Vártuk, mégsem sejtettük, hogy ennyire drámai lesz, amikor a Trump-Musk-dodzsem ámokfutása eléri az amerikai űrkutatást is. Az egy dolog, hogy megtizedelnék a NASA-t, kukáznák a középtávú holdprogramot, a Nemzetközi Űrállomást, továbbá az egyetlen űrhajót, amit a NASA végre ki tudott izzadni – csakhogy félő, hogy ezzel gyakorlatilag átpasszolják az USA űrbeli dominanciáját Kínának.
Tapsikolhat örömében Elon Musk, a SpaceX, a világ legnagyobb magán űrvállalkozásának vezetője annak láttán, hogyan próbálja Donald Trump gyakorlatilag leszalámizni az amerikai űrkutatási hivatalt. A NASA bedarálása után ugyanis lényegében az amerikai űrkutatás zászlóshajójává emelheti saját eszement projektjét, a Mars kolonizálását a százfős Starship űrhajójával, és végre vitrinbe rakhatja az amerikai Hold-programot.
„Közvetlenül a Marsra!” – így szól Elon Musk víziója, amit megválasztásakor Donald Trump is magáéva tett, szakítva a NASA eredeti „Holdról a Marsra” tervével. A SpaceX láthatóan kevésbé érdekelt – noha aktív részese – a Hold-küldetésekben, mivel Musk szinte megszállottan hajszolja a Mars meghódításának lázálmát, elterelésnek tartva minden Holddal kapcsolatos tervet. Ehhez képest a NASA megközelítése jóval szerényebb, ők azt tervezték, hogy az állandó emberi jelenlét megteremtése az elsődleges cél a Holdon (rendszeres holdra szállásokkal, holdbázisokkal meg keringő űrállomással), és amíg ezt nem tudják megugrani, addig a Marsot csak robotizált felderítő küldetésekkel (keringő egységekkel, műholdakkal, felszíni roverekkel és drónokkal) próbálják feltérképezni, előkészítve a terepet egy majdani, inkább a negyvenes évekre tervezett Marsra szállásnak.
Mára egyértelmű vált azonban, hogy Trump miért nem említette beiktatási beszédében a holdra szállást, csak a Marsra szállást, ahogy az sem lehetett véletlen, hogy elvitette az Ovális Irodából az 1972-es Apollo-küldetésen gyűjtött, vitrinbe foglalt Hold-kőzetet. De ha az amerikai elnök arra számít, hogy azt egy Mars-sziklával helyettesíti, akkor talán nem kellett volna likvidálnia a kőzetminták visszahozatalát célzó NASA-küldetést.
A trumpi ámokfutás azzal kezdődött, hogy Elon Musk a kormányzati hatékonyságért felelős hivatal (Department of Government Efficiency, DOGE) főinkvizitoraként több ezer alkalmazottat rúgatott ki az amerikai űrkutatási hivataltól. Ennek egyenes következménye volt Trump nemrég benyújtott „fogyókúrás” költségvetési javaslata (skinny budget), ami a NASA történetében példátlan megszorítást jelent: negyedével csökkentené a jövő évi költségvetésüket (az idei 24,8-ról 18,9 milliárd dollárra). Bár ehhez a Kongresszusnak is lesz pár szava, de az elnök (mármint Musk) szándékai egyértelműek: a Hold már uncsi, irány a Mars!
Ennek szellemében Trump gyakorlatilag láncfűrésszel esett neki a NASA-nak, megtizedeleve a kutatási programokat, beleértve a földi (pl. klímavédelmi) és az űrbeli tevékenységeit. Ez nemcsak az USA legnagyobb űrkutatási komplexuma, a Goddard űrközpont jövőjét kérdőjelezi meg (nekik köszönhetjük amúgy a Hubble és a James Webb űrteleszkópokat), de csontváz-legénységre degradálná a Nemzetközi Űrállomást (amit aztán a SpaceX segítségével égetnének el a légkörben), és úgy általában szanálná a NASA űrhajó-fejlesztését és középtávú Hold-programját is.
Trump skinny budgetjéről szinte üvölt, hogy Elon Musk sugallatára született:
A felsorolt projekteket ugyan számos jogos kritika érte a csillagászati költségeik miatt (nem mintha a Marsra szállás olcsóbb lenne), és arról is lehet vitázni, hogy tényleg szükség van-e például egy Hold körül keringő „taxidrosztra” (Lunar Gateway), ha a Starship közvetlenül is le tudna szállni.
És persze, a marsi kőzetminták nélkül is van élet. Bár ironikus módon ennek a küldetésnek éppen az lett volna a célja, hogy perdöntő bizonyítékot szolgáltasson arra, hogy volt-e valaha élet, vagy legalábbis az annak alapvető feltételeként számon tartott folyékony víz a Marson.
