Tetszett a cikk?

A fundamentalistának nem okai vannak, hanem ürügyei. Jézus pedig legalább olyan keményen karikírozta a vallási vezetőket, mint a Charlie Hebdo.

Bizony, mondom néktek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

(Jézus rabbi, Kr.u. 30 körül. Forrás: Lukács 19, 40.)


Múlt csütörtökön csaknem írtam egy dühös pamfletet a mindenkori, bármely vallású dzsihadistának, e címmel: „az istened egy barom”. Örülök, hogy mégsem írtam meg. Születtek amúgy is meggondolatlan cikkek; persze az indulatok detonációja egy ilyen esemény kapcsán fájdalmasan természetes. De tán a mögöttünk levő hét elég volt, hogy felocsúdva, kissé higgadtabban lássunk a témához.

Volt egy röpke illúzióm, hogy a tragédia mindenkit eléggé megrázott ahhoz, hogy egymáshoz közelebb lépjünk, valljuk bár magunkat liberálisnak vagy konzervatívnak, hívőnek vagy ateistának, keletesnek vagy nyugatosnak. És döbbenjünk rá: az alapértékek, amelyekről (nagyon helyesen) rengeteget vitatkozunk – vagy amelyek kapcsán nagyokat veszekszünk – mégiscsak a közös alapértékeink.

Hát ez nem jött be. Sőt.  

A Charlie Hebdo háborút okoz?

Tőlem nem várható aufklerista üdvtörténet, amely a közelebbről nem definiált felvilágosodás hagyományát bálványozza; azt sem fogom állítani, hogy a szólás szabadsága a legfontosabb érték, s semmi sem „szentebb” nála. Nekem a szólás szabadsága nem szent. A levegő sem szent, csak szükséges az élethez. És attól tartok, ez ellen a legnagyobb támadást nem a kalasnyikovos mészárosok intézték, hanem az olyan, a hatalomnak (akár szándék nélkül) ötleteket szállító közírók, akik a tragédia ürügyén kifejezik – gyors részvétnyilvánítás után – mély ellenszenvüket a „bármit kimondhatsz, illetve leírhatsz” elve ellen.

A szöveg a nyers höhögéstől a cizellált gondolatfutamokig terjed, többnyire keresztény-jobboldali színezetű, és a fő motívumai: a.)  ami történt, az szörnyű, b.) nem történt volna meg, ha a karikaturisták tisztelettudóbbak a vallási szimbólumokkal és c.) komolyabban veszik a tragédiát megelőző intéseket. Summa: a vallástalan Nyugatnak át kell gondolni, hol vannak a szólásszabadság határai – ott természetesen, ahol a vallásos ember meghúzza őket. És a hab a tortán: új Kelet–Nyugat-összecsapás várható, melynek okozója végső soron a fanatikusokat harcra tüzelő Charlie Hebdo.

Így lesznek az elkövetőkből áldozatok és viszont, amint ez már százszor leíratott.

A terrorhoz nem kell Charlie Hebdo

A Charlie Hebdo a „liberális” nyugati kultúrában is határsértőnek számít. És valóban, a bűnösök sem egyszerűen csak bűnösök: megtévedt, fanatizált, valószínűleg rossz háttérből jövő fiatalok, akik elhitték, hogy a hatalmas Igazság nevében húzzák meg a ravaszt. Gyilkosok, igen, s egyben olyan rendszer áldozatai, mely hagyja idáig fajulni a társadalmi konfliktusokat. De nem a Charlie Hebdo tehet róla, hogy ezek az emberek gyilkosokká lesznek. A terrorcselekményekhez nem kell semmiféle Charlie Hebdo. A fundamentalista (mindegyik fundamentalista) sajátja, hogy kész ölni, vagy más módon ártani azoknak, akiket eleve gyűlöl. Az Igazság nevében.

A fundamentalistának nem okai vannak, hanem ürügyei. Charlie Hebdo sem az erőszak oka volt, csak az ürügye.

Bár a nyugati civilizáció, amelyben élünk, tele van ellentmondásokkal – amelyekkel természetesen szembe kell néznünk – még mindig igaz a közhely, hogy nincs jobb nála. Ebben a civilizációban pedig senki nem kényszeríthet(ne) másokat, hogy a vallását tiszteljék, arra pedig főleg nem, hogy kövessék. Ha a Mohamed-ábrázolás tilos (főleg pucér fenékkel) a muzulmánoknak, akkor a muzulmánok ne ábrázolják Mohamedet (főleg pucér fenékkel). Mindenki másnak szabad. Ha egyes keresztény irányzatok híveinek tilos a vasárnapi munka, hát ne dolgozzanak vasárnap, de a többieknek legyen, és maradjon szabad.

Ami ezen túlmegy, az bizony vallási erőszak, és kritikát, fricskát érdemel.

