EAST GRINSTEAD, WEST SUSSEX - Adott egy felelőtlenül kiírt népszavazás, melynek eredményét – figyelmen kívül hagyva a parlamentáris hagyományokat, és hogy a referendum nem ügydöntő – politikai opportunizmusból mindkét nagy parlamenti párt kötelezőnek érzi magára nézve. A legnagyobb ellenzéki párt élén ráadásul egy olyan politikus áll, aki egész életében EU-ellenes volt, így majdnem mindenben alárendeli magát a kormánypárt Brexittel kapcsolatos lépéseinek, kezdve az 50-es cikkely alsóházi megszavazásával. A szóban forgó ellenzéki párt e súlytalan vezetője miatt amúgy is történelmi mélységben van, és ez az attitűd láthatóan még tovább erodálja a párt népszerűségét.

A brit miniszterelnök és a Tory párt vezetője, Theresa May ezt a pillanatot alkalmasnak tartja, hogy előrehozott választásokat írjon ki, és elsöprő többséget szerezzen. Joggal gondolja, hogy alig két hónap nem lesz elegendő arra, hogy az ellenzék, különösen a legmarkánsabban kilépésellenes Liberális Demokraták összeszedjék magukat. Az ellenzék széttagolt, és az aránytalan, egyfordulós, csak listás brit választási rendszer nem kedvez a kis pártoknak. A meccs lefutottnak látszik.

Csakhogy szinte a bejelentés másnapján megindul a szervezkedés. Elindul a Facebookon és egyéb más fórumokon a „Vote Tactically”, vagyis a szavazz taktikusan mozgalom, többek között az 50-es cikkely parlamenti szavazását bírósági úton kikényszerítő londoni üzletasszony, Gina Miller ösztönzésére. A választópolgárok annak tudatában, hogy minden a választókörzetekben dől el, ahol gyakran a legbeágyazottabb jelöltnek van esélye nyerni, láthatóan nagy arányban eltökéltek félretenni pártszimpátiájukat, hogy arra a jelöltre adják a voksukat, aki az adott körzetben esélyes a Tory jelöltet kiütni, legyen az Labour, LibDem, SNP, Green, Plaid Cymru vagy bármi.

A Liberális Demokraták támogatottsága váratlanul emelkedni kezd. A Tim Farron vezette párt, amelyet a torykkal való koalíció és azon belül is a tandíjak megemelésének megszavazása miatt a mai napig súlyosan büntet a közvélemény, az előrehozott választások bejelentésének napján 5000 fővel növeli a tagságát.

A referendumot passzivitással és portugáliai útjával töltő Jeremy Corbyn is felébred a mély kómából, hirtelen kampányolni kezd, ígér tandíjmentességet, az EU-polgárok jogainak azonnali biztosítását, valamint az egységes európai piac megtartását, a Hard Brexit elutasítását. Közben ezzel egy időben a szabad munkaerő-áramlás megszűnésével kalkulál, illetve alternatív, európai polgárokra vonatkozó szoft munkaerő-vállalási engedélyt vizionál, vagyis a pre-referendumi időkre emlékeztető mazsolázásokba fog az uniós jogok közt, de ez most mellékszál.

Nicola Sturgeon szintén elérkezettnek látja az időt az SNP megerősítésére, és a skótok erőteljes kampányba fognak, mondván, hogy erős SNP-jelenlét esetén London aligha tagadhatja meg Skóciától a második függetlenségi népszavazást, amelyet Sturgeon a tavalyi referendum másnapján már belengetett. Az SNP másik jellemzője a skót függetlenségi mozgalom mellett a radikális baloldali programja, amelynek segítségével gyakorlatilag leradírozta a Labourt Skócia térképéről.

Az eddig apátiába süppedt, politikailag inaktív fiatalok tömegesen kezdenek el a választói regiszterbe feliratkozni. Számtalan EU-párti szavazópolgártól hallani, hogy egész életében tory szavazó volt, de most minden ellenérzését félretéve arra szavaz, aki ezt az egészet visszacsinálja.

Ahogy közelednek a választások, a felmérések szerint úgy apad May és a toryk támogatottsága. Ehhez nagyban hozzájárul Theresa May egyik szarvashibája a másik után. Arrogáns stílusban kommunikál és meglehetősen vitaképtelen. Pár televíziós interjú után, amelyben kénytelen részt venni, és ahol a riporterek gyakorlatilag ízekre szedik, ordít róla, hogy maga sem hiszi, amit mond. Olyan zavarbaejtő minden egyes nyilvános megjelenése, hogy a választási TV-vitára el sem mer menni, hanem a belügyminiszter Amber Ruddot küldi maga helyett, aki épp az előző nap elhunyt apját gyászolja. Ez nem jó PR. A legrosszabb pillanatban a párt előhozakodik az ún. „dementia tax”-szal, vagyis az ápolásra szoruló idősekre vetne ki súlyos költségeket. A hírt követő hatalmas felháborodás után May szinte 24 óra alatt hátraarcot csinál a témában.