A kőzetminták nem csak emiatt érdekesek: egyfelől Kína is bejelentkezett a hazahozatalukra, tehát a SpaceX a kínai űrkutatási hivatallal fog versenyezni. Még fontosabb, hogy a NASA ezzel a küldetéssel bizonyíthatta volna, hogy nem csak le-, de felszállni is képes egy másik égitestről (erre eddig nem volt példa).
Ez a technológiai demonstráció készíthette volna elő az űrhajósok Marsra szállását is.
Azt ugyanis látni kell, hogy az űrkutatás mérföldkövekből áll, és akár évtizedekbe telhet, mire a checklistet szépen sorban kipipálják.
Mielőtt még kolonizálnánk a Marsot, nem árt, ha van hozzá működő űrhajónk (nincs), hordozóakétánk (nincs), űrhajósokra szabott leszállóegységünk (nincs), dokkolási képességünk az Orion űrhajó és a soha nem repült Starship között (nincs), a Starship űrbeli tankoláshoz szükséges technológiánk (nincs), űrkapszula landolására kifejlesztett eszközeink (nincs), a a Marsról felszálláshoz szükséges know-how (nincs), vagy például a marsi UV-sugárzástól védő űrruhánk (nincs).
Ellenben olyan szintű lemaradásban van az USA Kínához képest, hogy az Apollo-program óta még a Holdról sem sikerült hazaszállítaniuk talajmintákat (ellentétben a kínai Csang’o-küldetéssel – kétszer), nemhogy a Marsról.
És nem véletlenül rugózunk a közetmintákon. Az említett mérföldkövek közül a robotizált küldetések esetében éppen a sample return missziók jelentik az egyik utolsó fázist: aki ezt képes megugrani, az már egy erős alap ahhoz, hogy bizonyítsa: készen áll az emberes küldetések tervezésére is.
A Marsra már leszállni is hatalmas kihívás, felszállni viszont még soha nem próbáltunk, még automata űrszondával sem, nemhogy személyszállító űrhajóval.
A bolygó gravitációja jóval erősebb a Holdnál, légköre pedig elég sűrű ahhoz, hogy felperzseljen egy leszállóegységet – hacsak nincs elég erős hőpajzsa –, de ahhoz túl ritka, hogy csak fékező ejtőernyőkkel landolhassunk, mint a Földön. És többek között azt sem tudjuk, hogy a le-, és felszálláskor keletkező por mennyire veszélyeztetne egy ilyen kaliberű küldetést. Ennyit a kilátásokról.
A NASA két tervet versenyeztet a landolásra: a marsi roverek felszínre bocsátásánál is alkalmazott “űrdarut” (sky crane – egy ereszkedő egység kábelen engedi le a felszínre a leszálló egységet), illetve egy nagyobb teherbírású landert ( heavy lift vihecle, ami segítség nélkül képes le- és felszállni, ez volna a Starship).
Egyébként a rivális Blue Origin vezére, Jeff Bezos addig panaszkodott – hogy miért hagyták ki a projektből -, hogy végül beimádkozta magát az Artemis V. misszió leszállóegységének (New Glenn) fejlesztésére – nagy kár, hogy Trump most ezt is eltörölte, így a SpaceX rivális nélkül maradt…
Az említett automatizált küldetésekhez képest az űrhajós missziók messze komplexebbek, de ugyanúgy egymásra épülő mérföldkövekből állnak.
A checklist leegyszerűsítve így néz ki: van egyáltalán utasszállító űrhajód? És egy akkora rakétád, ami legalább Föld körüli pályára tudja repíteni? Feltankoltad már az űrhajót Föld körüli pályán? Tudsz dokkolni egy másik űrhajóval? És a Nemzetközi Űrállomással? Űrséta megvolt? Ja, és amúgy bolygóközi utazásokra is alkalmas az űrhajód? Pályára tud állni egy másik égitest körül? Leszállni is tud? És felszállni? A Földre is visszatért már? Mindenki jól van???
Amíg a fenti összes kérdésre „nem” a válasz, addig Elon Musk Mars-fixációja nem több egy álomnál.
Még akkor is, ha a Starship valóban látványos fejlődésen ment át az elmúlt években. Főleg az volt látványos, ahogy felrobbant a tesztrepüléseken. Zsinórban háromszor.
Ehhez képest még a Marsnál jóval közelebbi célpont, a Hold meghódításával (Artemis program) sem állunk túl jól, és ezen finoman fogalmazva a Trump-féle skinny budget sem segít.
Az Artemis csak a 2027-es holdra szállásig folytatódhat, de az Orion/SLS projekt lefújásával onnantól vége a NASA Hold-programjának (Artemis VI.-IX.)
A jelenlegi forgatókönyv szerint a NASA űrhajója, az Orion Hold körüli pályára vinné az űrhajósokat, akik ott átszállnának a Starship leszállóegységébe, azzal landolnának, majd az Orionra visszaszállva utaznának haza.
