Hiába igyekezett szemmel tartani az NDK-s állambiztonság a Magyarországon vakációzó németek legtöbbjét, erőfeszítései nemigen hajtottak hasznot – derül ki egy új, az eddigieknél részletesebb kutatásból.
„Milyen szép volt, hogy szögesdrótok és falak nélkül lehettünk együtt. Mi, mint németek, tartsunk össze!” – lelkesítette utastársait, nemzetközi tetszésnyilvánítást kiváltva, egy nyugatnémet látogató, kezében a turistabusz mikrofonjával. A német egyesítésnek ezt a korai és átmeneti megvalósulását 1974-ben az IBUSZ magyar utazási iroda tette lehetővé, és a patetikus mondatok az NDK állambiztonsági szolgálata, közkeletű nevén a Stasi egy magyarországi ügynökének jelentése révén maradtak fönn az utókornak. Történt ugyanis, hogy akkoriban a kemény valutára utazó IBUSZ – bár állami kézben volt – nem nagyon volt tekintettel a keletnémet politikai érzékenységekre. Meg nem is engedhette meg magának, hogy üres helyek maradjanak a német nyelvű Puszta-túrán, így nem volt ritka, hogy egyszerűen összerakta a kelet- és nyugatnémet kuncsaftokat, esetleg még az osztrákokat is hozzájuk csapva.
Ez egyike azoknak az epizódoknak, amelyek a Stasi Magyarországon működő, a kelet- és nyugatnémetek megfigyelésére ráállított hálózata történetének eddigi legrészletesebb feldolgozásából, Slachta Krisztina történész ötéves berlini és budapesti levéltári vizsgálódásának eredményéből olvashatók ki. A kutató szerint ez az operatív csoport egészen ritka műfaj: a külföldre küldött ügynökök nem hírszerzők vagy kémelhárítók voltak, hanem egy állam belbiztonsági embereiként vonultak az illető – ráadásul baráti – országokba, hogy ott főleg a saját honfitársaikat figyeljék meg.
A Balaton-brigád (ahogyan Dalos György azonos című regénye alapján ezeket az ügynököket emlegetni szokás) 1964-től a berlini fal leomlásáig, 1989-ig működött. Főképp megfigyelőként, tétlenül szemlélve a turistabuszos fellazításon túl például azt is, hogy – szintén az 1970-es évek elején – a balatonföldvári ifjúsági kempingben sikerült össznémet focicsapatot felállítani, amely ráadásul éppen egy szovjet turistacsoport ellen játszott. Beavatkozni ez esetben sem tudtak az NDK-s állambiztonságiak, elvégre Magyarországon nem játszhattak hatóságosdit, de még csak nem is utasíthatták rendre vagy azonosíthatták a honfitársaikat, mert akkor azonnal lelepleződtek volna.
A magyar belügyérek persze nem zárkóztak el a keletnémet kollégák támogatásától: lakásokkal, telefonokkal segítették a munkájukat, és ha kellett, akár lehallgatóberendezést is szereltek német vendégek szállodai szobájába. A határőrség, ha csak tehette, elfogta, a belügy pedig hazatoloncolta a Jugoszlávia vagy Ausztria felé szökő NDK-sokat. De az itteni hatóságoknak végső soron sem feladatuk, sem kedvük nem igazán volt segédkezni a százezerszámra érkező németek politikai felügyeletében a kempingekben és a strandokon.
A magyar szervek csekélyebb – vagy legalábbis más irányú – harci szelleme annyira szúrta az NDK-sok szemét, hogy magyar kollégáikat „kávéházi csekistákként” emlegették – írja (inkább irodalmi, mint hivatalos fordulattal) a téma egyik fő német szakértője, Monika Tantzscher. Tőle származik a „meghosszabbított fal” definíciója is, amivel azt a szemléletet jellemezte, hogy a baráti országoknak úgy kell védeniük nyugati határukat, mintha odáig húzódna a berlini fal. A magyaroknak viszont fontosabb volt, hogy zavartalanul befolyjon az idegenforgalmi bevétel – ahogyan az operatív csoport jelentéseiben szerepelt: a nyugati vendégekkel szemben feltűnően pozitív és eltúlzott vendégszeretet volt megfigyelhető.
Ritka volt tehát az olyan eset, mint amikor a Stasi-ügynökök a magyar kollégák bevonásával, egy szállodaigazgatót felhasználva megakadályozhatták, hogy egy nyugatnémet csoport politikai vitakört rendezzen keletnémetekkel Balatonföldváron. Holott már az 1970-es évek elején gyakoriak voltak az olyan, főképp egyházi, ifjúsági és szakszervezeti utazások, amelyek nyugatnémet résztvevőit azzal toborozták, hogy a Balaton mellett keletnémetekkel találkozhatnak, beszélgethetnek. És aligha lehetett jellemző, amit 1970-ben jelentettek Berlinbe: az NDK állampolgárai többnyire „öntudatosan elutasították az arrogáns nyugatiak közeledését”.
A titokban szemlélődő Stasi-tiszteknek meg sem fordult a fejükben más, mint hogy a balatoni utakat szervező nyugatnémeteket a bonni kormány pénzelte. Tudatos aknamunkának tartották a Magyarországra egyre nagyobb számban behozott, színes és reklámokkal teli nyugati újságokat is, amelyeknek szerintük egyetlen céljuk lehetett: a keletnémetek megtévesztése és Nyugatra csábítása. Ha az NDK-s ügynökök nem jelentenek róla, talán nem is tudna az utókor egy leleményes üzleti ötletről: magánszállások szemfüles tulajdonosai előszeretettel gyűjtötték a nyugati újságokat, hogy – mai szemmel szinte elképzelhetetlen módon – bérbe adják őket keletnémet turistáknak.
