A Habsburg-kori Kutatások alapítványa által támogatott munka olyan kérdésekre igyekszik választ találni, mint például szervesen gyökerezik-e a demokratikus hagyomány a magyar történelemben? Mikortól merült fel a társadalom egészére kiterjedő képviseleti elv követelménye a hazai politikai elit köreiben? Milyen forrásokból táplálkozott a demokratikus hagyomány, és folyamatosan jelen volt-e a magyar szellemi életben? Végül: mi akadályozta annyi ideig a különböző tervek megvalósítását?

A legkönnyebb persze ezekre a kérdésekre úgy válaszolni – és külföldön, a bennünket csak felületesen ismerők hajlanak is erre a véleményre –, hogy Magyarországon a demokrácia Nyugatról importált dísznövény, mely soha nem tudott meggyökerezni a társadalomban. Akik ilyesmit állítanak, hivatkozhatnak arra, hogy a közjogi hatalom megosztására épülő, többpárti parlamentáris rendszer csak az 1990-es rendszerváltás óta maradt fenn több választási cikluson keresztül, ugyanakkor a mindennapi életben, nemcsak a helyi közigazgatásban, de a gazdaság és a közélet legfelső köreiben mindmáig fennmaradt az „uram-bátyám” világ.

Mégsem tagadhatjuk, hogy a demokratikus átalakulásnak Magyarországon is komoly, egészen a 18. századig visszavezethető előzményei vannak, hiszen ezek nélkül meg sem kísérelhettük volna a felzárkózást Európa fejlettebb régióihoz. „A magyar demokratikus kultúra is csak egy pillanat a nagy történelemben, a nagy kontinuum része a maga ’eredeti jellegzetességeivel’, amelyek ott gyökereznek az idő méhében. Kumulatív folyamat és alapító események láncolata. Ezek az események 40-50 évente megismétlődnek: 1790-1795, 1848/49; 1918/1919; 1956, 1989/90…Újabb és újabb történelmi vizsgálódások tárgyai.”

Miskolczy Ambrus a felvilágosodástól, pontosabban a II. József alatt elindult közéleti és szellemi pezsgéstől eredezteti a magyar demokratikus kultúrát, aminek a magyar jakobinusok voltak az előfutárai. "A magyar demokratikus politikai kultúra a következő paradigmatikus szerveződési formákkal jellemezhető: a titkostársasági demokratikus kultúra, a magántársaság demokratikus kultúra és a modern nyilvánosság. A titkostársasági demokratikus kultúra átfogó társadalmi reformra tör, és keresi a politikai szövetségest. A magántársasági demokratikus kultúra értékőrzés. A modern nyilvánosság teszi lehetővé a társadalmi erők színre lépését, de ezt előtte nekik kell kiharcolniuk."

Miskolczy, a magyar-román viszony és a 19. századi nemzetiségi feszültségek egyik legjobb ismerője, könyvében rávilágít arra, hogy a demokratikus képviseleten alapuló politikai rendszer létrehozásának már 1848-ban az volt a legnagyobb akadálya, hogy a Kárpát-medencében létrehozott új, polgári nemzetállamot nemcsak Kossuth Lajos, de a Batthyány-kormány összes többi tagja kizárólag magyarnak tudta elképzelni, azaz a "nemzetiségi elv" mindent maga alá rendelt. Ezt viszont a történelmi Magyarország népes nemzetiségei, mindenekelőtt a horvátok, a szerbek, a románok és a szlovákok rövid habozás után visszautasították, s inkább összefogtak a Habsburg-abszolutizmussal, de nem kértek a magyar politikai elit által kínált, számukra elégtelen jogokból.

Ezzel az ellentmondással, vagyis hogy nem lehet olyan demokratikus nemzetállamot alkotni a magyarok számára, mely túlnyomó többségükre kiterjed, de a nemzetiségek is a magukénak érzik, már Erdély nagy szülöttje, Wesselényi Miklós is tisztában volt. Bár 1848 júniusában az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen elérte az uniót, azaz Magyarország és Erdély egyesülését, melyet a "márciusi ifjak" is követeltek, "a pánszláv összeesküvések és a román fegyveres készülődések hírére felvetette egy kisebb, etnikailag egységesebb Magyarország kialakításának lehetőségét, méghozzá lakosságcserével, a második legnagyobb magyar etnikai tömb, a Székelyföld lakosságát mozdítva el szülőföldjéről, hogy helyet cseréljen az Alföld peremén élő románsággal." Wesselényi a lakosságcserét, ahogy egy, a szerző által idézett levelében fogalmazott, "a mostani kor szelleméhez s míveltségéhez illő s békés tractatusok által eszközlendő" módon képzelte el. De már akkor is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen népvándorlást képtelenség végrehajtani. Mint ahogy nem volt életképes a már szintén 1848-ban felvetett "svájci-típusú kanton rendszer" sem, melyet később Jászi Oszkár újra elővett az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi problémáinak megoldására és demokratikus átalakítására.

Magyarországon a demokratikus kultúrának jelentős hagyományai voltak a történelmi vármegye-rendszerben, és az értelmiség egymást követő nemzedékei törekedtek a képviseleti rendszer létrehozására. De kibontakozását előbb a nemzetiségi kérdés, később, a két világháború között az az irredenta politika akadályozta, amely az országot, komoly demokratikus hagyományai ellenére a totalitarizmus örvényébe sodorta. Innen szabadulva, az új demokratikus rendszerben továbbra is veszélyezteti a romló gazdasági helyzet miatt felerősödő szociális demagógia és a radikális nacionalizmus, ami, ahogy a 19. században, napjainkban is összeegyeztethetetlen a demokratikus kultúrával.

Pelle János