Nyújt feléje védő kart

Napok alatt antikvitás lett Litvánia valutája, mégpedig szó szerint: január 15-én, vagyis az utolsó napon, amikor a litasszal még fizetni lehetett, az Uzupio Köztársaságban – Vilnius bohémnegyedében – az egyik régiségboltban a képek, ékszerek, bútorok és csecsebecsék közt ott lógott a falon bekeretezve egy ötvenlitas címletű bankjegy is. No nem a forgalomból kivont, valódi pénz, hanem annak nagyobb, minden részletében valósághű változata. A bankjegyen Jonas Basanavicius fizikus portréja látható, azon politikusok egyikéé, akik 1918. február 16-án aláírták Litvánia függetlenségi nyilatkozatát. A szuperrealista alkotás Giedrius Jonaitis műve – mondta a boltos, hozzátéve, hogy a pénzfestmény nem eladó. Csak találgatni lehet, hogy a művész a forgalomból kivont litasnak óhajt-e emléket állítani, avagy a függetlenség jelképétől és egyik darabjától búcsúzott.

Amúgy a litvánok nem sokat aggodalmaskodtak, két hét alatt letudták a pénzcserét, a végén már szuvenírként is nehezen lehetett litashoz jutni. A zárás előtti órában a főpostán csak lézengtek a készpénzüket euróra váltani szándékozó ügyfelek, miközben a kiszolgálók már nagy odaadással szortírozták és kötegelték a forgalomból kivont címleteket. Az épületben méretes tábla ismerteti az euróval kapcsolatos tudnivalókat, köztük a bankjegyek főbb biztonsági elemeit, kissé távolabb Litvánia pénztörténetét mutatják be az érdeklődőknek. „Az idősebbek már öt pénzreformot átéltek, miért éppen ettől szeppennének meg?” – kommentálta a sima átmenetet a HVG-nek a Litván Bank (a jegybank) elnöke, Vitas Vasiliauskas.

Ebben semmi túlzás nincs. Az első világháborúban, még német uralom alatt is az Ostrubel volt a hivatalos pénz, amelyet Poznanban (akkoriban Posen) gyártottak, kifejezetten a balti területekre; e mellé zárkózott fel 1918-ban a német márkával azonos értékűnek szánt, ám szintén a régió számára készített Ostmark. A függetlenség kikiáltása után, a Litván Bank 1922-es megalapításával vezették be először a litast. Az 1939-es német lerohanással bejött a Reichsmark, majd 1940 júniusától a szovjet csapatok visszaállították a rubelt, amely bő fél évszázad alatt többször megváltozott. A Szovjetuniótól történt elszakadás után rövid ideig igénytelen, könnyen hamisítható papírpénz, a talonas volt forgalomban, majd 1993. június 25-én a Litván Bank bevezette a litast. Ennek árfolyamát először a dollárhoz, majd 2002-től az euróhoz kötötték, 1 euró 3,4528 litast ért.

„Nálunk már eddig is euró volt” – utalt a készpénzcserét lezáró nemzetközi sajtótájékoztatón Algirdas Butkevicius litván miniszterelnök a rögzített árfolyamra, amit három megrázkódtatás ellenére sikerült fenntartani. Az első, 1995–1996-ban egy bankválság volt, amelyre 1998-ban Oroszország Litvániába is begyűrűző pénzügyi krízise csatlakozott rá. Majd pedig a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság érte el az országot, amely a következő esztendőben csaknem 15 százalékos recessziót szenvedett el. Ekkor nagy nyomás nehezedett a litván kormányra és jegybankra, hogy a litast értékelje le, de a vezetők fontosabbnak tartották a hiteles pénzügyi politika fenntartását, mint a pillanatnyi előnyökkel kecsegtető árfolyam-változtatást. A gazdaság tavaly már ismét hozta a krízis előtti teljesítményt. „Litvánia bebizonyította, hogy viszonylag gyorsan ki lehet jönni a pénzügyi válságból” – méltatta az országot a királyi palotában tartott sajtótájékoztatón Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke.

