Az államalapító nagypapa úgy indult, mint kollégái közül sokan: családja Mandzsúriába menekült a Koreai-félsziget 1910-ben kezdődő japán megszállása elől, majd az ifjú Kim részt vett az ellenállási mozgalomban. Szerepét utólag természetesen jócskán eltúlozta a hivatalos propaganda, amely szerint már 14 éves fejjel megalapította a Le Az Imperializmussal Uniót, majd 19 évesen hadsereget vezetett a japánok ellen. Eközben állítólag éppen százezer győztes harcot vívott, naponta húszat, ám ennek ellenére kénytelen volt Mandzsúriából a Szovjetunióba visszavonulni. Annyi viszont bizonyos, hogy a gerillaharc folyamán – a kommunista helytartók nagy részéhez hasonlóan – a szovjetek készítették fel Korea vezetésére. Partizánként vette fel mozgalmi nevét is: Kim Szong Dzsu helyett ekkor lett Kim Ir Szen, „a nappá változó”.

Kapuzárási pánik

Kim – a szokásos, nálunk is jól ismert recept szerint a többi párt bekebelezésével, populista programokkal és az elnyomás változatos eszközeivel – megragadta a hatalmat a világháború után kettéosztott Korea északi felén. 1949 körül jelentek meg az első szobrai, és nevezte ki magát Nagy Vezetőnek – kezdett nappá változni.

Ugyanekkor elhatározta országa erőszakos újraegyesítését; ehhez Maónak azt hazudta, hogy ez Sztálin akarata, Sztálinnak meg, hogy Mao támogatja. Az északi támadás 1950 júniusában indult meg. A szovjet fegyverekkel kistafírozott északi hadsereg hamarosan elfoglalta Szöult, majd csaknem az egész déli országrészt. Ekkor azonban az ENSZ-erők – gyakorlatilag az Egyesült Államok – elsöprő ellentámadást indítottak, és Kim hatalmát, valamint az Észak-Korea nevű államot csak a közvetlen kínai intervenció mentette meg. A véres háború végén, 1953-ban az eredeti határok álltak vissza, ám békekötés nélkül, pusztán fegyverszünettel. Természetesen északon a mai napig úgy tanítják, hogy a háborút az amerikaiak kezdték, és Kim Ir Szen nyerte meg, lényegében egymaga.

Wikipedia / Flickr / yeowatzup

Kim nagy tisztelője volt Sztálinnak. Nemcsak uralmát köszönhette neki, de módszereit is híven utánozta, ami viszont nehéz helyzetbe hozta őt a szovjet vezér halála után. Hruscsov szakítása a sztálinizmussal érzékenyen érintette a Nagy Vezetőt, viszont Mao kiszámíthatatlan, egyre blődebb politikájában sem bízhatott már. Így az 1960-as évektől Észak-Korea egyre inkább elszigetelődött a szocialista országok között is. Baráti kapcsolatot csak két kemény diktatúrával tartott fenn: Honecker NDK-jával és Ceaucescu Romániájával. A román conducatornak egyébként nagyon bejött Kim stílusa: a Kárpátok géniusza nemcsak a személyi kultuszt, de a híres, sokezres élőképeket is megpróbálta átültetni, ám ehhez nem állt rendelkezésére a megfelelő emberanyag.

Az izoláció azonban nagyon is jól jön: az éhező, leírhatatlan szegénységben élő észak-koreai népet a családi diktatúra tudatosan zárja el attól, hogy észrevegyék, nem az ő hazájuk a földi paradicsom, és a kizsákmányolt, liberális, kapitalista déli "bábállam" lakói hozzájuk képest elképzelhetetlen bőségben dúskálnak. Ezért szigorúan tilos a műholdvevők használata, és súlyos büntetés jár akár egy dél-koreai szappanoperát tartalmazó videokazetta birtoklásáért. A súlyos büntetés pedig nem holmi fegyházat jelent: a kommunista államban becslések szerint legalább 150 000 elítélt él koncentrációs táborokban.

