A Tajvan megszállását követő első három hétben Kína elsüllyesztett két, több milliárd dolláros amerikai repülőgép-hordozót, amerikai támaszpontokat támadott meg Japánban és Guamón, és több száz fejlett amerikai vadászgépet semmisített meg. Kína helyzete, ha lehet, még rosszabb volt. Csapatai ugyan sikerrel partra szálltak Tajvanon, és elfoglalták a sziget déli harmadát, de kétéltű flottáját megtizedelték a könyörtelen amerikai és japán rakéta- és tengeralattjáró-támadások – képtelen volt utánpótlást juttatni megszálló erőinek. A főváros, Tajpej biztonságban volt tajvani kézben, és Pekingnek kevés volt a nagy hatótávolságú ballisztikus rakétája az Egyesült Államok még mindig erős légi és tengeri erejével szemben.

A fenti eseménysort a Wall Street Journal újságírói figyelhették meg a nagy múltú amerikai think tank, a CSIS (Center for Strategic and International Studies) washingtoni irodájában augusztus elején megrendezett szimuláció során. Mindez Nancy Pelosi amerikai házelnök nagy port kavart tajvani diplomáciai látogatásának árnyékában zajlott, amire válaszul Kína valódi vadászrepülőgépekkel és hadihajókkal kezdett gyakorlatozásba a sziget körül.

Mark Cancian, a CSIS vezető tanácsadója két évet dolgozott a hadijátékon, a fejlesztésében részt vett az MIT és az Egyesült Államok Haditengerészeti Főiskolája is. Mint Cancian elmondta, a cél kifejezetten az volt, hogy eredményeiket a nyilvánosság elé vigyék, ellentétben a Pentagon által rendszeresen lefolytatott szimulációkkal, amelyek szigorúan titkosak.

A játékosok katonai és biztonságpolitikai szakértők voltak, ők két csapatra osztva játszottak 7 órás köröket, ez alatt nagyjából 3-4 hét valós idejű harcot szimulálva. Speciális térképek, egy 20 oldalú dobókocka, amely a véletlenszerűséget hivatott belevinni a játékba, és komplex számítógépes szimulációk segítségével modelleztek egy 2026-ban zajló, kétéltű inváziót.

A Kínai Népköztársaság, az Egyesült Államok és a Kínai Köztársaság (Tajvan) haderejét az adott országok által nyilvánosságra hozott adatok és projekciók alapján állították fel, azzal a megkötéssel, hogy nukleáris fegyverek nem szerepelnek a konfliktusban. A játék azzal számolt, hogy az Egyesült Államok azonnal Tajvan segítségére siet, amint kitör a konfliktus, Japán pedig passzív alapállást vesz fel: az amerikai hadsereg rendelkezésére bocsátja katonai támaszpontjait, de nem vesz részt a összecsapásokban, amíg közvetlenül meg nem támadják.

Az eddig lejátszott játékmenetek alapján a szervezők arra a megállapításra jutottak, hogy ha az USA beavatkozna, valószínűleg meg tudná akadályozni a teljes hatalomátvételt, vagy legalábbis patthelyzetet tudna elérni. A CSIS összesen 22 alkalommal tervezi a szimulációt lefolytatni, különböző védelmi szakértőkkel, nyugalmazott katonatisztekkel és volt Pentagon-tisztviselőkkel, decemberben pedig egy nyilvános jelentésben foglalják majd össze eredményeiket, amit az Egyesült Államok törvényhozóinak és a Védelmi Minisztériumnak is bemutatnak. A WSJ újságíróinak látogatásakor a 17. alkalomnál tartottak.

Az eddig lejátszott szimulációk tapasztalata az, hogy az Egyesült Államoknak óriási árat kellene fizetnie a sziget megvédéséért. Cancian a breakingdefence.com nevű szaklapnak azt mondta, sok ilyen végigjátszás is volt, amely során az USA elveszítette majdnem a teljes globális taktikai repülőgépflottáját. A projektben dolgozók szerint az Egyesült Államok átlagosan 500 repülőgépet, 20 hajót és két repülőgép-hordozót veszít játékonként. A valóságban pedig csak a hordozók elvesztése – az USA-nak összesen 11 van, egyenként legalább 5 ezer fős legénységgel – potenciálisan katasztrofális következményekkel járna az ország azon képességére nézve, hogy külföldre is képes legyen katonai hatalmát kivetíteni. Ez a power projection capability, amivel jelenleg csak az Egyesült Államok rendelkezik, és ami globális szuperhatalmi pozícióját szavatolja.

Egy egyenrangú (vagy majdnem egyenrangú) szuperhatalom elleni háború egészen más, mint bármi, amit az USA hadserege a második világháború óta tapasztalt. A szimulációkban látott veszteségek pótlása évekbe telhet, amit az Egyesült Államok számos ellensége megpróbálhat kihasználni. Természetesen Kínára nézve is lesújtó következményekkel járna egy félresikerült invázió, a sajtóban gyakran passzív szereplőként megjelenő Tajvanról nem is beszélve, amely gazdasági potenciálja nagy részét elveszítené a szimulációk alapján.

