkedések elleni tiltakozások a parlamenten kívül szerveződtek meg 2010 végére, illetve végétől.

Az LMP-nek tehát az az út kínálkozott volna, hogy tettekben radikálisabb lesz, mint a régi ellenzék, és kilép a rendszer keretei közül.  Az MSZP és utódszervezetei ide úgy sem követhették, mivel a rendszer borításához abszolút nem fűződik érdekük: politikai létezésük csak addig garantált, amíg a „kisebbik rossz” alternatíváját el tudják játszani, bánják is ők, ha ez az alternatíva kormányzásra nem váltható. Már nem értenek az autófényezéshez. Viszont a Fidesznek ahhoz, hogy a társadalmi lét egyre több szférájára uralmát kiterjesztő és az államéletet saját képére átformáló hatalomgyakorlása fönnmaradjon, és megszilárduljon, ebben a régióban egyelőre szüksége van parlamentre és ellenzékre. A magyar ellenzék ezt biztosítja neki, de ha egy szervezet ennek visszásságát legalább fölmutatja, abból akár profitálhat is. Ezt támasztja alá, hogy az LMP akkor érte el legnagyobb sikereit, amikor rendszeren kívüli akciókhoz folyamodott; a könyvben nyilatkozók büszkén emlegetik is, amikor a Parlamenthez láncolták magukat, vagy a Közgép elleni demonstrációt.

Ám ez már kevés volt ahhoz, hogy az LMP önálló pólussá váljon, és elszállt az a csekélyke remény is, hogy a szituáció kiélezése után a kormánnyal vagy legalább hívei egy részével megegyezés szülessen, mert az elempések és a posztelempések előtt is tiszta, hogy konszolidált működéshez csak ilyen módon lehet visszatérni; ez mindenképpen megkülönböztette őket a szekértáborok végső leszámolásban reménykedő törzsközönségétől.

Maradt az, hogy az adott struktúrán belül mozdítsák meg valahogy a közepet. „A következő volt a forgatókönyv: mi négyen [az LMP, a Milla, a 4K! és a Szolidaritás – ha] megpróbálunk megerősödni. Bajnai nem ugrik előre a bokorból, mint Zorró, mert tudja, hogy a végén számítunk rá. Sólyomnál megpróbáljuk elérni, hogy a társaságot a ciklus végén nevezze meg, mint azt a kezdeményezést, amit képes a morális súlyával támogatni” – vázolja föl a könyvben az LMP-program összeállítója, Rauschenberger Péter elképzelésüket. Amiről viszont Schiffer gondolhatta úgy, hogy mivel az LMP nem tudott önállóan váltópárttá erősödni, ez nem az ő ügyük; ha tényleg akkora az elégedetlenség, mint azt az óbaloldal állítja, akkor a váltást intézzék el nélkülük, nekik az a feladatuk, hogy fenntartsák az eredeti politikai ajánlatukat. Ezzel természetesen és ismételten magára rántotta az Orbán-bérenc jelzőt, noha azt Rauschenberger is leszögezi, hogy ezzel Schiffer az LMP eredeti küldetését képviselte, csak ennél ő már fontosabbnak érezte, hogy hozzájáruljon a rezsimbuktatáshoz.

A zelmúltegyév

A szakításhoz tehát koncepcionális különbség vezetett, amelynek lényegét és eredményét egy év elteltével már jól látni. Az LMP történetét megírni a szétválást követő, egyszersmind Bajnai zászlóbontásától a közös listáig terjedő egy év nélkül értelmetlen torzó.

Mert az történt, hogy Bajnai Gordon 2012 októberében az előbb említett tervet hirdette meg, tehát, hogy az Orbán-korszak meghaladásához, a szekértáborokon fölülemelkedő, új alternatívára van szükség, majd le se jött a színpadról, de már gyűjtötte az aláírást, hogy fogjon össze mindenki, aki szemben áll a kormánnyal, azaz még sincs szükség új alternatívára. Világrekord, hogy valaki egy programmal színre lép, és a következő pillanatban már le is váltja magát, ráadásul ehhez a jól ismert aláírókat hívja segítségül, gondoskodva arról, hogy az akció azonnal elhelyezhető legyen a szokásos kultúrharcban.

Bajnaiék mintha azon igyekeztek volna, hogy kottaszerűen valósítsák meg azokat a jóslatokat, amelyeket a hiszteroid kommenthadosztály annak idején defetistának, Fidesz-pártinak, miegymásnak nevezett. Az összefogósdi eredményeként (hiszen nincs helye ilyenkor az önmarcangolásnak) a baloldal ma úgy áll az ország elé, hogy mondanivalója sincs arról, hogy mit rontott el korábban, miért zavarták el a hatalomból. Továbbá az Együtt-PM nem adhatott arra őszinte feleletet, hogy ha már Összefogás, akkor abban miért nincs benne mindenki, viszont ha már Összefogás, akkor az ő kezük is kötve volt, hogy egy másoktól jól megkülönböztethető irányvonalat hozzanak létre, ergo bemutatni azt, hogy lehetséges úgy szembefordulni a kormánnyal, hogy ahhoz nem feltétlenül kell a leváltott erőket támogatni.

