Punnyadt őszi délután, a fény már folyik kifelé a nappalból. Turkáló a Körúton, hosszú sorokban a mindenféle ruhák, új árukészlet, néhány vásárló, áporodott, lehasznált levegő.

És ő.

Úgy mozog, mintha az övé lenne a turkáló, mintha csak miatta gyúrták volna nejlonzsákokba a nyugaton kidobható, nálunk viszont még újnak számító ruhákat.

Mintha minden természetes lenne és normális.

Magában motyog, összevissza lépked.

Egy kardigánt próbál. Egészalakos tükör a terem közepén, az előtt emeli magához az enyhén kibolyhosodott holmit. Mély gödrökben ülnek a szemek, árnyékok közt, és árnyék a tekintet is, amivel önmagát bámulja. A szorosan a fejre tekert kendőt, az erőszakosan előreugró pofacsontokat meg orrot, a gyérülő, inkább csak odafestett szemöldököt. Válogat, keres valamit, amit szépnek láthatna.

Magában motyog, összevissza lépked.

Bordópiros zakó, jó lesz. Vissza a tükör elé, egyik lábról a másikra billenti súlypontját, pózol, csücsörít, elvégre ez egy turkáló, és elvégre ő még nő. Vállban nincsen nagy baj, de a törzs már nem elég ehhez a mérethez. Csontos, hosszú ujjak babrálnak a gombokkal, hátha mégis, mereven lötyög a kemény szövet, sehogy se akar formája lenni. Talán kéne még alája valami, úgy biztosan jó lesz.

Magában motyog, összevissza lépked.

Pulóverek. Horgoltak, rojtosak, kötöttek, mintásak. Válogat köztük, kilátszik az alkar a zakó alól, krepp-papír a bőr. Ütemesen koccannak egymáshoz a vállfák, vékony, hajlékony műanyag rudak, és ütemesen feszülnek az inak is, vékony, merev drótsodronyok. Egy norvégmintásat választ, hosszú, szikrákat pattogtató gyapjú, fenék alá ér. Felveszi, aztán vissza a zakót, alig fér rá, nem baj, így legalább kicsit belevastagodik a létezésbe. Szemből és profilból is megnézi magát, dudorászik, hümmög, testet teremt magának. Szövetből, szőrméből, gyapjúból, bármiből.

Magában motyog, összevissza lépked.

Mégse jó, valami egyszerűbb kéne. Leveszi a zakót, a pulóvert is, véletlenül felcsúszik a nadrágba betűrt póló, cakkos, vörös foltok tűnnek elő, fájdalom és kemikáliák térképe. Lerántja a pólót és közben felpillant, nem látta-e valaki, szerencsére kevesen vannak, de nem elég kevesen ahhoz, hogy ne pont azt a mellényt nézzék ki, amin most neki is megakadt a szeme. Odasiet, mohón utánanyúl, de egy másik nő megelőzi. Nem tudja idejében lefékezni a mozdulatot, ott ragad a levegőben. A másik nő először a kézre pillant, a lila erekre, a kimeredő bütykökre, és csak utána néz fel. Tizedmásodperc alatt változik a tekintete, egyetlen villanás, és az értetlenkedő felháborodásból szánakozás lesz. Elengedi a mellényt, megköszörüli a torkát, átmegy a másik sorba.

Magában motyog, összevissza lépked.

Nem is olyan jó ez a mellény. Slampos. És hátul biztos szakadt is. Továbbsiet a szomszéd sorba, megáll egy láda előtt. Téli holmik vannak benne, sál, sapka, kesztyű. Közéjük túr, szúrja a puhaság, és ettől még jobban eszébe jut, hogy odabent mennyire szilánkos és repedezett minden. Először mégiscsak ezzel a kendővel a fejen kéne kezdeni valamit. Egyre mélyebbre kotor, sorban dobja félre a sapkákat, nem jó, nem jó, olyan kell, ami alá befér a kendő, mert anélkül nem lehet, túlságosan kiállnak a fülek, azok bezzeg nem fogynak, hétről hétre távolabb állnak a koponyától, akárha undorodnának a testtől és minél jobban el akarnának húzódni tőle. Na ez, talán ez jó lesz. Vastagon horgolt, mintás, bojttal. Vissza a tükör elé, pont jó. Persze ha a kendő nem lenne, az orrig csúszna a sapka, de így legalább eltakarja, amit el kell.

Magában motyog, összevissza lépked.

Igen, a sapka segít. Kihúzza magát, magas és egyre soványabb, de itt most a magas a lényeg, valami ehhez illőt kéne választani. Mélykivágásút ne, eddig se voltak túl nagyok azok a mellek. És a lyuk a nyak alatt, a kulcscsontok találkozásánál: tágas, meleg, mély, kényelmesen elvackolja magát benne az elkeseredés. Odanyúl, megérinti, simogatja, dörzsöli, mintha el akarná tüntetni. Ehhez a testhez már csak száraz és csontos ujjak fognak érni, bármilyen egyéb tapintást felsértene a szögletesség és a belőle áramló hideg – veszettül rugaszkodik el a tükörtől. Végigszalad a sorok között, nem is válogat jóformán, egymás után kapja le a ruhákat, kisestélyi, amiben étteremben lehet enni jó étvággyal, két pofára, hányás nélkül, vadul rohan, már nem motyog magában és nem lépked összevissza, tréningnadrág, amiben sportolni lehet vagy otthon ücsörögni békében, húzza a kart a sok holmi, egymásba gabalyodnak a vállfák, miniszoknya, amiben randevúzni lehet, és amit félhomályos kapualjakban fel lehet hajtani, és ami alatt nem recsegő, szikkadt piszkafák a combok, hanem feszesen rezdül a hús minden egyes lökésnél, igen, gyöngyözik a homlok, szárad a száj, de nem áll le, kési őszi, kora tavaszi kabát, amiben egyedül arra kell gondja legyen, hogy élvezze, mennyire stílusos, akárcsak ebben a poncsóban, ilyet kizárólag a független és szabad nők hordanak, átlátszó és éppen ez a lényeg, mert én nem akarok többé rejtegetni semmit, nem szégyen, hogy napról napra szivárgok elfele, itt vagyok csajok, még itt vagyok, csaj vagyok én is, nő!

És ekkor megtorpan. A tükör előtt áll ismét, látja saját, szétzilált arcát és azt is, ami a háta mögött történik. Senki se néz rá, és mégis mindenki őt figyeli, még az ide-oda tologatott ruhák is feszélyezetten suhognak. Az elárusítónő mintha valamelyik kirakatbabától vette volna kölcsön, olyan mosollyal lép oda hozzá, és a terem másik végébe mutat. Arra vannak a próbafülkék, mondja. És legyen szíves, húzza el a függönyt.