A jelenleg Európába – annak nyugati felébe – bejutni próbáló menekültekről nem egyedül Orbán Viktor állítja, hogy jóléti cél, a magasabb munkajövedelem elérésének a reménye motiválja őket, és e projektbe való beruházásként adták el bagóért a házuk, földjük, vállalkozásuk, illetve vásárolták meg csillagászati áron az embercsempészek szolgáltatásait. Tehát hogy ők valójában nem menekülők, azaz nem a kényszer, a más alternatíva hiánya hajtja őket országukból, hanem racionális számítást végeznek, s annak eredménye alapján vállalják a pénzügyi költségeket és az egzisztenciális kockázatot. Nem mindenki éli ugyan túl a Csalagúton át, teherautó tetején történő angliai vagy más bevándorlási kísérletét, de a sajtó nemrég hozott beszámolót arról a boldog menekültről, aki átmászva egy 6 méteres kerítésen a másik oldalon leesett, és csúnyán összetörve magát kórházba került, várhatólag hónapokra – viszont úgy érezte, bizonyos lehet benne, hogy miután felépül, nem fogják visszazsuppolni.

A hasonlóan érvelő nyugati politikai vezetők, jóllehet elítélik Orbán kerítését (nem is akarna ilyet és így építeni, ha nem bosszanthatná vele a Nyugatot), maguk sem megoldani akarják a menekültproblémát, hanem elszántan hasznosítják azt politikai célokra, versenybe szállva az ottani szélsőjobbal, illetve levezetést, vagy legalábbis igazolást kínálva az egészen más okok miatt elégedetlen ottani lakosság türelmetlenségének. Hogy a kérdés ilyen „tematizálása” racionális-e politikailag, az a politológusok asztalára tartozik; itt most inkább arra kell rámutatni, hogy az érvelés önmagát megcáfoló. Hiszen ha racionális döntés a menekülők részéről, hogy Európába, főként annak nyugati felébe igyekeznek, akkor az ottani munkaerőpiacon és kisvállalkozási szektorban nyilván van számukra hely. Ha pedig ez így van, akkor merő riogatás, hogy az Európára való rászabadulásuk gazdasági veszélyeket hordoz. E ponton kettéválik a nyugati kormányok magatartása: egyes országokban a migránsoknak nyelvi és állampolgári ismereteket oktatnak, és megkönnyítik a gyökeret verésüket. Más országokban pedig a főáramú politikusok még rá is tesznek a gazdaságinak szánt érvelésre egy lapáttal, és integrálhatatlan, idegen kultúrájú bevándorlókról szónokolnak; az intellektuálisan igényesebbek pedig még arra is érveket dolgoznak ki, hogy miért más az integrálódás kérdése Európában, mint az USA-ban, ahol egy második generációs, ráadásul színes bőrű bevándorló elnökké lehetett.

Nehéz persze eldönteni, hogy a nyilvánvalóan hazug érvelésnek egyáltalán a kiindulópontja igaz-e? Hiszen lehetséges, hogy mégsem a jóléti kalkuláció indította el Európa felé az elegendő útiköltségre szert tett szíriaiakat és másokat, hanem az történt velük, hogy ha már menekülniük kellett a rommá lett városokból és a szüntelen háborús veszély elől, akkor úgy döntöttek, hogy nem a szomszédba mennek, hanem messzebb. „Gazdasági bevándorló”-nak tekintendő-e az, aki ahelyett, hogy egy libanoni vagy törökországi sátortáborban eltartatná magát és családját az ottani kormánnyal és az ENSZ-szel, inkább elmegy oda, ahol jövedelmet tud termelni, annak egy részét leadózva az államnak; aki juttatás igénybevétele helyett a megkeresett jövedelméből megvásárolja a boltban a szükségleteit kielégítő termékeket és szolgáltatásokat, ennek során megfizetve az áfát, termékdíjakat, meg amit még kell? Aki a megmaradt jövedelme egy részét „haza”-utalja a menekülttáborba – vagy éppenséggel az úton lévőknek –, más részét meg felhalmozza a gyermekei neveltetésére, mindkettővel további adóbevételt termelve a pénzügyi intézményeken át az őt befogadó államnak? Vagy vegyük a Magyarországról az elmúlt öt évben kivándorolt öt-hatszázezer – aktív munkaerőben számolva talán 15%-nyi – ember esetét: ők vajon tisztán a magasabb jövedelem reményében búcsúztak el a kapufélfától, avagy kergette őket valami, mondjuk a munkálkodási és egyéb lehetőségek kilátástalansága, az, hogy itthon nincsen számukra hely? (És akkor még nem számoltuk a félidős kivándoroltakat, akik például Zalaegerszeg alól Bécs fölé járnak dolgozni.)

