Az indokínai félsziget középső-déli részén elterülő khmer civilizáció a 12–13. században élte fénykorát, ekkor épült fel a hatalmas Angkor városa, amely a khmer birodalom hatalmának csúcspontján egymillió lakos otthona volt. A birodalom az 1600-as években hanyatlásnak indult a két közeli nagyhatalommal, Vietnámmal és Sziámmal folytatott háborúk miatt, végül vietnámi és sziámi bábállamokra bomlott szét.

A 19. században végül a franciák a sziámi területek kivételével az egész félszigetet gyarmatosították. Az utolsó független kambodzsai állam király, Norodom 1863-ban egyezett bele, hogy országa francia protektorátussá váljon. 1887-ben a függetlenség látszata is megszűnt és a franciák Kambodzsát beolvasztották a mai Vietnámot és Laoszt is magába foglaló Union Indochinoise nevű gyarmatba, azonban a hatalom és ország királyt névlegesen a trónon hagyták. A francia uralom alatt a khmerek a gyarmati hierarchia aljára kerültek: 1867-ben a khmer Battambang és Siem Reap tartományok Sziámhoz csatolták, a Union Indochinoise időszakában nagy számú vietnámit telepítettek az országba, akik fontos hatalmi pozíciókba kerültek, ezzel megalapozva a két nép későbbi konfliktusát.

Arisztokratikus kommunizmus

1945-ben Norodom Szihanuk király kikiáltotta Kambodzsa függetlenségét, majd hosszas tárgyalások után (amelyhez hozzájárultak a franciák vietnámi vereségei is) 1953-ban a franciák beleegyeztek a gyarmati státuszt megszűntetésébe. Szihanuk király, (később miniszterelnöki, majd hercegi címet viselt) 1970-ig tartó uralma alatt egy különös, a kommunizmus és a hagyományos arisztokratikus berendezkedés elemeit vegyítő államot hozott létre. Az 1955-ös választásokon a szavazók megfélemlítésével az újdonsült miniszterelnök 82 %-os eredményt ért el. Győzelmét 1960-ban megismételte, majd három év múlva élethosszig tartó államfői címet adományozott magának. A kommunisták vietnámi előretörése a szomszédos Kambodzsára is kihatott. A Vörös Khmernek elnevezett csoport vietnámi támogatással már 1963-ban megpróbált kisebb parasztfelkeléseket kirobbantani, azonban a tömegek támogatását (részben a khmerek többsége által megvetett vietnámiakkal ápolt kapcsolatuk miatt) nem tudták megszerezni.

A khmer kommunista mozgalom, hasonlóan több más távol-keleti kommunista mozgalomhoz nem az ország területén alakult ki. A későbbi Vörös Khmer vezetői (a „kettesszámú testvér”, a párt fő ideológusa, Noun Csea kivételével) mind a párizsi egyetemen ismerkedtek meg a marxista eszmékkel. A hírhedt mozgalom egy, a Párizsi Egyetem hallgatóiból álló diákkörként indult az ötvenes években. Kijelenthető, hogy a Vörös Khmerek voltak a legtanultabbak az összes távol-keleti kommunista mozgalmár között. Közülük ketten, Khieu Samphan és Hou Joun Párizsban doktori címet szereztek. A mozgalom vezetőjévé választott, Pol Pot (a név eredetileg a Politique potentielle kifejezés rövidítése) néven ismertté vált Szaloth Szar is rendkívül művelt, egyetemet végzett politikus volt. Amikor a Vörös Khmerek rémtettei nyilvánosságra kerültek, a világ közvéleményét éppen az borzasztotta el leginkább, hogy azokat nem valami faragatlan hadurak, hanem rendkívül művelt, tanult értelmiségiek követték el.

Pol Pot számára nyílt cél volt több millió kambodzsai kiirtása

hvg.hu archív

Szihanuk sokáig sikeresen tartotta kezében a konfliktusokkal terhelt országot, külpolitikájában azonban kudarcot vallott. A hidegháborúban a két szuperhatalom, illetve a térség nagyhatalmai között próbált egyensúlyozni, azonban 1965-ben úgy döntött, engedélyezi, hogy a kommunista Észak-Vietnámi Hadsereg támaszpontokat hozzon létre Kambodzsában. Amint erre fény derült, az Egyesült Államok bombázni kezdte a vietnámiak bázisait, mire azok beljebb nyomultak Kambodzsába, ezzel általános polgárháborús állapotot idézve elő.

