Kicsit több mint fél év után kiderült: a horvát közélet nem kér az orbáni útból. A szeptember 11-i előrehozott választásokon már csak a helyi szélsőjobboldal kampányol a magyar miniszterelnökkel.

„Egy horvát Orbánra van szükségünk“ – áll öles betükkel a zágrábi Globus hetilap aktuális címlapján. Nem az újság gondolja persze így, hanem a lapnak nyilatkozó Branimir Glavaš, aki egy szlavóniai nacionalista pártot (HDSSB) vezet. És hogy mivel indokolja a háborús bűnökért egykoron elítélt Glavaš egy „horvát Orbán“ szükségességét? Azzal, hogy a vezető horvát konzervatív párt, a HDZ – amely jelenleg még ideiglenesen kormányon van – kihátrált az orbánizmus mögül, és egy „brüsszeli hivatalnokot“ indít kormányfő-jelöltként. A horvát konzervatívoknak ugyanis, úgy látszik, mégsem kell Orbán Viktor.

Branimir Glavas Szarajevóban 2009 májusában.

AFP / Elvis Barukcic

Pedig megvolt nekik is a sajátjuk, és úgy nézhetett ki még idén, hogy Lengyelország után délnyugati szomszédaink is a Nyugat-ellenes sovinizmus orbáni receptjét választják. Ahogy persze a lengyel párhuzam sem állja meg egészen a helyét – a lengyeleknél például van ellenzék –, úgy még kevésbé vált Horvátország orbánivá.

Horvátországban tavaly novemberben tartottak parlamenti választásokat, ahol a két nagy blokk, a konzervatívok (HDZ) és a szocdemek (SDP) vezette koalíciók olyannyira szorosan végeztek, hogy egészen január végéig eltartott a kormányalakítás. Királycsináló szerepbe egy újonnan berobbant párt, a Most (Híd) került, amely az ideológiai viták helyett pragmatikus megoldásokat és liberális reformokat ígért. Egy ideig úgy nézett ki, hogy a Most a szocdemekkel áll össze, de végül a horvátoknál felettébb befolyásos katolikus egyház leszólt, és a Most így a jobboldali HDZ-vel kötött koalíciót.

A konzervatív párt a novemberi választásokra orbánista jelszavakkal és arcokkal készült: Tomislav Karamarko a párt soviniszta szélsőjobboldaláról jött, jó kapcsolatokat ápolt az oroszokkal is (ami amúgy a horvát jobboldalon felettébb ritka), és különösen a tavaly őszi-téli menekültválság során az orbáni „határozottságot“ dicsérte és ígérte. Emlékezetes, hogy a horvát választásokba részben a magyar külügy is beleszólt. Szijjártó Péter durva stílusban üzengetett Zoran Milanović szocdem kormányfőnek, aki persze nem egyszer maga is balkáni modorban válaszolt vissza Budapestnek. A magyar kormány egyértelműen Karamarkot támogatta – a későbbiekben kiderül, hogy ennek nem csak ideológiai, de anyagi okai is voltak –; Szijjártó egyenesen azt nyilatkozta akkor, hogy Milanović úgysem marad majd hatalmon, azaz a Budapest és Zágráb közötti ütésváltásoknak nem lesz komoly következményük.

És rövid távon Szijjártó Péternek tényleg igaza is lett.

Zoran Milanović végül nem tudott kormányt alakítani, és Zágrábban is jött a jobboldal, ráadásul annak igencsak Orbán-párti, nacionalista része. Ugyan Karamarko nem lett kormányfő – a Most ugyanis kikötötte, hogy nem lehet pártpolitikus a miniszterelnök –, de a horvát származású, kanadai-holland üzletemberből hirtelen miniszterelnökké tett Tihomir Orešković mögött valójában Karamarko és emberei gyakorolták a hatalmat.

Különösen a kultúrpolitika terén készültek hasonló fordulatra, mint amit az Orbán-kormány tett 2010 után: az új kultuszminiszter, a muzulmán vallású Zlatko Hasanbegović nyíltan „kultúrharcot“, a baloldali értelmiség és művészvilág vélt hatalmának „megtörését“ ígérte. A fiatalkorában usztasa (azaz nácibarát) lapokban publikáló történész Hasanbegović szavait tényleg tettek követték: erősödött a jobboldali nyomás a közszolgálati tévén, kirúgással fenyegette a nemzet- és egyházkritikus rendezései miatt a fiumei nemzeti színház igazgatóját, ill. nullára csökkentette az isztriai és fiumei olasz kisebbség napilapjának és kiadójának támogatását (a szerbek mellett ugyanis az olaszokat gyűlöli leginkább Hasanbegović).

A kormány veteránügyi minisztere pedig a „hazaárulók feketelistáját“ akarta volna összeállítani baloldali értelmiségiekből, de terve botrányba fulladt, ugyanis a zágrábi értelmiségiek és művészek önként jelentkeztek a listára, és végül a miniszternek le kellett mondania egy hét után. Az oktatás terén is gyors orbanizációra készült a kormány: a neokommunista politikusból hirtelen katolikussá lett Predrag Šustar oktatásügyi miniszterként egy mozdulattal kidobta az előző baloldali kormány modernizációs terveit, mert ideológiailag sokkal nacionalistább tananyagot akart volna. Miután azonban több tízezer ember vonult ki Zágrábban és a nagyobb horvát városokban Šustar tervei ellen és egy modern közoktatás mellett, a HDZ ejtette a terveket, sőt, immáron magát a minisztert is.