Amikor gazdasági jelenségeket a bennük részes szereplők motívumaival igyekszünk megmagyarázni, akkor a mikroökonómia szintjén kereskedünk. Pontosabban kereskednénk, ha megtörténtek volna azok a szociológiai vizsgálatok, amelyekkel a tényleges motívumokat fel lehetne tárni. De látható, hogy hatszázezer magyar, hatmillió Európán kívüli új munkavállaló nem jelent az érintett kormányok számára sem elegendő okot, sem elegendő vizsgálati alanyt ahhoz, hogy a mozgásuk tényleges indítékait kitudják – megelégszenek a politikailag hasznosítható ráfogással. (Éppúgy, mint a terrorista szervezetekhez csatlakozók esetében.) Az állítólagosan elviselhetetlen bevándorlási nyomás ellen annak általuk kitalált indítékait ellensúlyozni szánt eszközökkel védekeznek, mint látjuk Calais-nál, meg a spanyol és egyéb kerítéseken, azaz meg akarják növelni a gazdaságinak tekintett bevándorlók számára a szándékolt döntésükkel járó nem pénzbeni költségeket, és ezáltal összességében olyan szintre drágítani számukra a projektet, hogy ne legyen érdemes abba beruházniuk.

Az ilyen intézkedések a médiában jól mutatnak, de vajon értelmesek-e, azaz hatnak-e? Nyilvánvaló, hogy ha egyes területekről a népesség szegényebb és képzetlenebb 86%-a a menekülttáborok nyomorába menekül, akkor ott olyasmi történik, ami miatt a többi 14%-nak sem alternatíva a maradás. Elég-e az Európától, illetve annak egyes országaitól való távoltartásukra, ha az embercsempészek haszonlesésével a kormányzati brutalitás is szövetkezik?

Amit az erre eltökélt kormányok le akarnak győzni, az nem az egyes ember törekvése, hanem egy makrogazdasági, méghozzá országokon felüli, regionális szintű tény. A közel- és távol keleti (stb.) menekülők krémje hatalmas új munkaerő-park, Nyugat-Európában pedig hiányzik a relatíve olcsó és praktikusan bármilyen feladatot elvállalni kész munkaerő. [Drága és igényes-öntudatos van – az ő foglalkoztatásuk helyett telepítenek egész iparágakat Közép-Európába vagy még keletebbre.] Ezt a kettős, nyomó- és szívóhatást kellene legyőzni. Tartósan ez lehetetlen.

Persze már láthattuk, hogy a nyugat-európai politikai vezetésnek erős hajlama van arra, hogy a makrogazdasági törvényszerűségekkel szemben lázadjon, drága és erőszakos módszerekkel, egyedüli haszonként a választóik egy rétegének a támogatását gyűjtve be. Hiszen hiába van tudott makrogazdasági oka az euróövezet dél-európai tagállamai nem túl régi keletű eladósodásának, a centrumnak mégis eszébe sem jutott az eltelt évek során, hogy oki vagy legalábbis hatékony megoldást keressen. Hanem magukat a dél-európai kormányokat és társadalmakat igyekeznek a nem általuk okozott probléma következményeinek eltüntetésére rákényszeríteni, elmondva az ottani polgárokat genetikailag lustának, a politikusaikat felelőtleneknek, akármilyeneknek.

Ami kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan a migráció jelenségéhez viszonyulnak. Nem is véletlen, hogy Orbán Viktor Párizsban jelentette be a migráció elleni, gondosan gusztustalanra hangszerelt programját. Úgy számolt januárban, hogy ezt megengedheti magának, mert a Nyugat csak kínosan fészkelődni fog a dolog láttán, de nem lesz hajlandó ebben a torzképben önmagát felismerni. És eddig be is jött a számítása.

A szerző közgazdász, a Védegylet önkéntese.