Lackfi János
Lackfi János
Tetszett a cikk?

A HVG tárcasorozatának első darabjában Filc Kálmán regényes élete elevenedik meg.

Jó, hát akkor itt fogunk élni - mi is ez?
Tárcasorozat a hvg.hu-n - az eddig megjelent írások

Filc Kálmán eltökélte, hogy mostantól engedi felszínre törni oly sokáig elfojtott ösztöneit. Polgári neveltetése addig tuszkolt vissza lelkébe minden agressziót, hogy félő volt, egy napon egész testét szétveti a sok felgyülemlett negatív energia, és belső szervei szanaszét csattognak valamelyik villamos ülésein, padlóján, ablakán. Milyen felszabadító érzés volt most odalépni a magában félhangos szótagokat nyammogó kishivatalnokhoz, és lekeverni neki egy hatalmas frászt. Még a szemüvege is lerepült, négykézláb tapogatózott utána, és félhangosan méltatlankodott. Amikor Kálmán kérdőre vonta, kér-e még egyet, illedelmesen felelte, köszöni szépen, nem. A következő egy rágógumit csámcsogva mobilozó kiskamasz volt, jee, csnyam, csnyam, állati kúl, csnyam, csnyam, pecek kis dudái vannak a csajénak, csnyam, csnyam, nyaljam ki a macát, durr. A mobil végigszánkázott a villamoskocsin, a fiúcska meg hisztisen vinnyogott, hogy kicseszetttül drága volt a kütyü, ember, hát normális maga, de egy újabb maflás észhez térítette. Filc Kálmánnak rögtön lett respektje, tiszteletteljes félelemmel húzódtak el tőle az emberek, ülőhelyet is kapott rögtön. Dühe pillanat alatt szertefoszlott, egyfajta jóindulattal szemlélte az önmagukba beszorult, buta kis pacákokat meg nyanyákat. Immár biztosan felettük állt.

A körúton azért folytatta misszióját: ha egy sportba belekóstol az ember, nem célszerű kitartás híján hamar abbahagyni. Apró tasli egy nyafogó kislánynak, tockos egy sunyi tekintetű nyugdíjasnak, orrtörő ökölcsapás egy felnyalt hajú, illatos, nyápic ficsúrnak, hasbarúgás a koszos körmű zöldségesnek, aki már fényes délben mattrészeg. Filc Kálmánnak verőfényes napja támadt, a világ kacagott rá, mint földrengéskor a poharak a polcon. Mégis marcangolni kezdte egy gondolat, és nem tudta, mihez kezdjen vele. Mert időnként szembejöttek vele ellenszenves, pofozni való arcok, melyek láttán mégis tehetetlenül hanyatlott le a keze. Igen, az erősek, a roppant erősek meg a piszokul kemények. Őket kifelejtette a játékból, s ettől megkeseredett a szája íze. Pár napba tellett, míg homlokára csapva rájött a megoldásra. Amit nem tudsz legyőzni, szelídítsd meg. Az undok, de kigyúrt pofákat ettől fogva mindig meghívta egy italra, egy kávéra, fagyira, valami egyszerű sztrítfúdra. Néhányan gyanakodtak rá, egy-két ökölcsapást is begyűjtött, ám kitartása nem várt eredményhez vezetett. Itt is, ott is felderülő arcok fogadták, kacifántos kézfogások, mennydörgős ölelések, férfias arcon-csókok. Szinte minden útján akadt egy-két jól megtermett kísérője, így már nem is kellett saját kezűleg pofozkodnia, csettintett egyet, rögvest repült a nyakleves.

