Ajándéklink létrehozása

25 évvel Oslo után: Netanjahuval, Abbásszal és Trumppal nem lesz izraeli-palesztin béke

A hiányos megállapodás, az izraeli jobboldal színjátéka és a palesztin terror is szerepet játszott a történelminek nevezett oslói megállapodás kisiklásában. Az ellentétek azóta is feloldhatatlanok, a jelenlegi vezetők pedig semmit sem tesznek azért, hogy ez változzon.

Nem tudott aludni az aláírás előtti éjszaka, a Bibliából Józsué könyvét olvasgatta, amelyben Jerikó falai a kürtök hangjára leomlottak – mesélte szakértői csapatának Bill Clinton amerikai elnök a nagy nap reggelén. A csapat egyik tagja, Martin Indyk diplomata a minap azt is felidézte, hogy Clinton trombitamintás selyem nyakkendőt viselt a washingtoni Fehér Ház kertjében negyedszázada, 1993 szeptemberében tartott ceremónián, amelyen Jichák Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök történelmi kézfogással pecsételte meg az oslói megállapodás aláírását. Az elnök számára a harsonák azt jelképezték, hogy a majd' egy évszázados izraeli–palesztin konfliktus falai úgy dőlnek le, mint Jerikó bástyái.

Jichák Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök "történelmi" kézfogása Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében
Jichák Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök "történelmi" kézfogása Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében
AFP / J. David Ake

Kezdetben óriási volt a lelkesedés, Jerikóban is ünnepeltek, egymást ölelgették az emberek. A 11 ezer éves település volt az első palesztin város Ciszjordániában, amely autonómiát kapott. A határok is átjárhatóbbá váltak, palesztinok tízezrei vállalhattak könnyebben munkát Izraelben, Rámalláh éttermei megteltek izraeliekkel. Kezdetben a tárgyalások is jól haladtak, és újabb áttörést jelentett a második oslói megállapodás 1995-ös aláírása, amely még több hatáskört adott át a palesztin önkormányzat vezetésének, a Palesztin Hatóságnak. Úgy tűnt, megvalósul a célkitűzés, és 1998-ra aláírják a békemegállapodást is.

A folyamat azonban megtorpant, a végső megállapodásról szóló tárgyalások csak 2000-ben kezdődtek, és hiába futottak neki többször is, a béketerv káoszba fulladt. A kudarc okai között említik magát a megállapodást, amelyben szó sem esett az önálló palesztin államról; a legnehezebb kérdéseket – így az állandó határokat, Jeruzsálem sorsát és a palesztin menekültek ügyét – a későbbi tárgyalásokra bízta. Nemcsak ezek elodázása volt hiba a palesztinok részéről, hanem az is, hogy nem rögzítették a ciszjordániai zsidó telepesítés legalább átmeneti leállítását. A palesztinok elismerték Izrael jogát a létezéshez, lemondtak az erőszakról, cserébe Izrael elismerte a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) a palesztin nép jogos képviselőjeként.

De még az oslói alku aláírásakor is kevesen tudták, mi áll a dokumentumban – emlékezett Indyk. Arafat el sem olvasta – állította akkori helyettese, Mahmúd Abbász jelenlegi palesztin elnök. A ceremóniamesterként kiváló Clintont sem a részletek érdekelték, hanem a megállapodás szimbolikus ereje. Hiányosságai ellenére, Oslo történelmi kompromisszum volt, a kölcsönös elutasítást a kölcsönös elismerés váltotta fel. Mindezért Rabin és Arafat, valamint az akkori izraeli külügyminiszter, Simon Peresz 1994-ben Nobel-békedíjat kapott. A megállapodást csak kiindulópontnak szánták, amely számos bizalomépítő lépésen keresztül vezetett volna a mindkét fél által megkövetelt fájdalmas engedményekhez és azok politikai elfogadtatásához. A bukásért mindkét fél felelős.

Izraeli telepesek és palesztinok megosztott Hebronban. Távolságtartás
Izraeli telepesek és palesztinok megosztott Hebronban. Távolságtartás
AFP / Hazem Bader

Miközben a PFSZ azt remélte, hogy az Izrael által 1967-ben elfoglalt Gázai övezetben és Ciszjordániában létrejön a palesztin állam Kelet-Jeruzsálemmel mint fővárossal, az izraeli jobboldal az oslói alkuban biztonsági kockázatot és inkább csak a megszállás újracsomagolását látta. Az izraeli ellenzék vezéreként Benjamin Netanjahu kezdettől fogva támadta Oslót, sőt azzal vádolta Rabint, hogy rosszabb vezető, mint Neville Chamberlain néhai brit kormányfő, aki a náci Németországot azzal próbálta megbékíteni, hogy elárulta Csehszlovákiát. Csak Rabin nem egy másik országot, hanem a sajátját sodorta veszélybe – állította Netanjahu.