1970-ben az általános anarchiának Lon Nol tábornok és miniszterelnök próbált véget vetni, a hadsereg segítségével átvette a hatalmat, kikiáltotta a Khmer Köztársaságot, és (Amerika támogatását kivívandó) fellépett a khmer és vietnámi kommunisták ellen. Az ekkor Párizsban, orvosi kezelésen tartózkodó Szihanuk a parasztságot ellenállásra és a puccsisták ellen harcoló kommunista Vörös Khmerek támogatására szólította fel. Bár a Vörös Khmerek korábban nem élvezték a tömegek támogatását (legfőbb támogatóik nem is a khmerek, hanem az észak-vietnámiak közül kerültek ki), Szihanuk felszólítására azonban a királyi házhoz hagyományosan hűséges parasztok tömegével csatlakoztak Pol Pot mozgalmához.

A kommunisták, vietnámi szövetségeseik és a köztársaságiak között zajló polgárháború egészen 1975-ig elhúzódott. A Vörös Khmerek eközben az ország hegyvidékein és erdőségeiben folytattak gerillaharcot. Lon Nol bár százezres haderőt állított fel, azonban a sereg végig ellátmányhiánnyal küszködött, és a gyakran elmaradó zsold is megtépázta a katonák harci kedvét. A katonák a háború alatt többször támadtak a kambodzsában élő vietnámi kisebbségre. 1970. április 15-én a Mekong folyónál 800 vietnámi civilt gyilkoltak meg köztársasági katonák. A mészárlások az észak-vietnámi hadsereget arra késztették, hogy aktívabb szerepet vállaljanak a háborúban.  Júniusban az ország északkeleti részében vereséget mértek a kormány csapataira, és az elfoglalt területeket átadták a felkelőknek.

Összeomlás

1975-re a köztársaság katonai és gazdasági értelemben is összeomlott. Márciusban a Vörös Khmer gerillák bekerítették a fővárost, Phnom Penht, a védők még egy hónapig kitartottak, majd április 17-én megadták magukat, Pol Pot pedig seregei élén bevonult a városba.  Később ez a nap lett a Vörös Khmer által bevezetett új naptárban az újév napja, 1975-öt pedig a „nulladik évként” jelölték. Szihanuk remélte, hogy a Vörös Khmerek segítségével visszatérhet trónjára, azonban 1975-re Pol Pot és klikkje teljesen megtisztította a felkelők mozgalmát Szihanuk híveitől, és egykori diáktársaival a felkelés egyedüli vezetői lettek. Bár 1976-ban Szihanuk rövid időre elfoglalta trónját, hamarosan lemondásra kényszerítették, később pedig a rezsim nagykövete lett.

A „nulladik év” után Pol Pot és társai nekiláttak az új „kommunista utópia” felépítésének. A Vörös Khmerek a klasszikus marxizmussal szemben a maoista álláspontot képviselték, vagyis a forradalom vezető erejének nem az ipari munkásságot, hanem a parasztságot képviselték, és egy olyan társadalmat tartottak ideálisnak, ahol mindenki falusi közösségekben, földművesként él. Ezt elegyítették a szélsőséges khmer nacionalizmussal, uralmuk vége felé már egyesen a „khmer faj felsőbbrendűségét” és etnikai tisztogatást hirdettek.

A maoista állam megvalósításához először a városokat kellett felszámolni. A nagyobb településeket (köztük a két és félmilliós fővárost) teljesen kiürítették, lakóit vidéki munkatáborokba telepítették. A társadalmat ezután két részre osztották: a megbízhatóbbnak ítélt hagyományos parasztságot „régi embereknek” nevezték és az eljövendő társadalom alapjának tekintették őket, míg a városokból kitelepített „új embereket” gyakorlatilag halálra ítélték. A rezsim nyíltan hangoztatta, hogy az „új embereket” teljesen értéktelennek tartja. Az haszontalannak ítélt emberekkel kapcsolatban kijelentették: „Ha megtartunk benneteket, azzal nem nyerünk semmit; ha elpusztítunk titeket, azzal nem vesztünk semmit.”

