Az elmúlt ötven év egyik magyar kuriózuma, hogy ugyanaz a társadalom, amelyik egy önmaga által is diktatúraként meghatározott rendszert képes volt puhítani, pragmatikusabbá és elviselhetőbbé tenni, a demokrácia beköszönte után lassan, de szívósan visszacsempészte a kiszolgáltatottságot, a félelmet, az alattvalói állapotot. A nyelv híven tükrözi ezt a paradoxont.

Természetesen a Kádár-rendszernek is megvolt a maga önkényuralmi retorikája, csak éppen senki nem vette be. Nagyjából mindenki megadta az elvtársnak, ami az elvtársé – például föl se merült bennem, hogy a századparancsnokomat leurambátyámozzam –, de azon túl mindenki úgy beszélt, ahogy akart meg ahogy tudott, és ebbe a hivatalos nyelv cikizése is beletartozott. Sőt: a létező szocializmusban a szex és a hétvégi veteményeskert mellett a nyelv volt a szabadság és az önmegvalósítás legkreatívabb területe.

Nem oda akarok kilyukadni, hogy a rendszerváltás elapasztotta volna a magyarság tobzódó nyelvi géniuszát. Ellenkezőleg: bizonyos értelemben a tűrhetetlenségig fokozta. Még csak azt sem állítom, hogy ez a korszak valamiféle különösen perverz politikai nyelvet hozott volna létre. Egyáltalában nem. Az elmúlt negyedszázad magyar politikusai pont ugyanúgy mellébeszéltek, mint másutt, és a marketingszempontok és -fogások nálunk is ugyanúgy helyettesítették a társadalmi elképzeléseket, mint majdnem mindenütt. Ha van egyáltalán valami helyi sajátosság, az egy kényszeresen jópofizó, vagánykodó közéleti stílus. Tudják, a sok lenyúlta, elmeszelte, bebukta, a megannyi csókos meg mutyizó...

Szóval ez mind logikus, általános és érdektelen. Ami érdekes, az ugyanaz a brutális változás, mint a politikai fejleményekben. Vagyis hogy az elmúlt öt évben egy kizárólag csak a totalitárius államokra jellemző kormányzati retorika vált uralkodóvá. E nyelv központi kategóriája a hazugság. Kommunikációs módszerük a győzelmi eufóriát ádáz ellenségképzéssel kombináló hisztérikusan militarizált nyelv, amely még az időjárás kihívásaira is háborús hangnemben reagál: helytállunk, megvédjük, legyőzzük, megmentjük...

Pár hete Vásárhelyi Mária összevetette az ÉS-ben a hitleri és a fideszes propagandamódszereket, és ehhez Victor Klemperer egyik alapművét (a másik, a lenyűgöző 1933 és 1945 közötti naplója még le sincs fordítva!), A harmadik birodalom nyelvét használta sorvezetőül. Az összehasonlítás legalább annyira jogos, mint amennyire lehangoló. De még ennél is lehangolóbb, hogy a magyar társadalom ugyanolyan készségesen vette át ezt a romlott retorikát, mint amilyen készségesen fogadta el hatalmat, amely ezt a nyelvet beszéli.

A legfrissebb és leginkább közveszélyes példa erre a menekültügy, melynek kapcsán szinte minden rendű politikus, közíró és médium hamar beleszokott abba, hogy a háborús menekülteket migránsoknak és gazdasági bevándorlóknak nevezze, az exodusukat népvándorlásnak, a bebocsáttatási kísérletüket illegális határátlépésnek, a két európai ország közötti új vasfüggöny felhúzását pedig határaink védelmének. Ebből a nyelvhasználatból persze egyenesen következik a menekültek ellenségként való érzékelése és a terrorizmussal meg egyéb apokaliptikus veszedelmekkel való azonosítása.

Egy másik, látszólag jelentéktelen eset még ennél is jobban megmutatja, hogy milyen mértékig kiszolgáltatta magát közvéleményünk ennek az olcsó, de hatékony mételynek. 77,4 százalékos részvétel mellett, szeptember 27-én parlamenti választásokat tartottak Katalóniában. A tét az volt, hogy abszolút többséget szereznek-e a függetlenségpártiak. Nem szereztek, bár fölényesen győztek. A második helyezett az eddig sereghajtónak számító Ciutadans (spanyolul Ciudadanos) párt, melynek nevét még legalkalmibb zsebszótár is állampolgároknak vagy polgártársaknak fordítaná. Nem úgy a magyar média, mely többnyire polgári pártként mutatta be ezt a liberális, konstitucionalista és elszakadásellenes állampolgári tömörülést.

Azért érdekes ez a generál félreértés, mert nem szolgai engedelmesség eredménye, hanem saját kreáció, freudi elszólás, lapsus. Automatikusan lefordították fideszre, ahol az állampolgárt olyan mindenképpen egzaktabb fogalmak helyettesítik, mint az emberek, a magyarok és a polgárok.

Az persze kissé bizarr, hogy éppen az a párt sajátította ki az elsősorban egy társadalmi csoportot, és nem pedig egy nemzet vagy állam tagjait jelölő polgár szót, amelyik a nálunk csökevényesre sikeredett polgárosodás (tehát modernizáció) legsikeresebb ellensége. De van benne rendszer. A polgárosodás jogi előfeltétele az állampolgári lét. Vagyis azok az alkotmányos garanciák, amelyekből a polgárok – etimológiailag városlakók, tartalmilag és kissé élesen fogalmazva, burzsujok – évszázadokon keresztül ki voltak zárva. Az állampolgár fogalmának fideszes kiiktatása tehát nemcsak az 1789-es Egyetemes emberi és (állam)polgári jogok nyilatkozatában foglaltakkal megy szembe, de az 1689-es Bill of Rights vívmányaival is. Ha így folytatják, hamarosan az állam és egyház hivatalos újraegyesítése is napirendre kerül.

A fentiekből következik, hogy a jelenlegi kínos rendszer megdöntésének alapfeltétele az állampolgári öntudat föltámasztása. Ahhoz viszont nevén kéne nevezni a dolgokat. És a dolgok neve nem az, amit egy autoriter kormányzat ad neki. Aki – mint a hazai demokraták jó része – az ő nyelvüket használja, az – még ha fészkelődve is – előbb-utóbb arról és úgy beszél, ahogy ők. És amíg ez így lesz, az állampolgár továbbra is csak egy álompolgár marad.

(A szerző író)