New York City szegény és elmaradott elővárosaiban - Brownsville-ben és East New Yorkban - nem olyan régen alkonyatkor nem járt senki a kihalt utcákon. Brooklynnak e részén a tiltott drogkereskedelem nyomán úgy elharapózott a bandaháború, hogy esténként a helyiek visszahúzódtak a lakások menedékébe. 1992-ben New York Cityben 2154 gyilkosságot és 626 182 súlyos bűncselekményt regisztráltak, s a legsúlyosabb bűnöket éppen Brownsville-ben és East New Yorkban követték el. De 1992-ben valami nagyon furcsa dolog történt. Egy titokzatos kritikus ponton a bűnözési ráta megfordult. Öt éven belül a gyilkosságok száma 64,3%-kal, 770 esetre csökkent, az összes elkövetett bűncselekmények száma pedig a felére, 355 893-ra.

New York City rendőrségének illetékesei szerint ez annak volt köszönhető, hogy lényegesen javult a város rendőri rendfenntartói stratégiája. A kriminológusok a kokain-kereskedelem jelentős csökkenése és a lakosság öregedése közötti összefüggésre hivatkoznak. A közgazdászok szerint azonban a javulás annak volt betudható, hogy a ’90-es években New York gazdasága fokozatos fejlődésnek indult, s ennek hatására állást találtak azok, akik különben a bűnözés útjára léptek volna.

Íme, a konvencionális magyarázatok a társadalmi problémák megjelenésére és eltűnésére. A kábítószer-kereskedelemben, a népességben és a gazdaságban bekövetkezett változások azonban mind hosszú távú trendek, az egész országra érvényesek; nem adnak magyarázatot arra, miért volt sokkal magasabb fokú a bűnözés New York Cityben, mint az ország más városaiban, és azt sem magyarázzák meg, hogy ilyen arányú visszaesés hogyan következhetett be ilyen rövid idő alatt.

Ami a rendőrségi munka javulását illeti, nos, természetesen ez is fontos. Ám igen meglepő aránybeli eltérés van a rendőri jelenlét megerősítése és a között, hogy ez milyen hatással volt Brownsville és East New York alvilágának életére. Hogyan is hathatna oda néhány gazdasági és társadalmi mutató változása, hogy egy városrészben öt év alatt egyharmadára apad a gyilkosságok száma?

Nem arról van szó, hogy 1993-ban potenciális gyilkosok tömege egyszer csak felébredt álmából és elhatározta, hogy nem követ el több bűnt. Nem is a rendőrségnek sikerült csodálatos módon nagy számban beavatkoznia. Azt történt, hogy néhány szituációban, amelyekben a rendőrség vagy az új társadalmi erők valamilyen hatással bírtak, néhány ember másképpen kezdett viselkedni, és ez a viselkedés hasonló szituációkban valami módon átterjedt a többi potenciális bűnelkövetőkre is. New Yorkban rövid idő alatt sok ember „fertőződött meg” a bűnözés elleni vírussal.

Ha megnézzük New York City bűnözési statisztikáját a ’60-as évek közepétől a ’90-es évek végéig, a grafikonvonal olyan, mint egy hatalmas ív. 1965-ben 200 000 bűnesetet regisztráltak a városban, a bűncselekmények száma ettől a ponttól kezdve meredeken emelkedik, két év alatt megduplázódik, és szinte töretlenül folytatódik, mígnem a 70-es évek végére eléri a 650 000-et, aztán ezen a szinten marad következő két évtizedben, majd 1992-ben ugyanolyan meredeken esik, ahogy harminc évvel korábban emelkedett. A bűnözés nem fokról fokra csökkent, nem egyenletesen lett egyre kisebb arányú. Elért egy bizonyos pontot, ahol padlógázzal lefékezett.