Ennek szellemében felszámoltak minden burzsoának tekintett intézményt, köztük az iskolákat, kórházakat, közhivatalokat. A kivégzendők listájára kerültek a buddhista szerzetesek és egyéb vallások papjai, minden értelmiségi és szakember, vagy akiket annak tartottak például azért, mert szemüveget viseltek, később pedig a vietnámi, thai és kínai származásúakat. Akiket nem végeztek ki azonnal, azok kényszermunkatáborokba kerültek, ahol betegségek vagy éhínség végzett velük. A Vörös Khmer még a totális diktatúrák között is egyedülálló módon nyíltan népirtást hirdetett: a rezsim vezetői a hivatalos rádióban kijelentették: a kommunista utópia felépítéséhez nincs szükség az ország nyolcmillió lakosára, egy-két millió ember bőven elegendő lesz. A kivégzések nagy részét a hírhedté vált „gyilkos mezőkön” végezték, többnyire botokkal és csákányokkal, hogy spóroljanak a lőszerrel.

Ma sem teljes a béke: kambodzsai katonák pihennek egy vitatott státusú templomnál a thai határon

AP

Nem jártak sokkal jobban a „régi emberek” sem. A falvakban minden terményt és szerszámot köztulajdonban vettek, aki bármit megtartott magának, azt kivégezték. Rendszeresen folytattak koncepciós pereket, ahol rendszerint kínzással csikartak ki vallomásokat. Bár Pol Pot eltervezte, hogy országát a térség legnagyobb rizstermelő államává teszi, hamarosan éhínség ütötte fel a fejét. A terror és az éhezés következtében becslések szerint 1,7 millió ember, az ország lakosságának 21 %-a halt meg.

Bukás

Végül a vietnámi kisebbség ellen folytatott népirtás okozta a Vörös Khmerek bukását. 1977-ben korábbi szövetségeseik ellen fordultak és több határ menti, vietnámiak által lakott falut lemészároltak, majd a határ túloldalán folytatták a gyilkolást. Válaszul Vietnám ötvenezres hadsereget küldött a kambodzsai határra, amit a Vörös Khmerek visszavertek. Pol Pot jellemző módon állt hozzá a háborúhoz, nem tett különbséget civilek és katonák között egyik oldalon sem. 1978. május 10-én a Phnom Phenh-i rádió így biztatta a katonákat: „Ami a számokat illeti, mindannyiunknak harminc vietnámit kell megölnünk. Ha tartjuk magunkat ehhez a szlogenhez, biztosan nyerünk. (…) Így egy kambodzsai katona felér harminc vietnámival. (…) Kétmillió katonát kell kiállítanunk Vietnámmal szemben. Kétmilló viszont bőven elég lesz, hiszen Vietnámnak csak ötvenmillió lakosa van. Csak 2 millió katonára van szükségünk, hogy elpusztítsunk ötvenmillió vietnámit, ha így teszünk, még mindig hatmillió emberünk marad.”

Pol Pot számítása azonban nem jött be, 1978 karácsonyán a vietnámi hadsereg általános támadást indított és bár Kína Vietnám megtámadásával próbált segítséget nyújtani a Vörös Khmereknek, a vietnámiak néhány nap alatt legyőzték a kambodzsai hadsereget és megszállták az országot. Január 8-án a vietnámi hadsereg bevonult a csaknem teljesen üres Phnom Penh-be, Pol Pot és hívei pedig a thai határ közelébe fekvő őserdőben rejtőztek el, ahol a kilencvenes évekig gerillákként tartották magukat, rajtaütésekkel és túszejtésekkel próbáltak nyomást gyakorolni a kormányra.

A vietnámiak a megbuktatott rezsim helyére bábkormányt neveztek ki olyan volt Vörös Khmerekből, akik a hatalomátvétel után szembe kerültek Pol Pottal és Vietnámba menekültek. Az új kormány vezetője a kambodzsai hadsereg tisztje és katonai komisszárja, Heng Szamrin lett, aki a háború alatt szökött át az ellenséghez. De bekerült a kormányba Hun Szen, a polgárháború hőse és Kambodzsa jelenlegi miniszterelnöke is. A vietnámiak nem sürgették a bűnösök felelősségre vonást, hiszen az új kormány tagjai is érintettek voltak, az Egyesült Államok és a nyugati világ pedig elítélte a szovjetekkel szövetséges Vietnámot a megszállás miatt és nem ismerték el az új kormányt.

Pol-Pot maradék támogatóival az ország nyugati felében gerillamozgalmat hozott létre. 1981-ben hivatalosan is megtagadták a kommunizmust, helyette a khmer nacionalizmust és Vietnám-ellenességet helyezték előtérbe. Vietnám 1989-ig tartotta megszállás alatt Kambodzsát, eddigre sikerült békét kötni a megmaradt Vörös Khmerekkel, akik a harcok beszüntetéséért cserébe megtarthatták az ellenőrzést az általuk még uralt területeken. Az 1993-ban lefolytatott első szabad választásokon a monarchista párt (Funcipec) koalíciós kormányt alakított Hun Szen szocialista Kambodzsai Néppártjával, és az idős Szihanukot ismét királlyá választották.