Ez persze nem volt könnyű menet. Mivel a valuta leértékelését kizárták, a versenyképesség fenntartása érdekében úgynevezett belső leértékelésre kényszerültek. Radikálisan csökkentették a költségvetési kiadásokat, köztük a szociális juttatásokat, átmenetileg a nyugdíjakat, a bírák és a közalkalmazottak fizetését is megkurtították, sőt az állam ideiglenesen a magánnyugdíjpénztáraknak utalandó tagdíj egy részét is visszatartotta. Az üzleti szférában 10–30 százalékkal nyesték meg a béreket. „Ezt csak olyan országban lehet megtenni, ahol gyengék a szakszervezetek, alacsony a munkanélküli-segély, és az emberek nagyon félnek az állásvesztéstől” – mondta Gitanas Nauséda, a svéd SEB Bank elnöki tanácsadója. A munkanélküliségi ráta így is 16 százalék fölé ugrott, holott a válság előtt nem érte el a 6 százalékot. Ma már ismét 10 százalék alatt van, és a bérek 2012-re visszaálltak a csökkentés előtti szintre, azóta a vásárlóerejük is nőtt. A kormánynak viszont még maradt adóssága: az Alkotmánybíróság a bércsökkentés tényét a válsággal indokoltnak látta ugyan, azt viszont az alaptörvénnyel ellentétesnek ítélte, hogy a magasabb jövedelmű alkalmazottaktól, bíráktól, nyugdíjasoktól arányaiban többet vont el az állam. Az ily módon anyagilag megrövidített személyeknek kompenzációt kell fizetni. „A nyugdíjasok kártérítése tavaly megkezdődött, és 2016-ban befejeződik, a többi állami alkalmazottról még nem állapodtunk meg” – válaszolta a HVG kérdésére Rimantas Sadzius pénzügyminiszter.

Bár a kiadáscsökkentési program a beruházások visszafogásával, az uniós támogatások gyorsított lehívásával, valamint a forgalmi és jövedéki adók válság idején megszokott emelésével kombinálódott, az államháztartás hiánya 2009-ben mégis megközelítette a 10 százalékot, az államadósság pedig a négy kritikus esztendőben a GDP 16 százalékáról 40 százalék közelébe ugrott. Az ortodox gyógymód azonban gyorsan hatott, a mély recessziót meredek kilábalás követte, és tavaly már a túlzott hiány is megszűnt. Összességében az uniós csatlakozás óta Litvániában a vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GDP 23 százalékponttal nőtt, és 2013-ban az uniós átlag 73 százalékán állt. Összehasonlításképpen: a magyar mutató ugyanebben a tíz évben csak négy százalékponttal került közelebb az uniós átlaghoz, és annak 66 százalékát érte el.

„Nyolc éve várok erre a pillanatra” – büszkélkedett Antanas Zukauskas szobrász, a litván euróérmék hátoldalának tervezője, aki eredetileg 2007-es premierre készült. Litvánia ugyanis 2006-ban már tett egy kísérletet az euróövezeti csatlakozásra, de az EU és az Európai Bizottság akkor még nem találta elég felkészültnek. A kéteurós érme oldalán szabadság, egység, jólét felirat díszeleg, valamennyi címlet hátlapján pedig az ország címere, a Vytis látható: a maga elé pajzsot tartó, kardját lengető lovag először a XIV. század végén kibocsátott dénárokat díszítette. „A Vytis az én szívemnek különösen kedves” – utalt Tusk a sajtótájékoztatón arra, hogy Lengyelország és Litvánia négy évszázados perszonáluniója során megannyi fémpénzre ezt a jelképet vésték. Bankjegynyomdája viszont nincs Litvániának, az eurót a német Bundesbanknál gyártatja le.

Az euróövezet ma erősebb, mint a válság kezdetén, azóta létrejött a bankunió, kialakulóban vannak a szanálási mechanizmusok, több tényező segíti a pénzügyi stabilitást – érvelt Vasiliauskas és Sadzius is a csatlakozás mellett, felvillantva, hogy egy esetleges válság idején Brüsszel és Frankfurt talán még a litván lovagnál is erősebb védelemre képes. De a sietségnek geopolitikai okai is vannak: Észtországban és Lettországban már euró van, ami Litvániának versenyhátrányt jelent, és az ország minél mélyebben be akar tagozódni az európai integrációba. „A Nyugat irányába tett minden egyes lépéssel távolodunk a Kelettől” – fogalmazta meg a jegybank elnöke. A közvéleményt mindenesetre sikerült a litván vezetőknek és bankároknak maguk mellé állítaniuk: a pénzcsere kezdetére a támogatók aránya meghaladta a 60 százalékot, szemben a 2013. áprilisi 41 százalékkal.

FARKAS ZOLTÁN / VILNIUS