Baljós emlékek

„Először Ukrajna, utána Moldova, s végül a balti államokba és Lengyelországba is eljutnak az oroszok” – vázolta a vészforgatókönyvet a napokban Dalia Grybauskaite litván államfő. Nem sokkal később Oroszország valóban témává tette a Baltikumot. Előbb Alekszandr Grusko, Oroszország NATO-nagykövete mondta Brüsszelben, hogy az észak-atlanti szövetségnek nem az állítólagos ukrajnai orosz jelenléttel, valamint amerikai vadászbombázók Lettországba vezénylésével kellene foglalkoznia, hanem a balti térségben élő több mint félmillió, állampolgársággal nem rendelkező orosz nehéz sorsával. Pár nappal később pedig egy ENSZ-ben akkreditált orosz diplomata állította, hogy Észtország ugyanúgy korlátozza az orosz kisebbség nyelvhasználati jogait, mint Ukrajna.

A szembenállás az Európai Parlamentben (EP) is érezhető. Az egyik lett EP-képviselő, Karlis Sadurkis feljelentette társát, Tatjana Zdanokát, mert szerinte olyan orosz szervezetnek a tagja, amelynek célja az egykori Szovjetunió újjáépítése, ami egyet jelent a lett államiság megszüntetésével. A lettországi orosz családban született Zdanoka megosztó személyiség: az 1990-es években ellenezte Lettország függetlenségét, a múlt hónapban pedig szabályosnak és szabadnak minősítette a külvilág által el nem ismert krími népszavazást, ahol a helyi lakosok az Oroszországhoz csatlakozásról döntöttek.

Rigában közben a korábbiaknál is nagyobb feszültséget váltott ki, hogy március utolsó napjaiban a belvárosban ismét felvonultak olyan lett veteránok, akik a német SS kötelékében harcoltak az 1944-ben érkezett szovjet megszállók ellen. A lettek többségét nem zavarta a demonstráció, oroszok százai vettek azonban részt az ellentüntetésen, és a „fasiszták” megbüntetését követelték.

Lettországban és Észtországban, ahol a lakosság 40, illetve 30 százaléka orosz ajkú – köztük a magukat a beloruszoknak, illetve ukránoknak vallók –, a helyi civil szervezetek egyelőre nem lázonganak, és azt hangsúlyozzák, a hétköznapokban nincsenek komoly ellentétek a baltiak és a szláv csoportok között. Mindez annak ellenére igaz, hogy a három köztársaságban – Észtország és Lettország mellett Litvániában, ahol a lakosság nyolc százalékát alkotják az oroszok – 640 ezer, állampolgárság nélküli orosz él. Ők azért nem kaptak helyi állampolgárságot, mert az 1945-től 1991-ig tartó szovjet megszállás idején költöztek a térségbe, s a függetlenség kivívása után nem tudták vagy nem akarták letenni a nyelvvizsgát.

Így nem vehetnek részt a parlamenti választásokon – az EP-voksoláson viszont igen –, kisebbségként viszont csak korlátozottan képesek érvényesíteni érdekeiket. Többek között az oktatásiakat is: a balti térségben élő oroszok panaszkodnak, hogy kevés az anyanyelvi általános és középiskola a hazájukban. Észtországban nincs jelentős orosz politikai párt, Lettországban viszont a többségében oroszokat tömörítő Harmónia Központ a legnagyobb politikai erő. Igaz, a lett pártok eddig kihagyták a kormányzó koalíciókból a Moszkvával jó viszonyt ápoló szervezetet.

A hontalan oroszok közül sokan azzal érvelnek, hogy tudnak ugyan észtül, lettül vagy litvánul, ám igazságtalannak tartják, hogy 1991-ben – bár évtizedek óta ott élő polgárok – nem kaptak automatikusan állampolgárságot. A nyelvvizsgához ragaszkodó balti hatóságok azért tartanak ki álláspontjuk mellett, mert úgy vélik, a Szovjetunió – amely 1940-ben, majd 1944-ben is megszállta a térséget – az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával küldte százezerszámra az oroszokat a birodalom északnyugati szegletébe. A betelepítéssel párhuzamosan ráadásul tömegesen deportálták a helyieket: 65 évvel ezelőtt hajtották végre például a Priboj-akciót, amely révén 90 ezer baltit – többnyire nőket és 16 évesnél fiatalabb gyerekeket – költöztettek el néhány nap alatt erőszakkal Szibériába.

A vitától függetlenül úgy tűnik, a jogfosztottság ellenére az oroszok jobban érzik magukat a balti államokban, mint Oroszországban. A függetlenség kivívása után volt ugyan tömeges hazatelepülési hullám, ám ma már nem csökken jelentősen az orosz népesség aránya. A nemzeti közösségek közötti nézeteltérések is csak egyszer torkollottak erőszakba: 2007-ben, amikor az észt hatóságok Tallinn belvárosából egy városszéli temetőbe vitték át a szovjet felszabadítási emlékművet, napokig tartó erőszakhullám tört ki. És közben Moszkva kiberháborút indított, a túlterheléses támadások miatt megbénultak az észt kormányzati portálok.

Az orosz befolyás erősödésétől tartó helyi elemzők nem attól félnek, hogy Moszkva lerohanja a közben NATO-tagállammá vált baltiakat, inkább azt tartják veszélynek, hogy megpróbálhatja destabilizálni a térséget. Erre pedig több eszköze is van: a balti államok kereskedelmük jó részét Oroszországgal bonyolítják le, s Moszkva nemcsak az energiaellátást ellenőrzi, de az orosz üzletemberek meghatározó szerepet játszanak a balti ipar, illetve szolgáltatások működtetésében is. Emellett Lettország és Észtország keleti felében több városban többségben vannak az orosz ajkúak, s ha az ukrajnai válság miatt tovább mélyül a Nyugat és Oroszország közti viszály, nem kizárt, hogy Moszkva – a 2007-es észtországi eseményekhez hasonlóan – megpróbálja felszítani a nacionalista indulatokat.

NÉMETH ANDRÁS