Hatósági eljárást indított a Médiatanács a Hír Tv-vel szemben Maksa Zoltán elhíresült, a megerőszakolt nőkön gúnyolódó műsora miatt. Rossz ötlet. Aminél csak az a rosszabb, ha büntetnek is. Ezeket a dolgokat nem így kell elintézni. Rossz ötlet továbbá a cenzúrahivatal vizsgálatának örülni, még inkább azt kezdeményezni. Rossz ötlet a szolgaságba vezető utat jó szándékú feljelentésekkel kikövezni.

A szólásszabadság viszonylatában egykor oly masszívnak tűnő liberális konszenzus, valamint Magyarország liberális korszakának nyomtalan elmúlását érzékletesebben bizonyítja az, hogy a hatalom által fenyegetett jogvédők ráküldik az elnyomó hatalom már a létezésében is szabadságellenes hatóságát egy elfuserált mácsóra, legitimálva ily módon ennek a hatóságnak a működését, személyi összetételét és jogosítványait, mint az, hogy egy elfuserált mácsó nőellenes vicceket mesél valamelyik tévében, amelyik nincs köztulajdonban.

De, három felkiáltójel, még ha ez a hatóság nem szögekkel súlyosbított baseball ütője volna egy afféle illiberális hatalomnak, amelyben Kövér László jelenti a féket és Simicska Lajos az ellensúlyt, akkor sem volna helyes adminisztratív eszközökkel megtorolni a taplóságot.

Mint arra finoman céloztunk, Maksa Zoltán egy bunkó. A viccében megjelenő feltételezés, miszerint 1) minden nő kurva, 2) titokban erőszakra vágyik, 3) de legalábbis tehet róla, nem teljesen idegen a magyar rendőrségtől sem, de a rendőrséggel ellentétben Maksának joga van bunkónak lenni, még akkor is, ha ezzel a jogával talán túlzottan is szeret élni. Jogában áll nőellenes vicceket mesélni, a Hír tévének jogában áll a műsorát leadni, a jó érzésű nézőnek jogában áll elkapcsolni, felháborodni, a csatornát és a személyt bojkottálni, kampányt szervezni ellenük, cikket írni róluk, posztolni, tüntetni, sőt, az illetőt meglátva beszólni, az utcára köpni, nekem még az is belefér, ha nem az utcára.

Milíciára viszont nincs szükség.

Jogában áll hallgatni

A szabadságunk addig terjed, ahol a többieké kezdődik – tehát amíg mások alapvető jogait nem sérti valaki, a tüzérséget nem szükséges bevetni ellene. A kérdés ezért úgy hangzik: alapvető jogunk-e, hogy a tévéműsorok készítői tekintettel legyenek az érzékenységünkre, ne sértsék meg a méltóságunkat, ne késztessenek minket (jogos) felháborodásra, és ne kelljen a szavaik miatt (okkal) megbotránkoznunk?

A válasz az, hogy nem, mert az adott helyzetben a szabadságunk a karfáig terjed, ott ahol a távkapcsoló pihen, azaz jogunkban áll a műsorok között választani, de a szerkesztésbe beleszólni nincs. (A választással egyébként közvetve szerkesztünk is, de ez mellékszál, illetve nem, ez volna a lényeg.) Mivel nem kötelező az egyes adásokat nézni, elkerülhetjük, hogy sérüljenek a felsorolt jogaink. Természetesen, ez kizárólag azokra a megnyilvánulásokra vonatkozik, amelyek nem uszítanak, nem rágalmaznak, nem idéznek elő erőszakot, csupán bántóak, közönségesek, erkölcstelenek vagy éppen provokatívak, tiszteletlenek, radikálisak.

Ez eddig magától értetődő. Érdekesebb kérdés, hogy a tévés (netes, rádiós, újságos) kontextustól függetlenül mennyire várható el, hogy a körülöttünk lévők tekintettel legyenek az érzékenységeinkre. Erre pedig az a válasz, hogy az ilyesmit el lehet ugyan várni, a különféle önkéntes társulásokban (cég, baráti kapcsolat, lőegylet, egyház) erre akár belső szabályok is hozhatók, melyek megszegése szankcionálható (elbocsátás, szakítás, kizárás, kiátkozás), de a viselkedési kódexek betartását szabad országokban állami eszközökkel nem szokás kikényszeríteni.

