15 évvel ezelőtt kezdődött a terror elleni háború, és nem látni a végét
Bush elnök hirdette meg, azóta sokkal több a terrortámadás, sokkal többen harcolnak a terror ellen és sokkal több a halott.
„A háború a terror ellen az al-Kaidával kezdődik, de nem vele fog véget érni” – hangzott el a Capitoliumon George W. Bush szájából éppen 15 éve, képviselőházi beszédének közepe táján, miközben pár száz méterrel fölötte vadászgépek cikáztak a szeptember 11-i merényleteket követő rendkívüli biztonsági intézkedések részeként. 15 évvel később látszik csak igazán, mennyire igaza volt az Egyesült Államok 43. elnökének.
A „kivel ér véget” felvetés azóta szinte jelentőségét veszítette, legalábbis 15 évvel később sokkal fontosabbnak tűnik az, hogy mikor ér már véget ez az egész. Sok idő telt el azóta, már Bob Woodward könyvének lapjai is megsárgultak, ahonnan az imént idéztünk. A terrorcselekmények száma megsokszorozódott a kilencvenes évek viszonylagos nyugalmához képest. A támadások karaktere teljesen megváltozott, a megelőzés, a biztonság minden eddiginél központibb szerepet tölt be a nyugati világ állampolgárainak életében. Volt értelme az elmúlt 15 évnek? A terroristák vagy a célpontjaik állnak ma nyerésre?
Afganisztán: az egész fél év alatt véget érhetett volna
Michael Hirsh külpolitikai szakértő - és a Politico újságírója - az idei évforduló alkalmából megjelent cikkében sokatmondóan írja: „Amit korábban a terrorizmus elleni globális háborúnak neveztünk (GWOT), most már nyugodtan hívhatjuk örökkétartó háborúnak (Forever War). Ez ugyanis az Egyesült Államok történelmének leghosszabb háborúja és 15 évvel 9/11 után még mindig nem látszik a vége.” Hirsh a cikkében egyébként CIA-s forrásokra hivatkozva azt is megpendíti, hogy az egész terror elleni háború véget érhetett volna hat hónap alatt, ha a megfelelő szinteken a megfelelő döntéseket hozzák meg.
„2001 decemberében, alig két hónappal 9/11 után csapdába ejtettük Oszama bin Ladent” – mondta Hirshnek Gary Berntsen, a CIA afganisztáni Tora Bora-hegységben végzett műveleteiért felelős tisztje. Amerika főellenségének bázisát az Afganisztán és Pakisztán határán fekvő hegység eldugott barlangjaiban mérték be. „Nyírjuk ki a kisbabát a bölcsőjében” – állt annak az üzenetnek a végén, amit Berntsen Washingtonba küldött a feljebbvalóinak.
Bár a háború a terrorizmus ellen 2001-ben kezdődött, a „terrorizmus” ekkor már több mint három éve hadat üzent a Nyugatnak. A 9/11-es támadások kitervelője, a tálib rezsimnél 1996 óta vendégeskedő Oszama bin Laden 1998. február 23-án adott ki egy fatvát (vallási döntvény), amelyben háborút hirdet az Egyesült Államok, Izrael és minden szövetségesük ellen, melyben „minden muszlimnak kötelessége amerikaiakat – katonákat és civileket egyaránt – legyilkolnia”. 2001 őszén azonban Bin Ladennek már fontosabb dolga akadt a fatvák megfogalmazásánál és az újabb támadások tervei feletti töprengésnél. Híveivel Kelet-Afganisztánba vonult vissza az amerikai és afgán erők elől, hamarosan pedig innen is menekülnie kellett.
Berntsen kevesebb mint 1000 katonát tervezett beküldeni a Delta Force különleges alakulat kötelékeiből, hogy végrehajtsák a feladatot. Ám az elnök – Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Dick Cheney alelnök tanácsára – visszautasította a javaslatot, azt remélvén, hogy a pakisztáni erők elkaphatják Bin Ladent, aki ekkor már jó ideje kénytelen volt dél felé menekülni az afgán hadsereg elől. A pakisztániak azonban több mint valószínű, hogy inkább segítették, mint üldözték a terroristavezért. Az amerikai vezetés pedig ahelyett, hogy amerikai egységeket küldött volna Bin Laden elfogására, inkább elkezdte átcsoportosítani erőforrásait egy Irak elleni lehetséges háborúra, ahol az al-Kaida ekkor még nem is létezett.
