A mértékadó kijevi orgánumban Volodimir Martin ungvári újságíró terjedelmes írásában elemzi az ukrán-magyar kapcsolatok közelmúltbeli alakulását, különös tekintettel a magyar-ukrán kisebbségi kormányközi vegyes bizottság záródokumentum aláírása nélkül befejeződött tavaly decemberi budapesti ülésére. A cikkíró szerint Kijev és Budapest viszonya minden időben baráti, kiegyensúlyozott volt, főként annak tükrében, hogy miként alakultak Magyarország kapcsolatai a többi szomszéddal, ahol magyar kisebbségek élnek. A szerző ezt annak tudja be, hogy Ukrajna nem tekinti politikai értelemben számottevőnek a 150 ezres magyar kisebbséget, ezért szemet huny ama aktivitás fölött, amelyet Budapest a határon túli magyarok védelmében fejt ki, jóllehet ezt egyes szomszédai a belügyeikbe történő beavatkozásnak tekintik.     

A cikk szerint az ukrán-magyar kapcsolatok eddig tiszta egén az első felhők a magyar-ukrán kisebbségi kormányközi vegyes bizottság 2011. december 19-20-án lezajlott ülésén jelentek meg. A testület 18 éves fennállása óta először a felek nem írták alá a kisebbségek jogainak kölcsönös szavatolására vonatkozó ajánlásokat tartalmazó jegyzőkönyvet. A sikertelenséget, véli a szerző, az okozta, hogy nem sikerült kompromisszumra jutni a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatos két kérdésben Ezek: a magyar többségű Tisza-melléki járás létrehozása és az ukrajnai magyarság parlamenti képviseletét biztosítani hivatott, ugyancsak magyar többségű választókerület kialakítása.     

A hetilap emlékeztet, hogy a Tisza-melléki járás létrehozása régi álma a kárpátaljai magyar szervezeteknek. Ehhez azonban át kellene szabni a kárpátaljai járáshatárokat, hogy egy közigazgatási egységen belül legyen 110-120 ezer magyar lakos – mutat rá az írás, megjegyezve: a magyarok nemzeti identitásuk megőrzésére irányuló ebbéli törekvései érthetők, ahogy az elképzelés hűvös ukrán fogadtatása is. Egy új járás kialakítása nem ütközik törvénybe, ám technikailag igen bonyolult feladat. Nem lenne szerencsés, ha nemzetiségi alapon hoznának létre közigazgatási egységet, mert akkor más nemzetiségek is előállhatnának ilyen igénnyel, ami végső soron – így a szerző – szeparatizmushoz vezetne. Példaként említi, hogy a magyar himnusz hivatalossá nyilvánítása a Beregszászi járásban országos botrányt kavart.     

A magyar többségű választókerület létrehozása kapcsán Martin rámutat: az ukrán választójogi törvény nem teszi lehetővé választókerületek nemzetiségi szempontok szerinti kialakítását, s teljesen kizárt, hogy az ukrán törvényhozás az idén ősszel esedékes parlamenti választások előtt megszavazna egy ilyen jellegű módosítást. Szerinte erre nincs is szükség, mivel a korábbi gyakorlat azt mutatja, hogy a magyarok külön körzet nélkül is bejuttathatják saját képviselőjüket a parlamentbe, ahogy tették ezt 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben. A szerző azonban elismeri: ezúttal a kárpátaljai magyarok joggal aggódnak amiatt, hogy a következő parlamenti ciklusban sem lesz képviselőjük, mivel Kárpátalján a két meghatározó politikai erő már felosztotta egymás közt a hat egyéni választókerületet.     

Írásának végén Martin nehezményezi, hogy Ukrajna – más környező országokkal ellentétben – nem reagál kellő eréllyel, sőt szerinte sehogyan sem reagál Magyarország határon túli magyarokat érintő lépéseire. Példaként említi, hogy Kijev elnézte Budapestnek a ruszinság nemzetiségként történő elismerését, szemet hunyt a kárpátaljai magyarokra is kiterjedő kettős állampolgársági törvény fölött, figyelmen kívül hagyva, hogy kárpátaljai magyarok Magyarországnak tesznek hűségesküt. Márpedig tudva, hogy a leggyengébb láncszem szakad el leghamarabb, Kijevnek készen kell állnia arra, hogy Budapest tovább erősíti hasonló jellegű tevékenységét – írta a kijevi hetilap.