Ebben a civilizációban szólás szabadságának (nota bene, ez mindig a kritika szabadságát jelenti!) a határai ott kell húzódjanak, ahol más szabadságokéi: nem okozhatok mások számára objektív sérelmet, illetve fenyegetést. Az tehát még nem sérelem, ha a szavaim miatt sértve érzed magad – az a sérelem, ha fenyegetem a jogos érdekeidet. Ilyen például az uszítás, vagyis, ha valakivel kapcsolatban bűncselekmény elkövetésére szólítunk fel. Ilyet a Charlie Hebdo nem tett. Ez még a vérgőzös magyar médiában is ritka, talán csak a kurucinfó meg a kormány házi publicistája engedi meg magának.  

Jézus Krisztus, a gátlástalan provokátor

Jelzem elfogultságomat: keresztény hívő vagyok, a szó vallásos-dogmatikus értelmében is. Jézust Uramnak és Megváltómnak tekintem; számomra a Biblia isteni kinyilatkoztatás; pontról pontra igaznak tartom az Apostoli Hitvallás artikulusait. És azt állítom, hogy Jézus tudatosan provokálta a kor tradicionalista-vallásos közönségét, amely, szerintem, a mai, magát keresztény-konzervatívnak tartó rétegnek felel meg. Kiss Ulrich jezsuita szerzetes azzal érvel, hogy a Charlie Hebdo tudatosan kereste a bajt, vagyis nem lehet rájuk vértanúként tekinteni – hát, ennyi erővel Krisztusra sem lehetne. Pontosan tisztában volt vele, hogy mekkora megrökönyödést és ellenszenvet fog kiváltani a viselkedésével; a családja is, a tanítványai is többször kérték, hogy ne feszítse túl a húrt, de hiába.

Már a Héber Biblia is tele van a hamis vallásosságot ostorozó, sokszor csöppet sem illedelmes fordulatokkal. Illés próféta így gúnyolja „mások vallását”, a Baál papjaihoz intézett beszédében: „Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy szarni ment, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. (1Királyok 18, 27.)  Jézus a szentírási hagyományt (kortársai zömével ellentétben)  hűen követte. Miközben állhatatos volt a jó cselekedetekben, provokációi hatásukban nemigen maradtak el a Charlie Hebdo-karikatúráktól.

Volt, amikor fizikai erőszakot alkalmazott, vagyis bement a templom előcsarnokába, felrugdalta az árusok asztalait, rablóknak nevezte őket (pedig nem is voltak rablók, csak kereskedők); majd az övéből korbácsot csinálva ütötte-vágta őket, ahol csak érte. Különös előszeretettel gyógyított, vagy gyűjtött élelmiszert szombaton, ami az előírások szerint Isten rendjének arcátlan megszegése volt. Amikor ezért rá akartak pirítani, meglehetős pimaszsággal arról érdeklődött a teológusoktól – vagyis azt írástudóktól – vajon olvasták-e egyáltalán az Írásokat, amikre hivatkoznak. (Márk 2, 25.) Puff.

A názáreti Jézus rabbiként nemcsak megszólított nőket (ami tilos volt), hanem meg is érintette őket (ami duplán tilos volt); céltudatosan felkeresett mindenkit, aki tisztátalannak, kivetettnek, lenézettnek számított: a leprásokat, a vámszedőket, a korhelyeket, a prostituáltakat. Amikor ezt kifogásolták a legnagyobb tekintéllyel bíró vallási-politikai vezetők, megüzente nekik, hogy „képmutatók és vakok” akikre a pusztulás vár. Azt mondta róluk: „meszelt sírok”, amelyek kívül tisztának látszanak, de belül tele vannak rothadó hullákkal. (Máté 23, 27.) A talmudi kor hallgatósága számára nem létezhetett ennél durvább karikatúra.

Idd meg vérem és edd meg a testem!

Az akkori szimbólumrendszerben az emberáldozat és az emberi hús fogyasztása a legsötétebb pogányság volt, a vér pedig annyira tisztátalannak számított, hogy az érintése is kiközösítéssel járt. Jézus a János evangéliuma 6. részének tanúsága szerint azt mondta az odasereglett tömegnek, hogy egyék meg a testét, és igyák meg a vérét. Nyilvánvalóan jelképesen értette (vagy nem, erről szól az átlényegülés teológiai vitája), de az biztos, hogy botrányosabban beszélni már nemigen lehetett – János leírása szerint folyamatosan elszivárogtak a hallgatók, ezt mondva: „kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja?” (János 6, 60.) Végül már csak a legszűkebb tanítványi kör maradt, és nekik is felajánlotta, hogy elmehetnek.

Amikor már mindenki azt hitte, hogy tovább nem lehet menni a szentségtörésben, közölte, hogy Ő az istennel egyenlő. Ezt az állítását akkor is fenntartotta, mikor a statáriális tárgyaláson a halálbüntetés árnyéka vetült rá. Sőt, később, a kivégzése közben is. Ekkor már a tanítványait is megbotránkoztatta; nem értették, hogy aki állítólag isteni hatalommal bír, hogyan haldokolhat egy véres gerendán vergődve.