„Az egész pillanatok alatt véget érhetett volna” – mondta Berntsen. – „Az al-Kaida teljes parancsnoki struktúráját megsemmisíthettük volna, ha odamegyünk.” Szerinte ezzel a terrorszervezet Pakisztánba költözését is megakadályozhatták volna, de még ő is elismeri, hogy kicsit túl sok a történetben a „ha”. Bernstennek abból a szempontból igaza lehet, hogy az akkor még relatíve centralizált al-Kaida központi szárnyát szétzilálhatták volna, de ok-okozat alapon azért nehéz elképzelni, hogy a „bázis” (az al-Kaida jelentése magyarul) megsemmisítése következmények, illetve válasz nélkül maradt volna. Az a felvetés viszont mindenképp elgondolkodtató, hogy az elmúlt 15 évben jóval több amerikai halt meg az afganisztáni és az iraki hadszíntéren, mint a 9/11-es támadásokban összesen (szeptemberi adatok: 6889 amerikai halott – 4505 Irakban, 2384 Afganisztánban), ehhez képest annyit sikerült elérni, hogy új ellenségek jelentek meg a harctéren, akikkel szemben még ma is kérdés, hogyan lehet egyáltalán harcolni.
Irak: Kesztyű nélkül a méhkaptárba nyúlni
Kétségtelen, hogy Szaddám Huszeint az invázióval sikerült eltávolítani a hatalomból, a diktátor pedig a legveszélyesebb elemnek számított a Közel-Keleten, ahol egykor igen szoros volt a verseny ezért a címért. Nem problémázott, ha vegyifegyverek bevetéséről volt szó, nem működött együtt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel (mire az utolsó hetekben erre hajlandó volt, az amerikai hadigépezet már beindult), folyamatosan fenyegette az Egyesült Államokat és Izraelt, de egyébként is időzített bombának számított a térségben. Az Egyesült Államok akkori vezetését és tanácsadói körét nem is elsősorban Szaddám eltávolítása miatt érte kritika – bár sokan úgy gondolják, hogy a régió törékeny egyensúlyát biztosította a siíta Irán és a szunnita vezetésű (de siíta többségű) Irak versengése, ebbe tehát felesleges volt belenyúlni.
Ám egy véres háború is sokkal kevésbé tűnik elfogadhatatlannak utólag, ha a győztes hadviselő fél rendelkezik megfelelő rendezési tervvel a háború utáni időszakra. Bush nem vett példát nagy elődjéről, Rooseveltről, aki már akkor Berlin megszállási övezetekre osztásának részleteiről tárgyalt Sztálinnal és Churchill-lel Teheránban, amikor Hitler még szinte egész Európát és Oroszország egy részét is a markában tartotta. „Én hiszem, hogy felszabadítóként fognak ránk tekinteni” – intézte el Dick Cheney alelnök egy félmondattal, alig négy nappal a második öbölháború megindítása előtt, 2003. március 16-án.
Az eufráteszi eufória gyorsan véget ért. Az Iszlám Állam elődjét, a Dzsamat al-Tawhid wal-Dzsihád nevű terrorsejtet létrehozó Abu Muszáb al-Zarkawi alig fél évvel az invázió kezdete után már szorgosan gyűjtögette az öngyilkos merényletek célpontjául szolgáló amerikai katonai ellenőrzőpontokat. A mesterségesen létrehozott ország lakosságát egyedül Szaddám kínzókamrái, vegyifegyverei és a Baath-párt tudták egyben tartani. A siíta többségen uralkodó szunnita vezetés, a kurdok ellen viselt háborúk nem múltak el nyomtalanul. 2016 őszén pedig ott tartunk, hogy az ISIS iraki fővárosának számító 2 milliós szunnita Moszult a kurd Pesmerga, az iraki hadsereg és siíta milíciák kerítik be szépen-lassan. A Sykes–Picot-egyezmény nyomán létrejött metaállamok szétbomlása már elkezdődött, és ennek a mellékterméke többek közt az Irakban és Szíriában tomboló mérhetetlen erőszak és terror.