Az én szuverenitásom mindenek felett

A remetekirályság fenntartásában nagy szerepe volt – és van – Kim Ir Szen saját ideológiájának, a dzsucsénak, amely a kommunizmus és a nacionalizmus ötvözete – nem mintha ezzel korábban mások nem próbálkoztak volna. A dzsucse lényege szerint a nemzeti szuverenitás mindenek fölött áll; ami egy efféle rendszerben természetesen a legfőbb vezető szuverenitását jelenti, meg azt, hogy aki vele nem ért egyet, az alighanem hazaáruló. Az államalapító idejében a dzsucse elsősorban arról szólt, hogy Észak-Koreának – kiküszöbölendő a zavaró külföldi befolyást – gazdaságilag önfenntartóvá kell válnia. Így tehát a Nagy Vezető évtizedekkel megelőzte a modern antiglobalistákat. Sajnos a gyakorlati megvalósítás már nem ment simán, ugyanis a nép élelmezéséhez mégiscsak igénybe kellett venni a világot, pontosabban az élelmiszersegélyeket.

Kim Ir Szen saját elméletét követve felismerte, hogy extravagáns birodalmának fennmaradását csak az atomfegyver garantálhatja, így a kilencvenes években, röviddel halála előtt megkezdte a nukleáris fejlesztéseket. Ennek megkoronázása már fiára, Kim Dzsong Ilre maradt, aki – különösen súlyos éhínségek árán – el is végezte a feladatot.

Ötezer béka mondja el

Kim 1994-ben, 46 éves uralkodás után hunyt el szívrohamban, de addigra jókora meszes gumó nőtt a nyakának jobb oldalára, amiért már egy ideje csak bal profilból volt szabad fényképezni. Egy magas rangú emigráns diplomata elmondása szerint külön klinikát alapítottak az életben tartására, ahol összesen kétezren dolgoztak. S mikor Kim Ir Szen egyszer úgy nyilatkozott, hogy a békamáj jót tesz az egészségének, Észak-Korea hálás népe ötezer békát küldött Phenjanba – de hiába.

Utódlását jó előre megszervezte: Kim Dzsong Il akkor már évek óta ismert volt mint a Kedves Vezető, és a hadsereg főparancsnokaként viszonylag zökkenőmentesen vehette át a hatalmat, ellentétben az unokával, Kim Dzsong Unnal, aki szinte a semmiből került elő közvetlenül apja halála előtt. A Nagy Vezető temetésén százezrek zokogtak, holttestét bebalzsamozták, és üvegkoporsóban tekinthető meg Phenjanban.

Kim Ir Szent, ahogy az acélos Sztálint is, determinálta mozgalmi neve: nagyon igyekezett, hogy ő legyen népe számára a nap. Ezt fantasztikus személyi kultusszal próbálta elérni: gigantikus, közepes és kisebb méretű szobrai – összesen mintegy ötszáz darab – mellett egyetem, stadion, közterületek, valamint egy orchideafajta viseli nevét, ezenkívül az ő portréja látható az észak-koreai won összes címletén, minden metró- és vasútállomáson, továbbá minden észak-koreai magánlakásban. Tanmesék szólnak a hős gyerekekről, akik tűz vagy árvíz esetén elsőként a Kim-képet mentik ki a családi otthonból, a Manszudae téren felállított 20 méteres szobra előtt pedig minden turistának tiszteletét kell tennie. Arcképe ott van továbbá azokon a kis kitűzőkön, amelyet minden észak-koreai párttag visel. Magától értetődő, hogy portréja előtt kötik a házasságokat is, ahogy az sem meglepő, hogy Észak-Korea 1997-ben új időszámítást vezetett be, amelyben Kim Ir Szen születése az első év, születésnapja pedig a legnagyobb ünnep: a Nap napja. Kim Ir Szen hosszú uralkodása alatt arra jutott, hogy a vallás lehet ugyan a nép ópiuma, viszont istennek lenni egészen kényelmes pozíció.

Ez a sokat szenvedett nemzet tehát a dzsucse 102. évét tapossa. És igen távoli a remény, hogy valaha visszatalálhatnak a huszonegyedik századba.