Viktor But a halállal kereskedő üzletemberek legfontosabb képviselője, ő az, aki a repülőgépek és a szállítási útvonalak biztosításával mozgásban tartotta a fegyverüzletet. Elsősorban Kelet-Európában, azon belül is Bulgáriában, Moldovában és Ukrajnában volt aktív, de jelen volt Afrikában is, például Libériában és Angolában. But a háborúk folytatását lehetővé tévő fegyver- és gyémántkereskedők hálójának központi szereplője volt – ezt az az egykori brit külügyi államtitkár, Peter Hain mondta az 1967-ben, az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Tádzsikisztán fővárosában Dusanbéban született fegyverkereskedőről, aki ráragasztotta Butra a korántsem hízelgő "halál kufára" nevet.

Posztszovjet történet

Az átlagos szovjet család sarjának számító But – anyja könyvelő, apja pedig autószerelő volt – az egyik mintapéldánya azoknak a szürke zónában meggazdagodott üzletembereknek, akik kihasználták a szovjet birodalom széthullását. Az akkor már húszas éveinek közepén járó, a hadseregben hadnagyi rangig jutó orosz nemzetiségű fiatalember azt látta, hogy a hadsereg és a gazdaság totális szétesése miatt szállítógépek százai vesztegelnek a posztszovjet térség repülőterein, a hatalmas fegyverraktárak őrzői pedig olyan fizetéseket kaptak, amiből csak éhenhalni lehetett.

But ekkor felvette a kapcsolatot az afrikai és ázsiai térségben működő, vagy éppen akkor alakuló félkatonai szervezetekkel, dollárra éhes honfitársaitól pedig feketén repülőket és fegyvert vásárolt. A kapcsolatok kialakításában és ápolásában segítségére volt kiváló nyelvérzéke. 12 éves korában már beszélte az eszperantót, és az évek során megtanult angolul, portugálul, franciául, arabul és perzsául is. És valószínűleg az sem ártott, hogy állítólag But nem csak a hadseregben szolgált a szovjet időkben, hanem az egykori szovjet titkosszolgálatoknál is, vagy a katonai hírszerzésnél, vagy a KGB-nél.

AP

Az első szállítmányok Angolába kerültek – akkor But még An-8-as gépeket használt – és a fegyverek mellett a kereskedőnek legális üzletei is voltak: a francia és az amerikai kormánynak is dolgozott és az ENSZ is igénybe vette logisztikai szolgáltatásait. A virág- és fagyasztottcsirke-üzlet azonban csak fedésnek számított, a lényeg az volt, hogy a nemzetközi fegyverszállítási embargók sújtotta országokba But jelentős mennyiségű katonai felszerelést szállított.  

Az üzlet olyan jól beindult, hogy a kereskedő folyamatosan bővíthette légivállalkozását az Airt Cess, és megkezdődhettek a fegyverszállítások előbb a polgárháború sújtotta Boszniába – ott a szerbek ellen harcoló bosnyák hadsereg volt az üzletfele –, majd Afganisztánba is, ahol But valószínűleg a tálibokat és a szélsőséges iszlamista mozgalom ellen harcoló félkatonai szervezeteket is bőven ellátta kézifegyverekkel és lőszerrel.

Togóba is jutott a fegyverekből, a módszer pedig igencsak egyszerű volt: az ekkortájt főként Bulgáriából induló gépeken lévő rakomány az iratok szerint olyan országokba tartott, ahova legálisan is lehetett katonai felszerelést exportálni, ám a szállítmányok végül mégis egészen máshol kötöttek ki. Butot nem az ideológia, hanem a kapzsiság vezette: nem csak Afganisztánban szolgálta ki mind a két harcoló felet, Afrikában is előfordult, hogy a szembenálló felek mindegyike Buttól kapott felszereléseket.

Lépre csalt üzletember

But az ezredforduló után is még jó ideig folytathatta tevékenységét, ezekben az években Afrika volt a fő célpont, állítólag ő volt az, aki azokat a föld-levegő rakétákat Kenyába juttatta, amelyekkel 2002-ben rálőttek egy feszálló izraeli polgári gépre. A mombasai támadók ügyetlenek voltak, a két Sztrela rakéta nem találta el a Boeing 757-est. But annyira hírhedt lett, hogy pályafutását – jelentősen átdolgozva – még a 2005-ben bemutatott, Nicolas Cage főszereplésével készült Fegyvernepper című filmben is feldolgozták.

AP

Bár But folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy csak legális üzleteket vállal, 2008-ban annak ellenére utolérték őt a hatóságok, hogy folyamatosan változtatta lakhelyét és számtalan, különféle nevekre kiállított útlevelekkel járta a világot. Amerikai ügynökök az egyik kolumbiai kormányellenes fegyveres csoport, a FARC tagjainak kiadva magukat fegyvereket rendeltek tőle Thaiföldön, s még azt is közölték a fegyverkereskedővel, hogy az árut amerikai célpontok ellen kívánják bevetni. But ráállt az üzletre, ekkor az USA-val együttműködő thaiföldiek őrizetbe vették őt, majd 2010-ben kiadták Butot Washingtonnak.

A „halál kufárát” 2012-ben – az amerikai állam és állampolgárok veszélyeztetése, valamint légi célok ellen bevethető rakéták illegális forgalmazása miatt – 25 év börtönre ítélték. Ahogy But, úgy Moszkva is politikai indíttatásúnak és alaptalannak nevezte az egész eljárást, s az a hév, amellyel Oroszország védelmezte a fegyverkereskedőt, arra utal, nem teljesen légből kapottak azok a vádak, amelyek szerint But részben az orosz állammal együttműködve folytatta üzelmeit. Akadnak, akik azt is tudni vélik, hogy But még az egyik legbefolyásosabb orosz politikussal – és egykori KGB-ügynökkel – Igor Szecsinnel is kapcsolatban állt.

Felesége, Alla But rendszeres nyilatkozó az orosz sajtóban. Azt állítja, hogy férjét azért fogták el az amerikaiak, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnököt kompromittáló vallomást tegyen. „Viktor azonban tartotta magát az elveihez és megtagadta ezt a kérést” – mesélte Alla But, aki szerint az amerikaiak büntetésként embertelen körülmények között tartják fogva férjét: állítólag fűtetlen magánzárkában is volt és többször előfordult, hogy napokig éheztették.

AFP / NATALIA KOLESNIKOVA

But Moszkvába engedését – cserébe a kábítószerbirtoklásért őrizetbe vett Griner és a kémkedéssel vádolt Whelan szabadon engedéséért – Joe Biden amerikai elnök kezdeményezte, Moszkva egyelőre nem adott hivatalos választ.