„A régiót felszabdaló határok teljesen hamisak. A Közel-Keletnek újra meg kell találnia a hatalmi egyensúlyt, a status quó ugyanis fenntarthatatlan, ezt a folyamatot látjuk most” – mondta az iraki megszállás előzményeiről és következményeiről a hvg.hu-nak Arwa Damon, a CNN veterán közel-keleti haditudósítója alig két héttel ezelőtt. „A 10 évvel ezelőtti Irak és a mostani helyzet összehasonlítása ott kezdődik, hogy az ember látja azt a végkifejletet, amiről már akkor is pontosan lehetett tudni, hogy be fog következni.”
A háború egyáltalán nem ért véget, csak nevet váltott
A „war on terror” kifejezés csupán egyetlenegyszer szerepelt Bush 2001. szeptember 20-án elmondott beszédében, mégis percekkel később a legnagyobb nemzetközi hírcsatornák már ezzel címszöveggel futtatták az elnöki beszédet. Aznaptól éveken át ez lett a hivatalos neve a háborúk legújabb műfajának, ami szépen-lassan zárójelbe tette az egymás ellen tankokkal és repülőkkel harcba induló hadvezérek történelmi korszakát (még ha a tankoknak és főleg a repülőknek itt is jutott szerep, mindkét oldalon).
A Capitolium üléstermében kilenc nappal 9/11 után megtartott beszéddel kezdődött el hivatalosan az Egyesült Államok terror elleni háborúja. Szintén hivatalosan 2013. május 23-án le is zárult Barack Obama beszédével.
Barack Obama elnök a Washington D.C.-beli Nemzetvédelmi Egyetemen átkeresztelte a Global War On Terror (GWOT) elnevezésű hadjáratot Overseas Contingency Operations (OCO), vagyis a Tengerentúli Vészhelyzeti Műveletek névre, de ez legfeljebb retorikai jelentőséggel bír. Hiszen kisebb-nagyobb átmenetekkel, helyszíni hangsúlyok változásával, de a háború a mai napig tart.
2016 szeptemberében közel 5000 amerikai katona állomásozik Irakban, a legutóbb érkezettek Moszul, a jelenkor legveszélyesebb terrorszervezetének, az ISIS iraki fővárosának ostromában fognak hamarosan részt venni. Az afganisztáni csapatkivonások leálltak a tálibok előretörése miatt, 8400 amerikai katona a dél-ázsiai országban marad Obama júliusi döntése nyomán és vélhetőleg ez a szám az elnöki periódus végéig már nem fog jelentősen változni.
Szíriában hivatalosan nem voltak amerikai csapatok, ám Obama elnök októberi döntése alapján „kevesebb, mint 50”, a különleges erőkhöz tartozó katonát küldtek az ISIS ellen harcoló felkelők kiképzésére szír területekre. A Pentagon azóta is hevesen tagadja, hogy az amerikai hadsereg állománya részt venne a harcokban. Furcsa lenne tehát a terrorellenes háború végét vízionálni.
Többen harcolnak, többen halnak meg, akkor mi értelme volt?
Ha ennél tágabban vizsgáljuk – és máshogy nem is nagyon érdemes az eseményeket látva –, akkor a harcoló felek száma azóta csak nőtt, nemhogy csökkent volna. A háborúhoz most már csatlakozott Európa és az arab világ jó része is. A másik oldalon pedig az ISIS kismillió helyi csoportja és magányos farkasai váltották fel a poszt-Bin Laden szindrómával küzdő, meggyengült al-Kaida sejtjeit.
„Európa háborúban áll” – mondta legutoljára 2016. március 22-án, a brüsszeli Zaventem reptéren elkövetett terrortámadások után Manuel Valls francia miniszterelnök. És kétségtelen, hogy az Iszlám Állam elleni katonai fellépésben részt vesz Európa színe-java, Franciaországtól Belgiumon át Németországig. Sőt, még a magyar külügyminiszter is arról beszélt májusban az ENSZ-közgyűlésen, hogy „a helyzet megváltoztatásához le kell győzni az Iszlám Állam nevű terrorszervezetet, s ebben a harcban Magyarország részt is vesz” (az év végéig már 150 magyar katona teljesít szolgálatot az Iszlám Állam ellen küzdő koalícióban).
