„A múlt hét volt a háború legnagyszerűbb, legboldogabb hete a szovjet hadsereg számára. A múlt heti diadalok szédítőek. Olyan új lehetőségek nyíltak meg, amelyek egy hónappal ezelőtt még fantasztikusnak tűntek volna” – lelkendezett a keleti front friss győzelmein az amerikai Time magazin 1943. február 22-i száma, amelynek címlapján egy szőrmekucsmás szovjet katona nézett bizakodóan a jövőbe: Filipp Ivanovics Golikov tábornok, a voronyezsi front parancsnoka.

A magyar hadtörténetben voronyezsi katasztrófaként emlegetett eseményeket a szovjet-orosz hadtörténelem Osztrogozsszk-Rosszos offenzíva néven ismeri. A hadművelet parancsnoka Golikov altábornagy (a csata után már vezérőrnagy, később a Szovjetunió marsallja) volt. A Don mellett a Vörös Hadsereg valóban nagy győzelmet aratott: a január 12-én kezdődött áttörés után csapataik több mint 300 kilométert nyomultak előre, és elfoglalták Harkovot is.

Vörös fejjel ordítozott

Amikor azonban a Time magazin a győzelem fölött örvendezett, a német páncélosok már megindították ellentámadásukat a messzire előrenyomuló, ezért meggyengült szovjetek ellen, és súlyos harcok árán Harkovot is visszafoglalták. Golikov tábornokot március elején leváltották a voronyezsi front éléről, Moszkvába rendelték, és többé nem parancsnokolt harcoló alakulatnak. Így aztán olyan parancsnokként vonult be a hadtörténetbe, aki csak egy jelentős csatát nyert meg: a második magyar hadsereg megsemmisülését hozó voronyezsi áttörést.

Filipp Golikov a Time címlapján

Time

Golikov 1900-ban született a dél-oroszországi Perm kormányzóságban található Boriszov faluban. Nem volt igazi proletár: apja falusi felcser volt, ő maga pedig összesen tíz középiskolai osztályt végzett, mielőtt a polgárháború idején, 18 évesen csatlakozott a Kommunista Párthoz, illetve a Vörös Hadsereghez. Részt vett a polgárháborúban, de hamar kiderült, hogy a politikához jobban ért: már 1919-ben agitátoriskolába küldték, majd egy gyalogoshadosztály politikai tisztje lett.

A polgárháború után is komisszári beosztásokat töltött be különböző katonai egységeknél, majd 1931-ben elvégezte a katonai akadémiát. A sztálini tisztogatásokat Golikov nem csak átvészelte, de gyorsan emelkedett a ranglétrán is, miután feletteseit sorban letartóztatták.

Georgij Zsukov marsall visszaemlékezéseiben leírta, hogyan találkozott 1937-ben Minszkben Golikovval, akivel később többször is keresztezték egymás útját, és nem éppen baráti volt a viszonyuk - a leírás jól illusztrálja, milyen személyiség volt Golikov. Zsukov a katonai körzet parancsnokát kereste, de Golikov fogadta, aki akkor lett a Katonai Tanács tagja, miután elődjét letartóztatták. Agresszíven, személyeskedő kérdésekkel fogadta az ekkor még lovashadosztályt vezető Zsukovot, és arról faggatta, hogy a rokonai és barátai közül letartóztattak-e bárkit. Zsukov azt mondta: több letartóztatott tiszttel is baráti viszonyban volt, akik szerinte jó hazafiak, és őszinte kommunisták. Golikov erre vörös fejjel ordítozni kezdett vele, és többek közt azzal vádolta, hogy a felesége titokban megkereszteltette a lányukat.

Eltorzította a hírszerzési jelentéseket

Golikov 1939-ben hadseregparancsnokként részt vett Lengyelország keleti részének megszállásában, majd a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének helyettesévé, a katonai hírszerzés fejévé nevezték ki. Bár ő maga rendelkezett a szükséges információkkal, Sztálin hezitálása miatt a Szovjetuniót végül felkészületlenül érte a német támadás. Évtizedekkel később állítólag beismerte, hogy eltorzította a hírszerzési jelentéseket, mert félt Sztálintól, akinek meggyőződése volt, hogy a német támadásról szóló jelentések dezinformációk.

A háború kitörése után Nagy-Britanniába, illetve az Egyesült Államokba küldték a szovjet katonai küldöttség vezetőjeként. Októberben tért vissza a Szovjetunióba, ahol a 10. hadsereg parancsnokságát bízták rá, amely sikertelenül kísérelt meg ellentámadást a Moszkva felé törő németek ellen. 1942 februárjában a kaukázusi frontra helyezték a 4. csapásmérő hadsereg élére, de itt is vereséget szenvedett. Ezután rövid idő alatt több beosztást is megjárt, többek közt volt a voronyezsi front parancsnoka is, de itt először csak rövid időt töltött.