A politikai korrektség előírása éppen ilyen. Az elv azt mondja ki, hogy a nyelvhasználatban és a társas érintkezés során tekintettel kell lenni a közösség tagjainak akceptálható érzékenységére, különösen a közösségen belül gyengébb pozícióban lévőkére (nők, kisebbségek, melegek, fogyatékkal élők). Maksa produkciója ez a kategória, a bunkóság elegáns elnevezése az, hogy nem volt politikailag korrekt. Emiatt a Hír tévé eltekinthet a vele való további együttműködéstől, a felesége átköltözhet egy másik szobába, a közönsége elpártolhat tőle, de az állam nem büntethet, mert ezerszer több sérelemhez vezet, ha az államnak joga van beleszólnia abba, hogy ki milyen viccet mesélhet, mint a leggusztustalanabb vicc, legyen az szexista, antiszemita vagy homofób.

Hallgatassék el a másik fél is

Az mindig csak a kezdet. Aztán jön a csavar. A magyar jobboldalon a politikailag korrekt beszéd elleni gyűlölet mértéke valahol Trianon, a kapitalizmus és a melegházasság között helyezkedik el. Mint egy vudu varázslatnál, először bevetítették a (kitalált) píszi képbe a liberális értelmiséget, a Nyugatot, az elkorcsosodott világot, amely minden bánatuk és kisebbrendűségi érzésük okozója, hogy utána folyamatosan gyalázva szurkálgassák, hátha vele együtt azok is megsemmisülnek, akiket megszemélyesít. Annyira rákattantak erre a témára, hogy nincs az az inadekvát helyzet, amelyben ne hoznák elő a politikai korrektség mumusát, amit aztán egy cikken belül négyszer végeznek ki rituálisan. Minden egyes nap. Az a legfontosabb, hogy végre néven nevezzük a dolgokat, őszintén kell beszélni a bűnözésről, itt nincs helye érzékenységnek, a fiú legyen fiú, a lány pedig lány, nem olyan semleges nemű, mint a svéd óvodákban (szörnyülködés), a feminizmus ellentétes a természettel, pisiljenek a nők állva, mi?, hülye libsik (kacagás), kábé ennyi.

Aztán megtörtént a Charlie Hebdo elleni terrortámadás, és a jobboldali sajtót elöntötték a muzulmánok, de főleg a vallásos emberek érzékenységére hivatkozó írások. Ennek voltak előzményei, amikor a Dániában megjelent mohamedes karikatúrák miatt kezdődött interkontinentális gyújtogatás, ezt írta Borókai Gábor főszerkesztő:

„A tolerancia szószólói mint őrültre tekintenek egy másként gondolkodó közösségre. Pedig az mást sem tesz, mint nem hagyja eltéríteni magát hagyományaitól. Megkérdőjelezhetetlenül hisz a Korán tanaiban. Nem viseli el, hogy mások mondják meg neki, mi helyes és mi helytelen, mi sértő és ki sérthetetlen (…) A politikailag korrekt brigádok ezúttal militáns fogadtatásra találtak. A mozlimok nem engednek a régi világukból, amelyben évezredek óta élnek. Nem engednek eszményeikből, nem hagyják magukra erőltetni az új kultúra közvetítette "jó" szabályokat. Ragaszkodnak másságukhoz. Furcsa, hogy ezt épp a másság prófétái nem akarják megérteni és nem tudják megbocsátani.”

Nincs az a píszi-fetisiszta bostoni filmesztéta, aki két füves cigi elszívása között erről nagyon mást mondana, nyilván a politikai korrektezést leszámítva, de az – mint tudjuk – identitásképző kötőszó, ami többnyire szolgál, hogy kitöltsön két üres gondolat közötti lukat.

A Magyar Nemzet kapcsolta először össze a két ügyet: „Szabad-e tréfálkozni valakinek a hitével? Ha mindennel szabad, akkor miért volt bűn az, amikor az egyik magyar humorista az ELTE környékén erőszakra váró nőkről humorizált?” Ez az érv később számos helyen felbukkant, kiegészülve azzal az elemmel, hogy a liberálisok a vallásgyalázó karikatúristák szólásszabadsága mellett kiállnak, de Maksát elhallgattatnák. A szemetek.