Konyhaterror
Minden idők legszervezettebb terrorakciójától 2016-ra eljutottunk a konyhaterror korszakába, robbanó kukták és a kenyérvágó kések váltották fel a repülőgépeket. Olykor-olykor az is előfordul, hogy még a kuktáknál és késeknél is könnyebben beszerezhető támadófegyverek kerülnek a terroristák kezébe. A gondosan megszervezett, nagyszámú áldozatot követelő támadások pedig átköltöztek Európába. Ide még eljutnak a pénzcsapok, a toborozható elkövetők köre pedig akkor is növekedik, ha a menekülttömegből tízezrenként csak egyetlen ember gondolja úgy, hogy a radikalizálódás lehet az egyetlen válasz az élet nehézségeire.
A terrorizmus karaktere átalakult és annak ellenére előzött be olyan korábban fontosnak tartott témákat, mint a klímaváltozás vagy a gyermekéhezés, hogy a hetvenes-nyolcvanas években jóval keményebb terrorhullám tombolt Európa közepén. 1980-ban közel 420, 1988-ban majdnem 450 áldozata volt a terrornak csak Nyugat-Európában. Akkor még a terrorpiac domináns szereplői a szélsőbal- és jobboldali, nacionalista, vagy ezek egészen perverz ideológiai elegyéből álló terrorsejtek voltak. Ennek részben az is volt az oka, hogy akkoriban még jóval nagyobb pénz volt a terrorizmusban. A nemzetközi pénzmozgásokat jóval nehezebb volt lekövetni, mint ma és váltságdíjat is sokkal szívesebben fizettek a túszokért. A 400 feletti számokhoz képest az elmúlt évtized legvéresebb európai éve tavaly volt, akkor 161 embert gyilkoltak meg terroristák.
A nemrégiben kiadott Global Terrorism Index 2015 nevű felmérés a következőket állapította meg:
A terrorcselekmények száma sokszorosára nőtt világszerte. 2008-ban 8466 ember halt meg terrorizmussal összefüggő cselekményekben 163 országban, tavaly viszont már 32 715.
2013-ról 2014-re közel 80 százalékkal nőtt a terrorcselekmények száma.
A világ legveszélyesebb terrorszervezete nem az Iszlám Állam, hanem a Boko Haram, ha az áldozatok száma a mérvadó.
A támadások áldozatainak 78 százaléka mindössze öt országra koncentrálódik. Ezt a több mint 25 ezer embert Irakban (9929 fő), Nigériában (7512), Afganisztánban (4505), Pakisztánban (1760) és Szíriában (1698) gyilkolták meg.
A támadások száma annyiban mutat változást, hogy Nigériában és főleg Szíriában egy támadásra jóval több halott jut. Európában ezalatt „csak” 161 ember halt meg, nagyjából annyi, mint egy véresebb héten Bagdadban.
Kitalálnák, hogy ehhez képest hány terrortámadás történt abban az európai országban, ahol a legjobban rettegnek a terroristáktól? A Pew Research által megkérdezett magyarok 76 százaléka egyetért azzal, hogy a menekültek miatt emelkedhet a terrorfenyegetettség veszélye. A legelső olyan ország a listán, ahol az elmúlt évben valóban történt támadás, Németország és ott is csak a megkérdezettek 61 százaléka gondolkodik hasonlóan.
A világ tehát nemhogy békésebb, de sokkal erőszakosabb lett a terror ellen vívott háború elmúlt 15 éve alatt. Sokkal több terrorszervezet követ el sokkal több terrortámadást, és sokkal több terroristával végeznek az egyre szélesebb kört alkotó koalíció haderői is, a másik oldalon.
Akármit is gondolt George W. Bush a beszéd közben a jövőről, a győzelemről, a terroristák bukásáról, nem valószínű, hogy elhitte volna, ha valaki azt mondja neki, hogy 15 évvel később napokig vita tárgyát képezi majd, lehet-e egy New York közepén elkövetett szándékos robbantást terrortámadásnak nevezni, vagy hogy mindenféle információ alátámasztása nélkül 24 órával a támadás után is azt bizonygatják majd a hatóságok, hogy nincs külföldi szál az ügyben, amikor hamarosan úgyis kiderül, hogy van.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