Filc Kálmán ráérzett a győzelem ízére, igyekezett hát betakarítani annak gyümölcseit. Korábban sóvárogva szánkáztatta tekintetét a szembejövő gyönyörű nőkön, újabban azonban szabad folyást engedett sistergő vágyainak. A hirtelen szájon csókolt, megszorongatott hölgyek nagy része persze kézzel-lábbal tiltakozott, Kálmán nem egy, nem két taslit, ütést, rúgást, karmolást gyűjtött be az efféle akciók során, ám büszkén viselte a férfias sérüléseket. Önvédelmi képzettséggel szerencsére kevesen rendelkeztek, így viszonylag zavartalanul élvezhette a húsos, vékonyka, ívelt, a rúzs legkülönfélébb árnyalataiban játszó ajkak ízét. Kálmán kivirult, peckesen járt, na, ki az élet királya, ugye? Ráadásul a hölgyek csekély, de korántsem elhanyagolható százaléka még szívesen is fogadta közeledését. A sok "kopj le", "féreg", "patkány", "rohadék" mellett elhangzott egy pár "ejha, nagyfiú", "kandúrka", "csak nem begerjedtünk?" is. Mi több, az egyik nőci övcsatjánál fogva megragadta, és egy közeli lépcsőházba beráncigálva szinte megerőszakolta a férfit. Apró szépséghiba, hogy a szerelmi aktus utáni villámsminkelés közben a hölgy némi térítést igényelt a viharos szolgáltatásokért, de Kálmánnak ennyit megért a dolog. Némi problémája akadt amiatt is, hogy a letámadott nőneműekhez időnként hímek is tartoztak, akik nem vették jó néven barátunk rámenősségét. Az efféle vitás ügyeket Kálmán újdonsült erős barátai segítettek megnyugtatóan lerendezni.

Egy idő után Kálmán kész testőrséggel masírozott, és minthogy az útba eső üzletek szimpátiából némi védelmi pénzt is fizettek neki, úgy döntött, kilép a Föld- és Vízügyi Hivatal kötelékéből, és magánzóként folytatja ígéretes pályafutását. Székhelyét áttette egy közeli kávézóba, ahonnan a hálózatához tartozó drogfutárok és lánykereskedők jövés-menését könnyen szemmel tarthatta. A kávéházi asztalhoz időnként napszemüveges nagyemberek, inkognitóban settenkedő közszereplők is odakeveredtek. Egyikük, miután kisebb pénzzavarba került, Kálmán pedig előzékenyen kisegítette, hálából elkísérte egy patinás palotában elhelyezett, fényes réztáblás állami hivatalig, és kedvesen felvezette őt az igazgatói irodáig. Barátunknak megtetszett a magas pozíció, melyből messzire ellátott a város felett, örömmel szignálta a szerződéseket, melyeket eddigi erős barátai (most már maguk is közhivatalnokok) toltak elé. Áramvonalas Mercedesével fogadásokra járt, nemzetiszín szalagokat vágott el, fotókhoz pózolt, és nyilatkozott. Egyedül az emberek hiányzottak neki piszkosul, bár ezt alig merte bevallani. Ha a hivatali folyosón ellenszenves arcot látott, az illetőt rögtön kirúgatta, de ez nem hozta meg neki az áldott megkönnyebbülést. A csinos titkárnők egy intésére ugrottak, de ráunt a szájuk ízére. Túlságosan olajozottan ment már minden. Ha pedig két autózás közt az utcára lépett, a testőrség szépen lesöpörte a járdát előtte-utána, egyetlen arcot sem láthatott annyira tisztán, hogy megutálhassa vagy megkívánhassa. Álruhában kellett volna járkálnia, mint Mátyás királynak, ám ehelyett csak kókadozott, régi energikussága tovaillant, önmaga árnya volt csupán.

Kapóra jött hát, mikor egyik izmos, fiatal, minden szakképzettség nélküli beosztottja, akit nemrég ő vetetett fel a magas hatósághoz, kopogás nélkül nyitott be az igazgatói irodába, és istenesen pofán vágta Kálmánt. A veterán véletlenvadász az orrából szivárgó vért nyalogatva, megkönnyebbülten írta alá az eléje tolt lemondó nyilatkozatot, belebújt kabátjába, és alig leplezett izgalommal indult a lift felé, hogy szabad emberként léphessen ki újra a külső világba.

Lackfi János – író, költő, műfordító, szerkesztő

1971-ben született Budapesten. Több mint harminc könyvet írt, felét felnőtteknek, felét gyerekeknek, franciából szintén harmincnál több könyvet fordított le. Megzenésített verseiből négylemeznyi került kiadásra, Lovasi András, Malek Andrea, Herczku Ágnes és mások előadásában. Tizenhét évig tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 1999 óta a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik, 2003-tól 2011-ig a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagja volt. Könyvei közül az utóbbi években megjelentek keltek el a legnagyobb példányszámban: humoros identitásesszé-kötete, a Milyenek a magyarok? több mint huszonhatezer példányban fogyott el, folytatásai, a Milyenek MÉG a magyarok? és a Három a magyar igazság szintén tízezres nagyságrendnél tartanak. Többek között József Attila- és Prima Primissima-díjjal tüntették ki. Jelenleg Zsámbékon él feleségével és hat gyermekével.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!