Ezzel szemben a liberálisok azt gondolják, hogy bármin szabad humorizálni, de arra mindenki reagálhat. Csak nem gépfegyverrel. Sokan közülük még a hatósági beavatkozást is ellenzik (lásd fent). Maksa viccelődött az erőszakra váró nőkön, amire mások, akiknek a véleményükön kívül nincs semmijük, elmondták, hogy húzzon a francba. Ez eléggé más, mint egy szerkesztőség lemészárlása.

A Maksa-ügy persze a precedens érdekében jött elő. A lényeg a folytatás. A Nemzet kérdését Bayer Zsolt válaszolta meg:

„érdemes elgondolkodni arról, megengedheti-e magának egy lap, hogy a százmilliók számára legszentebb dolgokkal viccelődjön. (…) Van egy határ, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartani (…) egy biztos: vallási jelképekbe, szimbólumukba, hitbéli érzelmekbe soha nem gyalogolok bele.”

Megérkeztünk. Lehet-e ennél politikailag korrektebbnek lenni? Igaz, csupán egyetlen területre szűkítve, ott viszont rögtön kötelezővé is tennék. Törvénnyel.

Kevés dolgot szabad, de amit szabad, azt kötelező

Annak már korábban is voltak jelei, hogy ez a politikai korrektség elleni bigott harc úgy működik, hogy semmilyen érzékenységre nem kell tekintettel lenni, kivéve arra, ami nekik fontos. Az életedet is adnák, csak hogy elmondhassák a véleményüket bármiről, de azért van egy határ, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartani. Azt ők jelölik ki, és mögötte található mindaz, ami számukra szent.

Nemzet és vallás nem ér, minden más legitim célpont. (A baloldal belobbizta a holokauszttagadást, hozzátéve a maguk részét ahhoz, hogy az állam egyre több lehetőséget kapjon a vélemények szankcionálására.)

– Egyetért a Fidesz–KDNP ötletével, hogy legyen külön törvényi tétel a „vallásgyalázás” büntetése, illetve a vallási szimbólumok védelme?

– Igen, egyetértek.

Ezt gondolja az egyik legszimpatikusabb püspök.

Ha Isten, Allah, Buddha, az Első Mozgató olyanok, amilyennek a könyvek leírják (végtelen, hatalmas, időtlen), akkor az a törekvés, hogy törvénnyel védjék meg őket az emberek gyalázásától, szimplán nevetséges. Ha nem ilyenek, akkor a gyalázás nem gyalázás. Áldozat nélkül nincs tettes se.

Erre lehet azt mondani, hogy a vallásgyalázók (a karikaturisták? Nietzsche? vagy a templomból a hajléktalant kiüldöző plébános?) nem a Teremtőt, hanem a hívek érzékenységét sértik. Ami nyilván igaz. Amíg azonban a gyalázkodó nem megy be a templomukba, nem ragaszt ki a lakásukban karikatúrát, nem nézet velük South Parkot és nem hallgattat Semjén Zsoltot, addig nem várhatják el, hogy a Charlie Hebdót, a South Parkot vagy Semjén Zsoltot betiltsák.

Megírhatják, hogy ezeket illetlennek tartják. Talán azok is. De az illem nem törvényi kategória, az állam nem kényszerítheti ki az illendő viselkedést. Cserébe a vallásosak szabadon gyakorolhatják a hitüket a saját világukban, bár az ateisták vagy a másban hívők érzékenységét bizonyára sérti némely tanításuk.

Ez a modus vivendi a felvilágosodás és a liberalizmus nyugati győzelmével jött létre, korábban a keresztény egyházak nevében legalább annyi szörnyűséget követtek el, mint most az iszlám radikálisok. A változás többek között annak köszönhető, hogy az oltár és a kard szövetsége felbomlott, világnézeti vitákat nem az állami erőszak segítségével rendeznek le az egyházak. Ami egybevág azzal az isteni szándékkal, hogy az ember olyannyira szabadon választhasson a hit tekintetében, hogy akár még meg is tagadhassa őt. Neki megfelel így. A kormánypártnak nem.

Régóta ők a legnagyobb vallásgyalázók. Nem lenne jó, ha ezért vinnék el őket.