Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Nem tudott aludni az aláírás előtti éjszaka, a Bibliából Józsué könyvét olvasgatta, amelyben Jerikó falai a kürtök hangjára leomlottak – mesélte szakértői csapatának Bill Clinton amerikai elnök a nagy nap reggelén. A csapat egyik tagja, Martin Indyk diplomata a minap azt is felidézte, hogy Clinton trombitamintás selyem nyakkendőt viselt a washingtoni Fehér Ház kertjében negyedszázada, 1993 szeptemberében tartott ceremónián, amelyen Jichák Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök történelmi kézfogással pecsételte meg az oslói megállapodás aláírását. Az elnök számára a harsonák azt jelképezték, hogy a majd' egy évszázados izraeli–palesztin konfliktus falai úgy dőlnek le, mint Jerikó bástyái.
Jichák Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök "történelmi" kézfogása Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében
AFP / J. David Ake
Kezdetben óriási volt a lelkesedés, Jerikóban is ünnepeltek, egymást ölelgették az emberek. A 11 ezer éves település volt az első palesztin város Ciszjordániában, amely autonómiát kapott. A határok is átjárhatóbbá váltak, palesztinok tízezrei vállalhattak könnyebben munkát Izraelben, Rámalláh éttermei megteltek izraeliekkel. Kezdetben a tárgyalások is jól haladtak, és újabb áttörést jelentett a második oslói megállapodás 1995-ös aláírása, amely még több hatáskört adott át a palesztin önkormányzat vezetésének, a Palesztin Hatóságnak. Úgy tűnt, megvalósul a célkitűzés, és 1998-ra aláírják a békemegállapodást is.
A folyamat azonban megtorpant, a végső megállapodásról szóló tárgyalások csak 2000-ben kezdődtek, és hiába futottak neki többször is, a béketerv káoszba fulladt. A kudarc okai között említik magát a megállapodást, amelyben szó sem esett az önálló palesztin államról; a legnehezebb kérdéseket – így az állandó határokat, Jeruzsálem sorsát és a palesztin menekültek ügyét – a későbbi tárgyalásokra bízta. Nemcsak ezek elodázása volt hiba a palesztinok részéről, hanem az is, hogy nem rögzítették a ciszjordániai zsidó telepesítés legalább átmeneti leállítását. A palesztinok elismerték Izrael jogát a létezéshez, lemondtak az erőszakról, cserébe Izrael elismerte a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) a palesztin nép jogos képviselőjeként.
De még az oslói alku aláírásakor is kevesen tudták, mi áll a dokumentumban – emlékezett Indyk. Arafat el sem olvasta – állította akkori helyettese, Mahmúd Abbász jelenlegi palesztin elnök. A ceremóniamesterként kiváló Clintont sem a részletek érdekelték, hanem a megállapodás szimbolikus ereje. Hiányosságai ellenére, Oslo történelmi kompromisszum volt, a kölcsönös elutasítást a kölcsönös elismerés váltotta fel. Mindezért Rabin és Arafat, valamint az akkori izraeli külügyminiszter, Simon Peresz 1994-ben Nobel-békedíjat kapott. A megállapodást csak kiindulópontnak szánták, amely számos bizalomépítő lépésen keresztül vezetett volna a mindkét fél által megkövetelt fájdalmas engedményekhez és azok politikai elfogadtatásához. A bukásért mindkét fél felelős.
Izraeli telepesek és palesztinok megosztott Hebronban. Távolságtartás
AFP / Hazem Bader
Miközben a PFSZ azt remélte, hogy az Izrael által 1967-ben elfoglalt Gázai övezetben és Ciszjordániában létrejön a palesztin állam Kelet-Jeruzsálemmel mint fővárossal, az izraeli jobboldal az oslói alkuban biztonsági kockázatot és inkább csak a megszállás újracsomagolását látta. Az izraeli ellenzék vezéreként Benjamin Netanjahu kezdettől fogva támadta Oslót, sőt azzal vádolta Rabint, hogy rosszabb vezető, mint Neville Chamberlain néhai brit kormányfő, aki a náci Németországot azzal próbálta megbékíteni, hogy elárulta Csehszlovákiát. Csak Rabin nem egy másik országot, hanem a sajátját sodorta veszélybe – állította Netanjahu.
Az 1995-ös második Oslót Netanjahu már kifejezetten a terroristáknak való megadásnak, a nemzet megalázásának nevezte, gyújtó hangú jeruzsálemi beszéde után a tüntetők elégették Rabin SS-egyenruhába öltöztetett képmását. A Munkapárt és a béketábor elleni gyűlöletkeltés odáig vezetett, hogy Rabint 1995 novemberében egy zsidó telepes meggyilkolta. Felesége, Leah a temetésen elutasította Netanjahu kézfogását, míg Arafat részvétnyilvánítását az otthonában fogadta. Az 1996. májusi választáson a Netanjahu vezette Likud legyőzte Simon Peresz Munkapártját, és megkezdődött az oslói megállapodások aláásása, a ciszjordániai telepesítés felgyorsítása.