Csakhogy a Starship még sosem szállított űrhajósokat, ahogy az Orion sem. 2026-ra tervezik az első emberes küldetést a Holdhoz (Artemis II, flyby, azaz megközelítés), a III. fázisban jutna el egy legénység a Holdra, 2027-ben.
A további, 2028 utánra tervezett Artemis-missziók már a Hold körül keringő Lunar Gateway-re fókuszáltak volna, ahol az űrhajók dokkolnak, feltankolnak, és onnan szállnak le a felszínre egy külön egységgel, továbbá a jövőbeni bolygóközi utazásokhoz is “ugródeszkaként” szolgálhatott volna. Trump ezt is eltörölné, miközben Kína 2030-ra már nem csak holdra szállást, de talán már egy kínai-orosz holdbázis felépítését is megkezdheti.
A megkurtított NASA-költségvetés talán legnagyobb áldozata az Orion űrhajó és hordozórakétája, az SLS lesz, és ennek bizony hosszútávú következményei lesznek.
Rögzítsük: a világ vezető űrhatalmának nincs saját űrhajója. Az űrsikló-program 2013-as leállítása óta szégyenszemre még az ISS legénységét is az orosz Szojuzzal kellett fuvarozniuk, de még egy műholdat (vagy bármilyen “hasznos terhet”) sem képesek pályára állítani saját kapacitással.
Tudni kell ehhez, hogy a világon összesen csak 5-6 féle működő űrhajó létezik.
A Szojuzt részben sikerült kiváltani a SpaceX Dragon űrkapszulájával, ami 5 éve megbízhatóan képes taxiztatni az űrhajósokat az ISS-re. Rajtuk kívül Kínának van még müködő utasszállítója, a Sencsou szolgálja ki a kínai űrállomást. (Az indiai űrhajót pedig egyelőre tegyük figyelőlistára.)
Az amerikai kereskedelmi űrhajók közül a Boeing Starlinernek eddig egyszer sikerült dokkolnia az ISS-hez (majd bedöglött, és majdnem egy évbe telt, mire a legénységét sikerült hazahozni).
A Cygnus (Hattyú) a Northrop Grumman – a NASA másik legnagyobb beszállítója a Boeing mellett – teherűrhajója eddig jól muzsikált, csak éppen nem emberek szállítására tervezték.
A Jeff Bezos-féle Blue Origin űrhajói pedig leginkább csak a szupergazdag űrturisták -például Katy Perry – szórakoztatására alkalmasak: a New Shepard kapszula alig tízperces űrugrásokra (szuborbitális repülésekre) képes, tehát még Föld körüli pályára sem tud állni, nemhogy a Holdra eljutni.
A következő generációt képviselő New Glenn űrhajó (amely elvileg leszállóegységet küldött volna a Holdra) pedig az első, januári szűzrepülésén felrobbant. De Trump ezt amúgy is elkaszálta.
Így aztán a NASA Orion űrhajója lett volna az egyetlen, amivel a NASA behozhatta volna csúfos lemaradását. Mindeközben Kína már javában fejleszti a Sencsou (Shengzhou) űrhajó utódját, az oroszok pedig a Szojuz utódját, az Orjolt. India pedig már a saját űrhajója, a Gaganyaan legénységének kiképzésénél tart, még idén két, ember nélküli tesztrepülést terveznek egy Vyommitra nevű humanoid robotnővel a pilótafülkében, 2027-ben indíthatják az első űrhajósaikat, 2028-ban pedig már a Holdról hoznának vissza talajmintákat, továbbá a Marsra is küldenének leszállóegységet.
Szóval miközben az USA privatizálja és degradálja az űrkapacitásait, Kína éveken belül lekörözheti őket mind a holdra szállással, mind a Mars-programjával, miközben India is a nyakukban liheg, és azért az oroszokat se írjuk le hosszabb távon, még ha most nem is látszik, hogy lenne kapacitásuk egy ekkora „különleges műveletre”. Viszont egyikük sem fogja tudni úgy énekelni a Hallo, Spaceboyt, mint az Optimus.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
Kiszámíthatatlan és katasztrofális következményekkel járhat a Közel-Keleten, de akár globálisan is, hogy az USA vasárnap hajnalban megtámadott három iráni nukleáris objektumot, először vetve be a bunkerromboló bombákat. Lehetséges forgatókönyvek.
Erről ír a világsajtó.
Donald Trump legutóbb a Juventus focistáit hozta kínos helyzetbe.
Furcsa részeletek derültek ki a HUN-REN Irányító Testületének üléséről. Miért szavaz valaki igennel az átalakításra, ha aztán lemond?
A nemzetközileg elismert kutató 91 éves volt.
Többféle nézetben is rá lehet nézni az éppen közlekedő vonatokra.