A politika mellett természetesen a szerelem, vagy inkább a szex volt a másik vonzerő a két német állam ideérkező polgárai között. Az 1973-as szezonban például Magyarországon – valamint Csehszlovákiában és Bulgáriában, ahol a kapitalista határ miatt ugyancsak működtek operatív csoportok – 21 ízben fordult elő, hogy a jobb életszínvonal ecsetelése után nyugatnémetek még keleti ügynökökkel és besúgókkal beszélgetve is felajánlották segítségüket a határ illegális átlépéséhez. Az esetek felében férfiak szerettek volna segíteni nőknek, gyakorlatilag házassági vagy szerelmi ajánlattal együtt tálalva.
Tipikusnak mondja Slachta a jugoszláv határnál elkapott, majd az NDK-ba zsuppolt Carola S. történetét. Barátnőivel együtt 1982 nyarán, az esős időben, betegek lettek a kempingben, és úgy ismerkedtek össze a Balatonnál három nyugatnémet fiúval, hogy azok segítettek nekik jobb szállást találni, kifizették az orvosi ellátásukat és ráadásul a vonatjegyüket hazafelé, hogy ne autóstoppal kelljen visszamenniük. Levelezni kezdtek, majd az egyik fiú többször is az NDK-ba utazott, és a kibontakozó szerelem hatása alatt találták ki, hogy a fiúk átautóznak Jugoszláviába, Carola pedig megpróbál utánuk gyalogolni. A rajtakapott lányt végül 1984-ben kiengedték az NSZK-ba. Kérdésünkre Slachta óvakodott ugyan attól, hogy például napjaink thaiföldi szexturizmusához hasonlítsa az egykori balatoni belnémet liezonokat, de annyi bizonyos, hogy mivel az NDK-s turisták nagyon kevés magyar forinthoz jutottak, szinte be volt programozva a keletnémet lányok összetalálkozása a – Magyarországon legalábbis – fizetőképes nyugatnémet fiúkkal és férfiakkal.
Mindent összevetve azonban „a balatoni nyaralásokról szóló jelentések még az átlagosnál is semmitmondóbbak, ugyanis az emberek többsége (...) legfőképpen aktív semmittevéssel tölti vakációja idejét” – írja Slachta. „A Stasi működését uraló, illetve irányító paranoia (...) szerint, ha egy álmos nyári délutánon egy kemping lakókocsijában három férfi behúzott függönyök mögött tartózkodik, akkor ők bizonyára éppen kémüzeneteket továbbítanak. Ha két NDK-s lány egy tihanyi diszkóban nyugatnémet fiúkkal ismerkedik, akkor azt csakis azért teszik, mert új ismerőseik segítségével illegálisan át akarnak jutni az osztrák határon.” Bár annak fényében, amit utólag tudni lehet, ez nehezen hihető, a megfigyeltek gyanútlanok voltak. „Éppen az a legrafináltabb a balatoni üdülésekről szóló jelentésekben, hogy kihasználják azt a helyzetet, hogy az NDK-sok azért is érezhették annyira jól magukat Magyarországon, mert a számukra nyugatiasnak és szabadosnak tűnő országban eszükbe sem jutott, hogy a Stasi keze és szeme egészen a Balatonig elért.”
Csak éppen a kémszervezet – hiába volt egyébként az NDK lakosságához viszonyítva a világ legnagyobbja – nem sokra ment ezzel. „Vajon mi értelme van egy hivatásos besúgó házaspár kéthetes nyaralását finanszírozni mindössze azért, hogy az erkélyen vacsorázó és a Balatonban fürdő családokról gyűjtsenek információkat?” – jegyzi meg a kutató egy hosszú és eredménytelen megfigyelés aktái kapcsán.
A besúgóhálózat tehetetlensége 1989-ben derült ki igazán. Nem csoda: abban az évben Magyarországon a 25 nem hivatásos Stasi-alkalmazottnak 3 millió kelet- és nyugatnémetet kellett volna megfigyelés alatt tartania. De a szimpla hírszerzés sem működött: az év nevezetes eseményéről, az augusztus 19-ei soproni páneurópai piknikről – amelyen több száz NDK-s rohant át Ausztriába az ideiglenesen megnyitott határon – a Stasi csak utólag értesült, holott például az NDK budapesti nagykövete tudott a rendezvényről. A határ menti piknikre hívó német röplapról az augusztus 13-ai mogyoródi Forma–1-futam kapcsán hallott ugyan egy besúgó, de a bürokratikus gépezetben a hír csak egy szeptember 23-ai iratban bukkan föl, már az után, hogy szeptember 11-ére virradóra amúgy is megnyílt a magyar–osztrák határ. E történelmi eseményről a Stasi éppúgy a tévénézőkkel egy időben értesült, mint tavasszal a műszaki zár leszereléséről.
Pedig a hálózat működött, de leginkább üresjáratban. R. őrnagy, a Stasi Balatonfüredre kiküldött munkatársa – írta Dalos György a szintén levéltári iratokon alapuló, magyarul a Beszélőben 2003-ban megjelent tanulmányában – 1989 szeptemberében még kötelességtudóan tervet készített a következő nyárra a nem hivatalos munkatársak Badacsonyörs, Révfülöp és Paloznak közötti beosztásáról. Budapestről aztán az utolsó postát október 24-én küldték el a kelet-berlini állambiztonsági minisztériumba.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