A ragályosság, kis változások okozta nagy hatás és a nem fokozatosan, hanem egy bizonyos pillanattól kezdve hirtelen támadt gyorsasággal beálló változás – pontosan ugyanaz a három alapelv, amely meghatározza, hogyan terjed a kanyaró az iskolákban, hogyan támad az influenza télen. A három közül a harmadik a legfontosabb, vagyis az, hogy a járványok egy meghatározható fordulóponton törnek ki és szűnnek meg. Ez az az alapelv, amely értelmet ad az első kettőnek, és amelyből legjobban megérthetjük, miért történnek ma a változások úgy, ahogy történnek. A járványügyi szaknyelv híres fogalma, a tipping point, a fordulópont azt kritikus pillanatot fejezi ki, amikor egy járvány során hirtelen beáll a gyors és teljes változás.

A ’90-es évek kezdete és közepe között New York Cityben nem volt nagy lakosságmozgás, tömeges átköltöz(tet)és, nem voltak nagy kampányok, nem ment senki az utcára, hogy a potenciális bűnözőknek sikeresen felvilágosítást tartson arról, hogy mi a jó és mi a rossz. A bűnözési hullám csúcsán és mélyén ugyanannyi pszichológiailag sérült ember, és ugyanannyi bűnözési hajlamú ember élt a városban, és mégis, valami okból több tízezer ilyen ember abbahagyta a bűnözést. Mi történt? És főleg hogyan?

A válasz Gladwell szerint a járványterjedés harmadik alapelvében keresendő – ez pedig a körülmények hatalma. A járványok érzékenyek a feltételekre, körülményekre, és a járványok érzékenyek előfordulásuk feltételeire, körülményeire, idejére és helyére is.

A ’90-es évekre az Egyesült Államokban visszaszorult a bandák és a drogdealerek között sok erőszakos cselekményt kiváltó illegális drogkereskedelem. A gazdaság jelentős javulása azt eredményezte, hogy sokan, akik különben bűnre csábultak volna, legális állásokhoz jutottak, és a lakosság általános elöregedése azt jelentette, hogy kevesebb ember volt a jellegzetes elkövetői életkori csoportban – a 18–24 éves férfiak között –, akik az erőszakos bűnesetek többségét elkövetik.

Komplikáltabb azonban a válasz arra a kérdésre, vajon miért csökkent a bűnözés épp New York Cityben. Abban az időszakban, amikor a New York-i bűnözés alábbhagyott, a város gazdasága éppen nem mutatott javuló tendenciát, sőt a város legszegényebb kerületeit éppen akkor sújtotta a ’90-es évek elején meghozott intézkedéscsomag. A crackjárvány megszűnése New Yorkban nyilvánvalóan tényezőnek számított, ez viszont már régebb óta csökkenőben volt.

Ami az öregedést illeti, hogy az 1980-as években tapasztalt erős bevándorlási hullám következtében az 1990-es években a város nemhogy öregedett volna, hanem még fiatalodott is. De mivel ezek a trendek mind hosszú távú változásokat jelentenek, azt várnánk, hogy fokozatos hatásuk van. Ám New Yorkban a változás minden volt, csak nem fokozatos. Nyilván valami más is közbejátszott a New York-i bűnözési járvány megfékeződésében.

A „valami más” szerepére nagy valószínűséggel esélyes az ún. „betört ablak”-elmélet (Broken Window Theory). A „betört ablak” James Q. Wilson és George Kelling kriminológusok elmélete. Wilson és Kelling szerint a bűnözés a zűrzavar, a rendetlenség elkerülhetetlen következménye. Ha betörnek egy ablakot és kijavítatlanul marad, az arra járók azt gondolják, hogy senki nem törődik a házzal. Hamarosan egyre több ablakot törnek be, és az anarchia szelleme az épülettől az utcára terjed; jelzést adva arra, hogy mindent szabad. Egy városban viszonylag kis problémák – graffiti, köztéri rendetlenség, zűrzavar, agresszív koldulás – azonosíthatók a betört ablakkal; ezek mind felhívásnak számítanak komolyabb bűncselekmények elkövetésére.