AFP / Ria Novosti / G. Vail

1942. december 21-én nevezték ki ismét a voronyezsi front élére, és azzal a feladattal bízták meg, hogy dolgozza ki egy hadművelet terveit, amelyek célja a Don mellett álló német, magyar és olasz csapatok megsemmisítése, illetve a Harkov elleni offenzíva előkészítése volt. Az általános támadás napját január 14-re tűzték ki, de végül egy nappal előrehozták, miután január 12-én egy, a magyar állások ellen intézett, puhatolózó jellegű támadás hat kilométeres rést ütött az arcvonalon.

A hatalmas túlerőben lévő Vörös Hadsereg hadműveletének első lépcsője csak két hétig tartott, január 27-re befejezettnek nyilvánították. A voronyezsi front egységei megsemmisítettek 15 ellenséges hadosztályt, 140 kilométert nyomultak előre és 86 ezer foglyot ejtettek. A sikerek hatására a főparancsnokság úgy döntött, nem tartanak pihenőt, hanem egyből Harkov ellen vonulnak. A hadművelet kezdetben sikerrel járt, február 8-án visszafoglalták Kurszkot, február 16-án pedig Harkovot is.

A február 19-én kezdődő német ellentámadás azonban felkészületlenül érte a szovjeteket, akik azt hitték, hogy az ellenség visszavonul majd a Donyec mögé, hogy ott szervezze meg a védelmét. Miután az ellentámadás megindult, Golikov vonakodott visszavonulni, pedig a vezérkar állítólag ezt tanácsolta neki. Amikor a németek már ismét Harkov utcáin harcoltak, Sztálin magához hívatta Zsukovot, hogy megbeszéljék a teendőket. Amikor Zsukov elindult, hogy a frontra repüljön, Sztálin azzal bocsátotta el: „Azt hiszem, Golikovot le kell cserélni.” Ez néhány nap múlva meg is történt.

Akitől még Sztálin is besokallt

Golikov a háború után megpróbált bosszút állni. 1946-ban Sztálin meg akart szabadulni a Zsukovtól, ezért színpadias jelenetet rendezett a Legfőbb Katonai Tanács ülésén, ahol sorban a marsall fejére olvasták vélt vagy valós bűneit. Golikov is a vádlók közt volt, és többek közt azt vetette a marsall szemére, hogy 1943-ban leváltotta őt a voronyezsi front parancsnoki posztjáról. Sztálin azonban itt közbevágott: „Ebben az esetben Zsukov nem lépett túl a hatáskörén, az én parancsomat hajtotta végre.”

A mindig jól helyezkedő Golikov egyébként 1943-as leváltása után sem bukott meg, hanem a honvédelmi népbiztos (miniszter) helyettesévé nevezték ki. 1944-ben az ellenséges fogságba került, vagy a megszállt területeken rekedt szovjet polgárok úgynevezett repatriálásának felelőse lett, ami inkább belügyi, mint katonai feladat volt. A hadifogságból kiszabadult, vagy a megszállt területeken tartózkodó szovjet állampolgárokat akár erővel is visszavitték a Szovjetunióba, ahol ismét táborokba kerültek.

A Szovjetunió marsalljai 1965-ben, a győzelem napján - Golikov balról a második

AFP / Ria Novosti

A háború után, 1950-től előbb az önálló gépesített hadsereg parancsnoka, majd a páncélos hadviselést oktató akadémia vezetője lett. 1958-tól a szovjet hadsereg és flotta politikai főigazgatóságának feje lett, vagyis az egyik legfontosabb katonai vezető a Szovjetunióban. Ennek előzménye, hogy Golikov ismét részt vett Zsukov befeketítésében, amikor Hruscsov megfosztotta miniszteri posztjától a szerinte túlságosan népszerű marsallt, akit hamarosan nyugdíjaztak.

Golikov 1960-ban megkapta a negyedik Lenin-rendjét is (az elsőt még a háború előtt, a másodikat a háború végén, a harmadikat pedig 1950-ben szerezte), a következő évben pedig a Szovjetunió marsallja lett, amihez az SZKP Központi Bizottságának tagsága is járt. Az 1962-ben egészségügyi okokra hivatkozva nyugdíjba vonult, de hamarosan reaktiválták, és 1980-ban bekövetkezett haláláig a védelmi minisztérium főfelügyelője volt. Három visszaemlékezése is megjelent, az első a polgárháború éveiről, kettő pedig a Moszkva előtti harcokról. Szülőföldjén, a dél-oroszországi Kurgán városában ma egy sugárút viseli a nevét.