A demokratikus kormány ellen a Vörös Khmer ismét háborút hirdetett, de már nem képviseltek jelentős erőt. 1996-ban a gerillák fele átállt a kormányhoz, miközben a mozgalom vezetői is egymás ellen fordultak. Pol Pot kivégeztette korábbi jobb kezét, Szon Szent, aki a Vörös Khmer rémuralma alatt a titkosrendőrség vezetője volt. Válaszul Ta Mok, a Vörös Khmerek katonai vezetője letartóztatta Pol Potot, és egy rögtönzött tárgyaláson életfogytig tartó házi őrizetre ítélte. A volt diktátor 1998-ban ágyban, párnák közt halt meg. A meghasonlott Vörös Khmerek nagy része 1999-re megadta magát a hivatalos kormány hadseregének, év végén maga Ta Mok is feladta magát.

A Vörös Khmerek által elkövetett bűnök felderítése még ma sem zárult le, ez elmondható a felelősségre vonás folyamatáról is. A kambodzsai kormány fontosabbnak tartotta a gerillaharc lezárását és 1998-ban általános amnesztiát hirdetett. Ezzel ugyan gyakorlatilag felszámolták a Vörös Khmer mozgalmat, azonban a társadalomban súlyos sebeket hagytak gyógyítatlanul. Évekig kellett várni, hogy a 70-es években elkövetett rémtettek elkövetői emberiség ellenes bűncselekményekért a vádlottak padjára üljenek.
Ta Mok, a Vörös Khmer utolsó vezetője 2002-ig előzetes letartóztatásban ült. Kezdetben csak „betiltott szervezetben való részvétellel” és adócsalással, végül emberiség elleni bűntettek elkövetésével vádolták. Tárgyalása romló egészségi állapota miatt elhúzódott, 2006-ban szívelégtelenségben halt meg, még azelőtt, hogy a bíróság ítéletet hozhatott volna. Utolsó napjait magánzárkában és katonai kórházakban töltötte.

Nem teljes a felelősségre vonás

2006-ban a Phom Penh-ban felállított Kambodzsai Törvényszékek Rendkívüli Kamarái (ECCC) elrendelték a még élő Vörös Khmer vezetők felelősségre vonását. Azonban a tárgyalások rendkívül nehézkesen zajlanak, szakértők szerint részben azért, mert a jelenlegi politikai elit számos tagja állt valaha kapcsolatban a Vörös Khmer vezetőivel.
2010 júliusában az ENSZ által is támogatott bíróság 35 év börtönre ítélte Guek Eav-ot, ismertebb nevén Duch elvtársat, a Toul Sleng börtön egykori parancsnokát. A közel 12 000 ember haláláért felelős Duch a bíróságon megbánását hangsúlyozta és bocsánatot kért az áldozatoktól és hozzátartozóiktól, valamint kijelentette: végig parancsra cselekedett.
2011-ben bíróság elé állt a 84 éves Nuon Csea, a párt fő ideológusa, a 79 éves Khieu Samphan volt államfő és a 85 éves Ieng Sary egykori külügyminiszter. Külföldi megfigyelők a bíróság általános nehézkessége és a vádlottak ellenállása miatt az ügy évekig tartó elhúzódására számítanak. Az év novemberében komoly felháborodást váltott ki, amikor az ECCC bejelentette: betegsége miatt nem állítják bíróság elé a népirtással vádolt Ieng Thirith-et, a Vörös Khmer női vezetőjét.

A szembenézés más frontjain is jókora lemaradásokat kell behozni Kambodzsának. Az iskolai tankönyvekben a mai napig nem szerepelnek a Vörös Khmer bűntettei, csak 2007-ben jelent meg egy könyv, amelyben a szerző (eléggé óvatos megfogalmazás mellett) bemutatja a véres eseményeket. A népirtás fő emlékhelye máig az egykori, iskolából kialakított börtönben kialakított Tuol Slengi múzeum, amelyet még Vietnám által támogatott bábkormány nyitott meg, a külföld felé tett gesztusként, segélyekben és diplomáciai támogatásban reménykedve. A múzeum sokáig csak külföldiek számára volt látogatható, csak az utóbbi években nyitották meg a kambodzsai közönség számára.