Bár a 2009-ben másodszor hatalomra került Netanjahu erőteljes amerikai nyomásra elfogadta a palesztin állam szükségességét, azt inkább területileg össze nem függő kantonokként képzelte. Azzal az új követeléssel állt elő, hogy a palesztinok a zsidó nép nemzetállamaként ismerjék el Izraelt, holott Izrael lakosságának ötöde arab. A 2015-ös választások előtt megint kategorikusan elutasította a palesztin állam létrehozását. Az idén pedig alaptörvénybe iktatták: Izrael zsidó nemzetállam. Ezzel bírálói szerint olyan politikai rendszer – egyesek szerint apartheid – születik, amelyben a palesztinok végképp másodrendű polgárokká válnak.
A palesztinok sem ragadták meg a lehetőséget. Az oslói folyamat negyedszázada alatt Rabin után és a két Netanjahu-éra között három olyan izraeli kormányfő is volt, aki komolyan gondolta a két nép, két állam elvét. Peresz, valamint Ehud Barak és Ehud Olmert érdemi javaslatokat tett le az asztalra, a palesztinok csaknem az összes általuk követelt területet visszakapták volna. De nem engedtek Kelet-Jeruzsálem és a menekültek kérdésében. Arafat nem értette meg, hogy képtelenség elvárni Izraeltől a jeruzsálemi óvárosról – benne a Siratófalról – való lemondást és több millió palesztin menekült visszatelepítését Izraelbe. De még nagyobb bűne a PFSZ-vezetőnek, hogy nem fogta fel a palesztin terror okozta károk jelentőségét, nem akarta vagy nem is tudta megállítani az izraelieket sokkoló öngyilkos merénylőket. A palesztinok képtelenek voltak nemzeti ügyük mögött egységesen kiállni. Arafat iszlamista ellenzéke, a Hamász és más kisebb szélsőséges csoportok ellenezték az oslói folyamatot, és máig nem fogadják el Izrael létét. A 2000-ben indított második intifáda – az elsőnek az oslói alku vetett véget – végképp szertefoszlatta a reményeket. A bizalomépítést a kölcsönös gyanakvás, rakéták és megtorlások özöne váltotta fel, mindkét fél elárulva érezte magát. Izrael 2002-ben átmenetileg újra megszállta a ciszjordániai városokat, és hozzáfogott a fal építéséhez, amely immár valóságosan is elválasztja a két népet.
Oslo csapdának bizonyult a palesztinok számára, Izrael viszont inkább nyert vele. A palesztinok alapszolgáltatásainak biztosítását Izrael átadta a Palesztin Hatóságnak, amely főként külföldi segélyekből tartja fenn például az oktatási vagy az egészségügyi rendszert. A palesztin területek belső biztonságáért is jórészt ők felelnek, miközben Izrael Ciszjordánia 60 százalékáról nem vonult ki. A nemzetközi jog szerint illegális zsidó telepeken élők száma több mint megháromszorozódott, és elérte a 400 ezret.
Úgy tűnik, Izrael ennek a status quónak a fenntartására törekszik, miközben Donald Trump az első Izrael-barát és egyúttal telepespárti politikát folytató amerikai elnök. Trump úgy „oldotta meg” a Jeruzsálem-kérdést, hogy Izrael fővárosának ismerte el a Szent Várost, a nagykövetséget pedig oda költöztette. Az amerikai segélyeket is megvonta a palesztinoktól, és Oslo negyedszázados évfordulóján a PFSZ-nek be kellett zárnia a washingtoni képviseletét. Büntetésül amiatt, mert a mártírszerepet szívesen magára öltő Palesztin Hatóság nem hajlandó tárgyalni, és Trump követét – jelesül a vejét – fogadni. Bármit is rejt az új amerikai béketerv – lehet, hogy csak a jelenlegi helyzetet legitimálná –, ha nem garantál összefüggő területet a palesztinoknak Ciszjordániában, és Jeruzsálem arabok lakta része felett nem ad valamiféle palesztin szuverenitást, megint csak a kukában végzi.
John Kerry, Barack Obama előző amerikai elnök külügyminisztere a saját próbálkozásainak kudarca után feloldhatatlannak nevezte az ellentéteket. Lehet, hogy Netanjahunak, Abbásznak és Trumpnak is el kell tűnnie a színről ahhoz, hogy mások újra megpróbálják a béketeremtést, erőt merítve a 25 évvel ezelőtti eseményből.
A cikk eredetileg a HVG 2018 /40. számában jelent meg.
