szerző:
Zsohár Zsuzsanna
Tetszett a cikk?

Ujját elvesztett kisfiú, beázó tető alatt békésen szunyókáló csecsemő és a fegyverropogás a török-szír határon. Zsohár Zsuzsanna, a menekültválság alatt itthon volt a Migration Aid szóvivője, most viszont civilként ment el, hogy megnézze, hogy élnek a menekültek ott, ahonnan még szinte látják a saját elhagyott házaikat.

Alig másfél kilométerre a Reyhanli város melletti szír–török határátkelőtől állnak az első sátrak. Egy jólelkű török ajánlotta fel a valamikor nagyforgalmú út melletti telkét ingyenes használatra annak a tizenöt szír családnak, akik hazájukhoz legközelebb élnek menekültként. Családonként két-három felnőtt, és hat-nyolc gyerek osztozik a négyszer-hatméteres, betonfalú, ponyvatetejű kunyhón, mely egy szobából és egy hozzáragasztott konyha-fürdőszobából áll. A város széle 3-4 kilométerre húzódik, viszont a meredek behajtón az útról az összes víz befolyik a hatalmas telekre. A kunyhókat csak a bokáig érő, mindent befedő pocsolyán át lehet megközelíteni.

A bomba, amely megölte a szüleit, elvitte a kisujját is

Reyhanli a legforgalmasabb szír–török határátkelő volt valaha, a háború előtt valamivel több, mint 60 ezer lakossal. Mára ez a szám 89 ezerre nőtt, míg a körzetben 65 ezer szír telepedett le az elmúlt 5 évben. A kezdetekkor itt alakították ki az első tábort. A sátrakat őrséggel és kerítéssel vették körül, félig zártan működött. 2012-ben Kilisbe, az akkor létrehozott új táborba szállították át a menedéket keresőket – legalábbis azokat, akik nem szöktek meg a méltatlan körülmények közül. Mára már csak egy elhagyatott telep az egykori tábor, a török Vörös Félhold kamionja árválkodik néhány konténerépület mellett, a kigazosodott sátorhelyek között.

Zsohár Zsuzsanna

A város korábban is kereskedelmi központ volt, ahol a török tulajdonosok jól megélnek új bérlőikből, az ideköltöző szírek pedig további fellendülést hoztak a kereskedelemnek. Az utcát járva több az arab szó, mint a török, és török vezetőm is kiválóan beszél arabul. Saját elmondása szerint az elmúlt két-három évben tanulta meg a nyelvet, egyszerűen ráragadt.

A határátkelő felé vezető, kétszer két sávos műút mellett, az autóból kiszállva először az enyhe ammóniaszag csap meg. Csatornázás nincs errefelé, a kis magántáborban pedig legalább száz-százhúsz ember végzi a dolgát nap mint nap.

Elsőként Mahmuddal, egy négyévesforma kisfiúval találkozom. Mosolyog rám, kezet fogunk. Az aprócska kezet tapintva furcsa érzetem támad. Odanézek, és akkor látom, hogy a kézfején hatalmas forradás van, a jobbkeze kisujja pedig hiányzik. „A bomba vitte el, amelyik a szüleit megölte” – meséli a nagymama, akitől azt is megtudom, hogy új kisbarátom már iskoláskorú, betöltötte a hét évet.

A táskámban kotorászok valami apróság után. Egy nagy fa dobókocka akad a kezembe, azt adom a kisfiúnak. Furcsán méregeti, török kísérőm magyarázza el neki, hogy ha ledobja, minden dobásnál más szám fog kijönni. A kisfiú boldogan forgatja az ajándékot, aztán a nagymamája oldalához lép és mosolyogva méreget.

Ázik a tető, de a vendégnek mindig jár a kávé

Közben megérkezik Abdulmajeed is, aki beinvitál az otthonába. Ahogy a telek szélén körben, az ő háza is egy betonalapból és négy vékony betonfalból áll. A tető frissnek tűnik, a vékony szarufákra kék fólia van feszítve. Egyetlen réteg, amin az eső bizony befolyik. Az ablak alatt egy matracon békésen alszik Jihaan, a tizenegy hónapos kislány.

Abdulmajeed felesége kimegy kávét főzni, mi pedig helyet kapunk a szivacsokon. A szoba közepén elektromos radiátor. Ez adja a meleget a nyolcgyerekes családnak. Ha hideg van, egy gázégővel erősítenek rá.