Az 1995-ös második Oslót Netanjahu már kifejezetten a terroristáknak való megadásnak, a nemzet megalázásának nevezte, gyújtó hangú jeruzsálemi beszéde után a tüntetők elégették Rabin SS-egyenruhába öltöztetett képmását. A Munkapárt és a béketábor elleni gyűlöletkeltés odáig vezetett, hogy Rabint 1995 novemberében egy zsidó telepes meggyilkolta. Felesége, Leah a temetésen elutasította Netanjahu kézfogását, míg Arafat részvétnyilvánítását az otthonában fogadta. Az 1996. májusi választáson a Netanjahu vezette Likud legyőzte Simon Peresz Munkapártját, és megkezdődött az oslói megállapodások aláásása, a ciszjordániai telepesítés felgyorsítása.

Bár a 2009-ben másodszor hatalomra került Netanjahu erőteljes amerikai nyomásra elfogadta a palesztin állam szükségességét, azt inkább területileg össze nem függő kantonokként képzelte. Azzal az új követeléssel állt elő, hogy a palesztinok a zsidó nép nemzetállamaként ismerjék el Izraelt, holott Izrael lakosságának ötöde arab. A 2015-ös választások előtt megint kategorikusan elutasította a palesztin állam létrehozását. Az idén pedig alaptörvénybe iktatták: Izrael zsidó nemzetállam. Ezzel bírálói szerint olyan politikai rendszer – egyesek szerint apartheid – születik, amelyben a palesztinok végképp másodrendű polgárokká válnak.

A palesztinok sem ragadták meg a lehetőséget. Az oslói folyamat negyedszázada alatt Rabin után és a két Netanjahu-éra között három olyan izraeli kormányfő is volt, aki komolyan gondolta a két nép, két állam elvét. Peresz, valamint Ehud Barak és Ehud Olmert érdemi javaslatokat tett le az asztalra, a palesztinok csaknem az összes általuk követelt területet visszakapták volna. De nem engedtek Kelet-Jeruzsálem és a menekültek kérdésében. Arafat nem értette meg, hogy képtelenség elvárni Izraeltől a jeruzsálemi óvárosról – benne a Siratófalról – való lemondást és több millió palesztin menekült visszatelepítését Izraelbe. De még nagyobb bűne a PFSZ-vezetőnek, hogy nem fogta fel a palesztin terror okozta károk jelentőségét, nem akarta vagy nem is tudta megállítani az izraelieket sokkoló öngyilkos merénylőket. A palesztinok képtelenek voltak nemzeti ügyük mögött egységesen kiállni. Arafat iszlamista ellenzéke, a Hamász és más kisebb szélsőséges csoportok ellenezték az oslói folyamatot, és máig nem fogadják el Izrael létét. A 2000-ben indított második intifáda – az elsőnek az oslói alku vetett véget – végképp szertefoszlatta a reményeket. A bizalomépítést a kölcsönös gyanakvás, rakéták és megtorlások özöne váltotta fel, mindkét fél elárulva érezte magát. Izrael 2002-ben átmenetileg újra megszállta a ciszjordániai városokat, és hozzáfogott a fal építéséhez, amely immár valóságosan is elválasztja a két népet.

Oslo csapdának bizonyult a palesztinok számára, Izrael viszont inkább nyert vele. A palesztinok alapszolgáltatásainak biztosítását Izrael átadta a Palesztin Hatóságnak, amely főként külföldi segélyekből tartja fenn például az oktatási vagy az egészségügyi rendszert. A palesztin területek belső biztonságáért is jórészt ők felelnek, miközben Izrael Ciszjordánia 60 százalékáról nem vonult ki. A nemzetközi jog szerint illegális zsidó telepeken élők száma több mint megháromszorozódott, és elérte a 400 ezret.

Úgy tűnik, Izrael ennek a status quónak a fenntartására törekszik, miközben Donald Trump az első Izrael-barát és egyúttal telepespárti politikát folytató amerikai elnök. Trump úgy „oldotta meg” a Jeruzsálem-kérdést, hogy Izrael fővárosának ismerte el a Szent Várost, a nagykövetséget pedig oda költöztette. Az amerikai segélyeket is megvonta a palesztinoktól, és Oslo negyedszázados évfordulóján a PFSZ-nek be kellett zárnia a washingtoni képviseletét. Büntetésül amiatt, mert a mártírszerepet szívesen magára öltő Palesztin Hatóság nem hajlandó tárgyalni, és Trump követét – jelesül a vejét – fogadni. Bármit is rejt az új amerikai béketerv – lehet, hogy csak a jelenlegi helyzetet legitimálná –, ha nem garantál összefüggő területet a palesztinoknak Ciszjordániában, és Jeruzsálem arabok lakta része felett nem ad valamiféle palesztin szuverenitást, megint csak a kukában végzi.

John Kerry, Barack Obama előző amerikai elnök külügyminisztere a saját próbálkozásainak kudarca után feloldhatatlannak nevezte az ellentéteket. Lehet, hogy Netanjahunak, Abbásznak és Trumpnak is el kell tűnnie a színről ahhoz, hogy mások újra megpróbálják a béketeremtést, erőt merítve a 25 évvel ezelőtti eseményből.

A cikk eredetileg a HVG 2018 /40. számában jelent meg.

Hozzászólások