A jobbközép Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) támogatói ünnepelnek a horvátországi parlamenti választások napján 2015. november 8-án.

MTI / EPA / Antonio Bat

Az orbanizáció tehát nem lett sikeres. Ennek két fontos oka, és egy még fontosabb következménye van.

Az egyik ok, hogy a horvát társadalomban erős és hatásos ellenállás formálódott a jobboldali kormány tervei ellen: az ellenzék nem esett szét, mint Magyarországon, az ország számos régiójában (különösen Fiuméban és Isztriában) a baloldali és liberális pártok kormányoznak, és blokkolták a kormány orbanizációs kísérleteit. Isztriában a helyi regionális párt kisegítette az olasz kisebbséget, Fiuméban a szocdem polgármester kiállt a helyi nemzeti színház mellett, stb. A kirobbant ideológiai kultúrharc – amelyben a kölcsönös vádaskodások alapján „usztasák“ és „titoisták“ állnának egymással szemben – nem csak a jobboldal terveit, de a baloldal erejét is megmutatta.

A másik ok anyagi: Karamarko elhasalt egy összeférhetetlenségi ügyön, amely éppen a magyarokkal való kapcsolatát bizonyította. Májusban a baloldali Nacional hetilap olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy Tomislav Karamarko második felesége, Ana szerződéses kapcsolatban volt Jozo Petroviccsal, aki egyébként a horvát állammal perben álló magyar olajtársaságnak, a MOL-nak ad tanácsokat Horvátországban. A zágrábi lap később azt is felvetette, hogy Karamarko és a MOL valójában az orosz energetikai érdekek érvényesülését segítené a Balkánon. A vádak szerint 60 ezer eurót kapott Petrovictól lobbitevékenységért Karamarko felesége. Lehetne mondani, hogy mi ez az összeg a magyarországi korrupciós botrányok számaihoz képest – de Horvátországban ennyi is, és persze annak ténye, hogy Karamarko felesége a magyaroknak (és közvetve akár az oroszoknak) dolgozott, elég volt ahhoz, hogy a kormány megbukjon.

Karamarko mögül végül saját pártja is kihátrált: a kegyelemdöfést az adta meg, amikor a HDZ európai parlamenti képviselői (vélhetően a CDU/CSU nyomására) megvonták bizalmukat a „horvát Orbánként“ indult Tomislav Karamarkotól. Végül a kormány is megbukott, és idén szeptember tizennyolcadikán Horvátország újra parlamentet választ.

A szocdemek ismét Zoran Milanovićtyal indulnak a választásokon, akinek jó esélye van arra, hogy – a balliberálisokkal, a parasztpárttal, az isztriai regionalistákkal és a kisebbségi képviselőkkel együtt – ismét hatalomra jusson. Azaz Szíjjártó Péter tavaly ősszel talán túl korán búcsúzott tőle.

De ami már most biztos következmény: még ha a HDZ nyerné is a választásokat, a horvát jobboldal az elmúlt kicsit több mint fél év orbáni őrjöngése, politikája, kultúrharca után nemet mondott erre az útra. A pártot már nem a nacionalista, Orbán-párti Tomislav Karamarko vezeti, hanem a párt mérsékelt jobboldaláról jött európai parlamenti képviselöje, Andrej Plenković.

A változás jelentőséget úgy kell elképzelni, mintha Magyarországon nagy többséggel zavarná el a Fidesz tagsága Orbán Viktort az miniszterelnöki székből – felesége üzleti ügyei miatt –, és mondjuk Pokorni Zoltánt ültetné a helyébe.

Andrej Plenković a HDZ-ben kiszorította a párton belüli széljobbot, felmondta az együttműködést a nacionalista pártokkal, és számos kérdésben – például a szerbekhez való viszony kérdésében – Milanovićot jóformán balról előzi.

Zoran Milanovic az SDP gyűlésén 2016. szeptember 8-án.

AFP / Stringer

Ha győz is Plenković, a horvát jobboldal nem orbáni folytatásra készül: kiegyezne a kisebbségekkel, beszüntetné a kultúrharcot, plurálissá tenné újra a közszolgálati csatornákat, a merkeli menekültpolitikát támogatná, és az EU elkötelezett híve lenne. Plenković – ellentétben Karamarkoval – ki sem ejti a száján Orbán nevét, mert tudja, hogy – a horvát sajtóban is nagy terjedelemben tárgyalt magyarországi állapotok rémisztő mivolta és Karamarko „MOL-árulása“ miatt – nem éppen Orbán nevével lehet ma Horvátországban választást nyerni. Őt már tényleg csak olyan széljobb figurák tartják példaképnek, mint a fentebb idézett Glavaš.

Már tavaly, amikor a nyugati sajtó Horvátország orbanizációjától volt hangos, Norbert Mappes-Niedek, osztrák újságíró arra figyelmeztetett, hogy a horvát közélet és társadalom mindig nyitottabb volt, mint a magyar. Hogy egy ilyen kulturalista érv mennyire megalapozott – ismerve a horvát közélet nacionalista tendenciáit –, felettébb kérdéses, de tény, hogy a magyarországinál erősebb társadalmi ellenállás, a baloldal regionális ereje és a jobboldal önmérséklődése miatt Horvátországból tényleg nem lett „második Magyarország“.

Ettől még természetesen elég sok megoldandó feladatuk maradt a horvátoknak, a problémák (például a tömeges kivándorlás) hasonlóak – de éppen az elmúlt bő fél év elég volt ahhoz, hogy a horvátok többsége megértse: ilyenkor nem a kultúrharc a megoldás.