Magyarán: nem Orbán leváltásáért indult verseny, hanem az Orbánt eleve leváltani akarók körében abban, hogy ki utálja jobban Orbán Viktort. Márpedig ebben a sportágban Gyurcsány Ferenc verhetetlen. Érdekességként említem meg, hogy Karácsony Gergely elbeszélésében a baloldali véleményformálókról ugyanolyan lesújtó kritikát fogalmaz meg, mint én szoktam ezen a felületen, csak engem a pongyola-sodrófa rikácsbrigád el szokott zavarni az édesanyámba, Karácsony meg fölmegy a listájukra. Biztos ennek is van valami mazochista szépsége, csak én nem érzem, hogy micsoda.

Végül a szellemi holdudvar és a „demokratikus” pártok egy olyan megoldást izzadtak ki, amely értelmetlen, célszerűtlen és nívótlan. Értelmetlen, mert nincs válasza arra, hogy miként takarítaná el a gyűlölt rendszert. Emlékeztetnék, hogy az összefogásrizsa onnét indult, hogy kétharmadot kell szerezni, szerintem ugyan ez se lett volna megoldás (lásd az előbbi belinkelt írást), de már mindegy is, mert a szöveg szinte észrevétlenül került le a napirendről, csak mantrázóinak agresszivitása és morális fölényeskedése nem változott. Célszerűtlen, mert ha a rendszeren belül maradunk is, a Fidesz választási törvénye sok mindent kikényszerített, de egyet biztos nem: a közös listát. Azt a megoldást, mely odavezet, hogy ha egyéni körzetben hajlandó lenne is a szavazathasznosulás alapján dönteni a NER-ellenes választó, a listán biztos, hogy találjon olyat, akivel szemben leküzdhetetlen ellenszenvet érez. És nívótlan, mert soha ilyen szűk merítési körből nem válogatták még az aspiránsokat; az új pártoknak jóformán szervezeteik sincsenek, egy belterjes kör jelölte ki az indulókat, az MSZP pedig a régi arcokat vonultatta föl, a megújulást meg manökenek és partyboyok csatasorba állításával kívánta demonstrálni. A PM-esek Paks elleni megmozdulásai Józsa Istvánnak hoznak szavazatot, és ha jól végzik a dolgukat, úgy nő az esélye, hogy Puch László mellett Baja Ferencből, Juhász Ferencből és Boldvai Lászlóból is újra képviselő legyen.

Nem csoda, hogy az Összeborulás bejelentésekor Jávorék az Unicum után nyúltak. Alighanem tudják, ez a hajó elment; korszakváltás biztos nem lesz, de ők már belekényszerültek ebbe a helyzetbe. A választásnak innentől tudniillik annyi tétje van (az én szemszögemből: váratlanul tétje lett), hogy az ország életerejét elszívó, minden problémát vagy-vagy kérdésre butító, és ezzel a társadalom debilizálását fölgyorsító, az egyéni kezdeményezéseket párt- és oligarchaközpontokba csatornázó kéttömbrendszernek lesz-e nem szélsőjobboldali ellenzéke. Pont, ahogy Schiffer András fóbiái előre jelezték. Azt vettem észre, hogy több PM-es kifejezetten szurkol egykori pártjának, volt, aki azt mondta nekem, hogy egyáltalán nem zárja ki, hogy fog még Schiffer mellett a páston küzdeni, ami némi konstruktivitást hívogat elő belőlem is.

Az ember már-már meginog a mindenkivel mereven elutasító álláspontjában, és hajlamos javaslattal élni (no, nem azért, hogy meghallgassák, csak azért, hogy elhangozzon), és azt szorgalmazni, hogy elképzelései változatlanul hagyása mellett a PM szólítsa föl híveit (mind a százhúszat, de ennél többeknek lenne jelzésértékű) arra, hogy egyéniben az összefogósokra, listán viszont az LMP-re voksoljanak, az LMP meg cserében vissza is léphetne a PM-esek körzeteiben, de ez nem kötelező. Azután megérkezett Schiffer András, és külhatalmazott egy kiadósat, hogy tényleg elmenjen a kedvünk mindentől. Nem baj, legalább lesz elég muníció dr Kende Péter „Az András” című művéhez. A pallérozott pesti értelmiség amúgy is szereti az ilyesmit.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Roma jogvédők tiltakoztak Orosz Mihály Zoltán képviselő-jelölti indulása ellen

Roma jogvédők tiltakoztak Orosz Mihály Zoltán képviselő-jelölti indulása ellen

Csendes emlékezésre hívják a gyászolókat Rajk László sírjához

Csendes emlékezésre hívják a gyászolókat Rajk László sírjához

Mi igaz a Pilisben található Ős-Budáról?

Mi igaz a Pilisben található Ős-Budáról?

Megosztom, tehát vagyok?

Megosztom, tehát vagyok?

Tarlóstól Puzsérig minden főpolgármester-jelölt büntetést kapott

Tarlóstól Puzsérig minden főpolgármester-jelölt büntetést kapott

A mindennapos éneklésnek már nemcsak bizottsága, hanem operatív vezetője is van

A mindennapos éneklésnek már nemcsak bizottsága, hanem operatív vezetője is van