Zsohár Zsuzsanna

A család néma tanúja az exodusnak 2012 óta. Az egykori damaszkuszi hotelportás szüleivel és két feleségével a forradalom kitörésekor először Idlib-tartománybeli szülőfalujába költözött, majd mikor a kormányerők és a Szabad Szír Hadsereg közötti frontvonal a településre ért, Reyhanliba menekült.

Családjában két édesanya nevelt összesen huszonhét gyereket. Tizenkét édestestvére közül hatan a háború áldozatául estek, egyik öccse épp kórházban lebeg élet és halál között – mutatja a képet, nekem pedig elszorul a torkom. Fiatal, húszév körüli fiú, lepedővel betakarva. A fényképről nem tudnám megmondani, hogy életben van-e még.

A feleség behozza a kávét, aztán az ébredező kislánnyal foglalkozik. Kérdésemre megtudom, hogy a másik feleség a férj szüleivel él. Félszegen kérdezem, hogy ilyenkor mi a „rendszer”. Tolmácsom elneveti magát, és a magyarázathoz hozzáfűzi: amellett, hogy köteles a férj minden egyes családtagjáról gondoskodni, köteles a feleségeit is igazságosan kezelni. Így hát nagyjából egy hetet itt, egy hetet ott tölt, egyensúlyozva a feleségek és a gyerekek igényei között.

Zsohár Zsuzsanna

Abdulmajeed komor arca csak akkor derül fel egy pillanatra, mikor a kislányára néz. Oxigénhiánnyal született, nyolc hónapra. Két hónapig bent tartották a kórházban. Akkor nagyobb volt a szükség itt, mint ott. Most egy szemvizsgálatra várnak, talán két-három hónap múlva sorra kerülnek. Mindeközben a kislány teli szájjal vigyorog fogatlanul és huncutul rázza a fejét.

Kérdezem a többi gyerekről, hogy hová járnak iskolába. A válasz elkeserítő. Az iskola messze van, nem tudnak minden nap 4-5 kilométert gyalogolni oda-vissza a gyerekek. Jó, ha hetente-tíznaponta egyszer eljutnak. Próbáltak tanárt keresni, de ő egy hónapra 400 dollárt kért. Ennyi pénzt pedig az egész közösség sem tudott előteremteni. Így hát marad az a tudás, amit az együttélés során a felnőttektől felszednek az apróságok.

A szerény, de tiszta otthonban csak a legszükségesebb dolgok vannak, meg egy leharcolt televízió. Ötödik éve ez az egyetlen szórakozási lehetőségük. Ilyen állapotban a városba se járnak be nagyon, a férfi pedig ízületi betegsége miatt nem tud állandó munkát vállalni. A megélhetés nehézkes, bár a helyiek eleinte sokat segítettek. Mára ebből havonta-kéthavonta egy ételkosár adomány maradt.

Legnagyobb szükségük tetőre lenne és meleg ruhára a gyerekeknek. Mivel a környéken nincs számottevő erdő, csak az olajfaligetekből lehet elkérni a levágott ágat, így a fatüzelés sem jelent valódi alternatívát.

Az európai út drága és veszélyes – és kilátástalan

A család a műút árnyékában némán nézte végig a naponta akár ezernél is több frissen érkező menekült áramlását, míg a török kormány 2015-ben nem szakított a nyitott határ politikájával. Azóta a határ zárva. Míg beszélgetünk, tompa fegyverropogás hallatszik a kerítés felől. Úgy tűnik, csempészre akadtak a török határőrök az 5 km széles senkiföldjén.

Mára már csak a kamionok és szír állampolgárok léphetnek ki Törökországból Szíria irányában. A másfél-két kilométeres kamionsorral szemben pattogó nyergesvontatók jelzik, hogy az áruforgalom gyakorlatilag egyirányú. Egy a sok bőr közül, amit az érdek évek óta nyúz a bombaesőben élőkről.

Zsohár Zsuzsanna

Abdulmajeed arca meg se rezzen a két géppisztoly-sorozatra. Komoran meséli, hogy egy ideig gondolkozott azon, hogy elinduljon Európába, de ennyi pénzt még az őt Szaúd-Arábiából támogató nővérei segítségével sem tudott előteremteni. Aztán annyit gondolkozott ezen, hogy belefájdult a feje, úgyhogy azóta nem is foglalkozik a témával.

Néhány hónapja egy nő és egy férfi látogatott el hozzájuk. Felvették az adataikat azzal, hogy megoldják a legális beutazását az egész családnak Európába. Mint később kiderült, a papírok hamisak voltak, a „segítőket” pedig senki se látta többé. A jövőről megrázó képet fest elém a családapa: menekültként minden nap egyforma. A változás csak annyi, hogy a holnap rosszabb, mint a tegnap volt.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!