Magyarországon valamilyen megmagyarázhatatlan okból szokás állandóan Berlin felé tekinteni és Angela Merkeltől várni Európa s főleg Magyarország bajainak orvoslását. A merkelizmus persze már Zágrábban, Szarajevóban vagy Kolozsvárott sem hivatkozási pont, de Magyarországon az ellenzéki közélet sem zártabb szellemileg, mint a kormánypárti. Most például sokan azt várják, hogy az Arab Ligával való EU-s megállapodás – magyar érdekből is – teljesen értelmetlen szijjártói vétója után Berlin közbeavatkozik. Ezúttal tényleg jogos is lehet egy ilyen igény.

A német politikának azonban számolnia kell azzal, hogy a német gazdasági érdekeknek még mindig megfelel az orbáni politika. Még tavaly, a választások előtt hozta ki a konzervatív-liberális WirtschaftsWoche, hogy az orbáni gazdaság- és szociális politikával (pontosabban: utóbbinak hiányával) nagyon is elégedettek a német cégek. Januárban pedig a balliberális Der Spiegel közölt arról cikket, hogy a liberális Szabaddemokrata Párt (FDP) főtitkára, európai parlamenti listavezetője tavaly szeptemberben lobbizott Orbánék mellett az Európai Parlamentben. A férje okán a magyar kormánykörökkel igen jó kapcsolatokat ápoló Nicola Beer pártja ugyan kifelé még orbánozós plakátokat is gyártott (az FDP lenne az a párt, amelyre szavazni kéne, ha nem akarnak a németek Orbánt), de közben a főtitkár a Fidesznek segít. És persze Guy Verhofstadt nagy kamionját, amin Orbán ellen kampányol a liberális pártcsalád, az ALDE, az FDP nem utasította el. Ami amúgy teljesen érthető: az FDP azon körök pártja, amelyek nem szoktak gazdasági haszonról a sajtószabadság vagy az emberi jogok csorbulása miatt lemondani. Ahogy a CDU és a CSU is legfeljebb szavak szintjén aggódik – akár a magyar helyzetért, akár az ukrajnai háborúért. De közben elég csak megnézni, hogy az Északi Áramlat 2 mellett, ami Ukrajna geopolitikai helyzetét és energiabiztonságát masszívan veszélyezteti, Merkel és a CDU továbbra is kiáll. Persze Ukrajna is fontos, meg az európai értékek is, főleg a vasárnapi beszédekben – de a politika a németeknél is más a hétköznapokban.

Orbán, ha szabadságharcos lenne, ezt kritizálná. Ő azonban már 2012-ben, egy müncheni konferencián, ahol e sorok szerzője is ott volt, a bajor gazdaság képviselőinek egyetértő mosolya mellett jelentette be: Magyarország a délnémet ipari zóna része. Ez persze éleslátásról tanúskodik, mert Magyarországnak tényleg nem sikerült saját, magas hozzáadott értékű iparral megjelennie, ezért tényleg arra van szorulva, hogy relatív közelsége és olcsósága miatt német cégek összeszerelő műhelye legyen. De olyan kormány, amely oktatáspolitikájával például azon dolgozik, hogy ne is tudjon megjelenni a magas hozzáadott értéket előállító emberi tudás (vagy olyan közállapotokat teremt, hogy a tudásnak menekülnie kell), talán nem feltétlenül nevezhető szabadságharcosnak. Ahogy az sem bátorságra vall, hogy „Brüsszel“ ellen harcol, de „Düsseldorfnak” vagy „Ingolstadtnak” se mer már ellenmondani – amint a „rabszolgatörvény” is mutatta.

Orbán menekültellenessége is ennyire őszinte. A kormány felhúz egy falat a szerb–magyar határra, és ezzel véli védeni az „keresztény Nyugatot”. De közben nem csak a valóban sok tekintetben szerencsétlen (mert túl naiv) kvótákba nem megy bele, hanem a közös menekültpolitikát és határvédelmet is minden eszközzel blokkolja.

Az, hogy Szijjártó Péter nemet mondott az Európai Unió és az Arab Liga között letárgyalt – és nem, nem a migrációt segítő, hanem éppen korlátozó – megállapodásra, az azonban most tényleg kiverte a biztosítékot számos európai állam- és kormányfőnél is. Berlin a szabadságharcos pávatáncot még elnézi, mert a gazdasági érdekeit nem igazán zavarja. De azt, hogy Orbán a menekültpolitikában is pávatáncol, veszélyeztetve ezzel a saját maga által nagy hangon hirdetett európai önvédelmet és szabályozott menekültpolitikát, az Berlint is idegesíti.

Merkel ezért Pozsonyban találkozni fog valamennyi visegrádi állam vezetőjével. De Berlin igyekszik eme államokat nem mindig egy blokként kezelni. A német stratégia e téren világos (és helyes): a visegrádi országok közül legalább Csehországot és Szlovákiát meg lehet talán győzni. Ez az a két ország, ahol nem is folyik olyan mértékű ideológiai habverés, mint Magyarországon és Lengyelországban; eleve koalíciós kormányok vannak hatalmon, a sajtó és a közélet plurális.

Merkel már korábban találkozott is külön a két ország vezetőivel. Visegrádot ma ugyanis csak a menekültellenessége tartja össze, különben széttartó érdekű és különböző helyzetű országok – és ezt jól látják több nyugat-európai fővárosban is. Ausztria sem arra törekszik például Sebastian Kurz kancellársága alatt, hogy csatlakozzék ehhez a klubhoz, hanem sokszor külön-külön tárgyal velük. Más kelet-európai államokban, a románokban, horvátokban vagy szlovénokban pedig fel se merül, hogy csatlakozzanak Visegrádhoz.

A német (és európai) külpolitika az orbáni menekültpolitikai pávatánc kapcsán talán elkezdi érezni, hogy a gazdasági érdekek ellenére is határozottabban kell fellépnie. Vagy ha nem megy: megkerülnie Orbánt.