A választási kampány során taktikai megfontolásból természetesen egyetlen párt sem mondja, hogy az egész Brexitet kivágjuk az ablakon, a dolog nem vált be, újratervezés. A „nem tiszteli a nép akaratát” billogot egyik sem akarja magára venni. Ez azonban korántsem jelenti azt, amit a kampány során egyes magyarországi elemzőktől hallani lehetett, hogy mindenki túl van az egészen. Szó esik az NHS-ről, a tandíjakról, a közszolgáltatásokról, a kereskedelmi egyezményekről, a szociális ellátásokról, de a kampány valahol legvégül természetesen a Brexitről szól, és a választók túlnyomó része is ezt helyezi minden fölé. Az elmúlt évi népszavazás eredménye, és a hogyan tovább ott van mindenki gondolkodásában, a mindennapokban. Az uniópárti polgárok, akik a referendum óta elhagyatottnak, képviselet nélkülinek találták magukat, most úgy határozottan úgy érezték, van miért küzdeni újra.

A toryk elvesztették az abszolút többséget, Theresa May azonban nem mond le, hanem az északír Democratic Unionist Party (DUP) támogatását kéri a kormányzáshoz. Hogy ez az esetleges koalíció mennyire lesz tartós, hogy képesek lesznek-e bármilyen fontos törvényt átvinni, az kétséges. Még az is benne van a pakliban, hogy ősszel újra választásokat írnak ki.

Ahogy alapvetően protest-elitellenes szavazás volt az uniós tagságról szóló népszavazás, a mostani is az. Nem arról van szó tehát, hogy Jeremy Corbyn meglehetősen szélsőbalos nézeteinek támadt hirtelen nagy keletje a semmiből. Másokkal ellentétben magam egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy Corbyn vezette Labour-kormány hosszú távon a toryknál engedékenyebb kooperációt jelentett volna az Európai Unióval. Jeremy Corbyn EU- és NATO-ellenessége évtizedes múltra tekint vissza, a szabad piacnak sem híve, valamint többször kifejtette, hogy az általa preferált baloldali politika jobban működik nemzetállami keretek közt (értsd: tisztább viszonyok közt lehet osztogatni egy izolált társadalomban: British jobs for British people. Ilyen szempontból az, hogy nem született Labour-többség, legalább annyira szerencsés, mint May meggyengülése.

Az ellenzéki pártok és híveik közt természetesen megindult a rivalizálás. Itt is felismerhető volt az a jelenség, hogy a kvázi „összefogás” különböző hívei egymást nyírják és diszkreditálják. Volt egy pillanat, amikor az ember azt érezte, hogy a Labour hívei közt kezd elhatalmasodni az eddig csak keményvonalasokra jellemző, Blair hagyatékát tulajdonképpen még a toryknál is jobban gyűlölő szemlélet, ami az ideológiai háborút a Brexit elé helyezi.

A toryk tehát változatlanul többségben vannak, de ez a többség apad. A Labour és a LibDemek megerősödtek, az SNP a vártnál eléggé meglepő módon gyengébben szerepelt. A UKIP a süllyesztőben.

Nagyon bizonytalan, hogy milyen következményekkel jár mindez. Azt a verziót is rebesgették, hogy May azzal a szándékkal írta ki az előrehozott választást, hogy ezzel semlegesítse pártjának szélsőségeseit, és a nagyobb támogatottság birtokában békülékenyebb hangra válthasson, mások szerint pedig épphogy az eddiginél is jobban bekeményített volna, és pont a maradás-párti tory képviselők kezét kötötte volna meg, nehogy a párt fő vonala ellen merjenek szavazni a jövőben. Ezt azonban csak találgatni tudjuk. May legfőbb jellemzője az elvek nélküli opportunizmus, tehát kiszámíthatatlan, mikor mit tesz.

Ebben a bizonytalan helyzetben a legjobb, amiben reménykedni lehet, hogy minden politikai tömörülésben felbátorodnak a józanabb hangok, és kompromisszumra kényszerítik mind a kormányzó torykat, mind a Munkáspártot. Ez a választói aktivitás – minden oldalon – aligha tartható fenn hosszan, akár egy őszi, újabb választásig. Különösen annak tekintetében, hogy ez lenne a negyedik választás az elmúlt négy évben, és a permanens forradalom nem épp a brit néplélek sajátja.