Az 1980-as évek közepén a New York Transit Authority felkérte Kellinget, legyen a cég tanácsadója, ő pedig sürgette őket, hogy a gyakorlatban lépjenek fel a „betört ablak”-elméletnek megfelelően. A cég elfogadta a javaslatát, és David Gunn személyében új metróigazgatót neveztek ki, akinek feladata a több milliárd dolláros felújítási munkálatok felügyelete volt. A metró érdekében felszólaló szakemberektől Gunn akkoriban gyakran kapta azt a tanácsot, hogy ne foglalkozzon annyit a graffitivel, inkább a bűnözésre és a metró megbízható működésének nagyobb jelentőségű kérdéseire koncentráljon. Gunn azonban ragaszkodott az eredeti tervekhez, szerinte ugyanis a graffiti a rendszer összeomlásának jelképe volt. Új vezetési struktúrát vázolt fel, pontos célokat határozott meg, határidőket szabott, hogy szerelvényenként megtisztítsák a rendszert. Elvnek tekintette, ha egy kocsit már visszanyertek „nem szabad megengedni, hogy ismét vandalizmus áldozatává váljon”. Ha egy kocsi úgy futott be, hogy graffiti volt rajta, azt a forduló alatt el kellett távolítani, vagy a kocsit ki kellett vonni a forgalomból. Az elv az volt, hogy egyértelmű üzenetet küldjenek a vandáloknak: munkájuk nem látja meg a napvilágot.

Gunn graffititakarító művelete 1984-től 1990-ig tartott. Ekkor a Transit Authority a metrórendészet vezetőjéül William Brattont kérte fel, és megkezdődött a metrórendszer visszafoglalásának második fázisa. Bratton, csakúgy, mint Gunn, a „betört ablak” elvét vallotta. Kellinget nevezi szellemi mentorának, ezért rendőri vezetőként első intézkedése éppen olyan a valóságtól elrugaszkodott ötlet volt, mint Gunn graffitiellenes rendelkezése. Az egész metróhálózaton sorozatosan követtek el súlyos bűncselekményeket, de Bratton úgy határozott, hogy legelsőként a blicceléssel veszi fel a harcot. Úgy gondolta, hogy a graffitihez hasonlóan a bliccelés is jelzés, a zűrzavar olyan kis jelzése, amely sokkal súlyosabb bűncselekményekre bíztat. Amint egy-két ember elkezdett csalni, mások, akiknek a fejében meg sem fordult volna, hogy törvényt sértsenek, csatlakoztak hozzájuk. A problémát az is növelte, hogy a blicceléssel nem volt könnyű felvenni a harcot. Mivel csak 1,25 dollár volt az okozott kár, a metrórendőrség nem igazán érezte kötelességének, hogy üldözze ezt a szabálysértést.

Bratton mégis azonosította, melyek azok az állomások, ahol a bliccelés a legnagyobb mértékű, és ezekre az állomásokra a forgókeresztekhez 10-10 rendőrt állított. A csapat egyenként csípte el a bliccelőket. Megbilincselték őket, és hagyták őket ott állni, amíg nem volt több fogás. Az alapelv az volt, hogy a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapjon: a metrórendőrség komolyan veszi a bliccelők elleni a harcot. Mobil rendőrőrsök felállításával a letartóztatásokkal járó időszükséglet hamarosan egy órára csökkent.