Nyilván: a bibliai hagyomány Jézusa nem pusztán ember, hanem az emberré lett Isten, ilyen módon egyedülálló. De a kereszténység nem csupán isteni megváltóként, hanem emberi példaképként is tekint Jézusra. A mai angolszász protestánsok körében pl. népszerű a „What would Jesus do” szlogen. „Mit tenne Jézus?” Valószínűleg görbe tükröt tartana a kiüresedett vallásosság elé.

A názáreti szélsőséges polgárpukkasztó akciói nem öncélúak, hanem ébresztő szándékúak, tudatosan sokkolók voltak, miközben szívből szerette még azokat is, akik kivégezték. Nem tudom, hogy ez a szeretet igaz volt-e a Charlie Hebdo szerkesztőségi tagjaira. De az biztos, hogy nem öncélúan folytatták a munkájukat az életveszélyes fenyegetések közepette, egészen a mártírhalálig.

Te mit tennél Jézussal?

Jézus soha nem engedte elnémítani vagy korlátozni azokat, akiket a többiek igen. A hozzá igyekvő gyerekeket a tanítványok megpróbálták feltartóztatni, de Jézus emiatt dühös lett (Mk 10,14.), és az mondta, ha olyanok nem lesznek, mint a gyerekek, nem mehetnek be Isten országába. (A gyerekek lenézettek voltak abban a korban.) Az út szélén őt szólítgató vakot is próbálták lepisszegni, aki erre még hangosabban ordítozott; Jézus a sokaságtól elfordulva odament hozzá és meggyógyította. (Mk 10, 47.) Amikor beszélt, közbe lehetett szólni, vitatkozni, feleselni; a lejegyzett tanításai inkább dialógusok, mint a mai értelemben vett prédikációk.

Két további ok is kizárja, hogy felháborodva vádolja az egyház a Charlie Habdo kivégzett tagjait. Az első: a keresztények megváltója a kereszten áldozattá lett. Tökéletes ártatlanságánál fogva (ami már nem immanens erkölcsi, hanem metafizikai fogalom) ő minden emberi áldozat lényege és foglalata, vagyis ő az „áldozat abszolútuma”. Ezért bizonyos értelemben minden áldozatban Jézus „van jelen”, vagyis még a gyarló ember áldozatát is ő „szenteli meg”. Az egyháznak a mindenkori áldozat mellett a helye, bármiért lett is áldozattá. (Ami nyilván nem vonatkozik a halálukkal ártatlanokat elpusztító kamikaze-terroristákra.)

Kettő: a bibliai hagyomány Jézusa feltámadott, vagyis győzött a halál felett, „neki adatott minden hatalom mennyen és földön”. Az övéinek, amennyiben ezt hiszik, egyszerűen nincs mitől félniük. Akkor pedig mi ez a defenzív, örökösen a „gonosz világ támadásai” ellen küzdő magatartás? Mit árthat az egyház hitének, amely a halált és a poklot is legyőzi az Írások szerint (Máté 16 18.) néhány pikírt karikatúra? Ilyen gyenge istenünk volna? Nekünk kell védelmeznünk őt? Nem elég, ha ő védelmez minket, bárkitől és bármitől?

Figyelem, nem az a tanulság, hogy a jó keresztény megbotránkoztatja a zsidókat. De az igen, hogy aki keresztényként következetes, nem botránkozik meg egykönnyen, s hogy a határsértően szókimondó, szarkasztikus közlésmódtól – Jézus stílusát ismerve – nem kellene iszonyodni. S talán keresztényibb feltenni a kérdést: nem lehet, hogy a Charlie Hebdónak nem a vallással, hanem a vallás nevében tanúsított  álszenteskedéssel, kirekesztéssel, erőszakkal van baja? És ha igen, nem lehet, hogy ebben igaza van – függetlenül attól, hogy túlmegy-e a „jóízlés” határain? Nem lehet, hogy bele kéne néznünk a tükörbe ahelyett, hogy megpróbálnánk összetörni?

Tulajdonképpen arról beszéltem végig, hogy ha ma járna Jézus a földön, a hatalommal szövetkező, a Charlie Hebdo vértanúit vádoló vallásos-tradicionalista közönség hogyan fogadná. „What would you do with Jesus?” Meggyőződésem: e közönség zöme Jézust ma megfeszítené. Aztán még büszke is lenne rá. Mert eltelhettek bár ezredévek, a vallásos fundamentalistánál nincs kegyetlenebb.

Jézus pedig ma is kész lenne az életét – testét és vérét – adni nekik. És értük, ahogy mindenkiért.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Benyújtja a lemondását az olasz miniszterelnök

Benyújtja a lemondását az olasz miniszterelnök

Babarczy Eszter: Egyszerre van szükségünk megértésre és keménységre

Babarczy Eszter: Egyszerre van szükségünk megértésre és keménységre

Kétszáz fős illegális bulit számolt fel a rendőrség Kolozsváron

Kétszáz fős illegális bulit számolt fel a rendőrség Kolozsváron