Bratton ahhoz is ragaszkodott, hogy minden letartóztatott esetében végezzék el az azonosítást. Minden hetedik letartóztatottnak komoly priusza volt, és minden huszadiknál valamiféle fegyvert találtak. „A zsaruknak ez valóságos aranybánya volt – írja Bratton, aki szerint a rosszfiúk egy idő után jobbnak látták otthon hagyni a fegyvereiket és inkább kifizetni a viteldíjat. Bratton tevékenységének első három hónapja alatt az utazásból kizárások száma megháromszorozódott. A korábban következmények nélkül maradt botrányos viselkedés és rendzavarás miatti letartóztatások száma 1990 és 1994 között megötszöröződött. Bratton olyan szervezetté változtatta a metrórendőrséget, amely a legkisebb szabályszegésre is lecsap.

Miután 1994-ben Rudolph Giulianit választották New York polgármesterévé, Brattont kinevezték a New York City Police Department vezetőjévé. Ugyanazt a stratégiát alkalmazta a városra, nagyban. Utasította rendőreit, hogy kiemelten járjanak el az életminőséget rontó bűnesetekben, például a piros lámpánál álló erőszakos ablakmosókkal, a forgókereszt-átugrókkal és a graffitisekkel szemben.

Fokozottan felléptek a törvények betartásáért a közterületi részegség, közterületi vizelés eseteiben is; a visszaeső szabálysértőket letartóztatták, ahogy azokat is, akik üres palackokat dobáltak el az utcán. Amikor a bűnözés csökkenni kezdett a városban – olyan hamar és jelentősen, ahogy a metróban – Bratton és Giuliani rámutatott ennek okára. Mint mondták, a kicsiny, látszólag jelentéktelen, életminőséget rontó bűncselekmények okozzák az erőszakos bűncselekmények elterjedését.

Mi áll e dolgok mögött?

A „betört ablak” és a körülmények hatalmának elmélete szerint a bűnelkövető – aki nem alapvető indíttatásból cselekszik és nem saját zárt világában él – olyan ember, aki igen érzékeny a környezetére, aki mindenféle jelet éberen megfigyel, és aki a környező világ jeleinek érzékelése alapján, hirtelen elhatározásból követ el bűnt. Ez a gondolat felettébb haladó – és bizonyos értelemben hihetetlen. A körülmények hatalma elmélet szerint a viselkedés társadalmi kontextus függvénye. Ám ez meglehetősen furcsa környezettudatosság.

Az 1960-as években a liberálisok hasonló érveket hoztak fel, de amikor a környezet fontosságáról beszéltek, ez alatt az alapvető társadalmi tényezőket értették: a bűnözés, mint mondták, a társadalmi igazságtalanság, a strukturális gazdasági egyenlőtlenség, a munkanélküliség, a rasszizmus, több évtizednyi intézményi és szociális elhanyagoltság eredménye; ezért, ha meg akarjuk állítani a bűnözést, nagy és hősies lépések megtételére van szükség.

De a körülmények hatalmának elve szerint a kicsiny dolgok számítanak. Nem holmi nagy, átfogó ügyeket kell megoldani, a bűnözés megelőzhető egyszerűen azzal, hogy megtisztítjuk a környezetet a graffititól, és letartóztatjuk a bliccelőket. Nos, a környezet hatalma ezért nevezhető radikális elméletnek. Giuliani és Bratton, bár konzervatívnak tekintik őket, egyáltalán nem azok. A legextrémebb liberális álláspontot képviselik a bűnözéssel kapcsolatban: olyan extrém álláspontot, hogy szinte lehetetlen elfogadni.

Érdemes azért azt is megemlíteni, hogy mások szerint a betört ablakok hatást jelentősen eltúlozzák a New York-i bűnözés visszaszorításának magyarázatakor. Alkotó rendetlenség című könyvében Tim Harford közgazdász újságíró például arról elmélkedik, hogy csak mert betört ablakok elmélet valószerű, nem jelenti, hogy okvetlenül igaz is. Véleménye szerint a teória atyjai szándékosan úgy szövik történetük szálait, hogy az oksági viszonyok egyértelműnek tűnjenek, ám ok és okozat a valóságban kibogozhatatlanul egymásba gabalyodhat.