A partraszállás helyszíne a játékosokra volt bízva, legtöbben a sziget déli részét választották, a tajvani hadsereg ugyanis úgy van pozícionálva, hogy Tajpejt, a fővárost jól tudja védeni. Néhány játékos próbálkozott az északi oldalon, őket azonban hamar visszaverték.

Ugyanakkor a délről indított invázió sem bizonyult biztos stratégiának a játékban. Több mint egy tucatnyi menet során tapasztalták azt a résztvevők, hogy a kínai csapatoknak komoly nehézséget jelentett a szárazföldön előrehaladni, még úgy is, hogy – ahogy azt az orosz-ukrán háború első felvonásában a megszálló orosz erőknél láthattuk – a városokat rendre kikerülték, elkerülve ezzel a bizonytalan kimenetelű városi hadviselést. A kínai partraszálló erők legsúlyosabb gondja egyértelműen az utánpótlás lehet, amit a Tajvani-szorosban dúlő tengeri és légi harcok szinte lehetetlenné tennének. A katonákat és utánpótlást szállító kétéltű hajók az Egyesült Államok légierejének első számú célpontjai lennének egy invázió esetén, bármiféle siker kínai részről csak úgy lehetséges, ha a teljes haderejét beveti a konfliktusban. Matthew Cancian biztonságpolitikai szakértő (a fent említett Mark Cancian fia), aki szintén részt vett a játékokban, arról számolt be, hogy ha a kínaik úgy döntenének, hogy hadseregük egy részét kikötőik és katonai támaszpontjaik védelmére otthon hagyják, az eredmény egyértelmű: „Nos, ha Kína ezt teszi, akkor pofára esnek... Egy fordulót játszottunk így, és Kína rögtön az elején teljesen le lett győzve."

Más a helyzet, ha Kína agresszívabb taktikát követ. Becca Wasser, a CNAS (Center for a New American Security) nevű non-profit hadijáték szakértője az egyik körben a vörös csapatban (a játékban eufemisztikusan vörösnek hívják a kínai és kéknek az amerikai és tajvani hadsereget) játszott. Wasserék erőteljesebben kezdtek, a „vörösök” először lebombázták a „kékek” gyengén védett katonai támaszpontjait Japánban és Guamon, mielőtt megkezdték volna a kétéltű partraszállást.

Később azonban az amerikai és japán tengeralattjárók visszavágtak a kínai kétéltűeknek, ami nagyban gyengítette Kína azon képességét, hogy csapatokat jutasson a szárazföldre, és a sziget ellenőrzéséért küzdő szárazföldi erőik utánpótlása is jelentősen megnehezült.

Végső soron a vörös csapat azon döntése, hogy megtámadja Japánt, végzetesnek bizonyult, mivel az amerikai hadseregnek egy olyan szövetségest adott, aki hajlandó volt saját katonai kompetenciáját és kiképzett erőit bevonni a harcokba. A játék végére – valós időben nagyjából 3-4 hétnyi harc után – mindkét oldalon jelentős veszteségek keletkeztek. Kína sikeresen elsüllyesztett egy amerikai repülőgép-hordozó csapásmérő csoportot, és sikerült megszereznie az ellenőrzést Tajvan területének körülbelül egyharmada fölött. Wasser azonban azon a véleményen van, hogy hosszú távon a Kínaik képtelenek lennének utánpótlást juttatni a szigeten lévő megszálló erőiknek, az Egyesült Államok ellenben képes lenne még több erőt a térségbe irányítani, ami rövid úton fenntarthatatlanná tenné a megszállást Kína számára.

A CSIS által szervezett hadijátékok kivették az egyenletből a nukleáris fegyvereket, ugyanakkor számos szakértő hangsúlyozta, hogy bár erre a megkötésre szükség volt, hiszen a hadijátékok egy jól lehatárolt kereten belül tudnak értelmezhető eredményeket hozni, a valóságban nagyban alakíthatja a hadi helyzetet az, hogy két nukleáris szuperhatalom feszül egymásnak.

Júniusban a CNAS is rendezett egy, Tajvan Kína általi megszállását modellező hadijátékot, ők azonban nem vették le a nukleáris fegyvereket az asztalról. A vörös csapat (értelemszerűen itt is a kínaiak) ebben a játékban – Vlagyimir Putyin ukrajnai taktikáját követve – felszólította az Egyesült Államokat, hogy ne avatkozzon be „kínai belügyekbe”, különben akár atombomba bevetésével is számolhat. A vörösök a játék utolsó körében Hawaii közelében végre is hajtottak egy nukleáris demonstrációt, ami emberáldozatot ugyan nem követelt, de jelezte Kína fenyegetésének hitelességét.

Az Egyesült Államok már egy ideje azzal számol, hogy Kína 2027-re – a Kínai Népi Felszabadító hadsereg fennállásának századik évfordulójára – tervezi katonai képessegéit olyan szintre hozni, hogy el tudja foglalni Tajvant. A most megrendezett hadijátékok arra engednek következtetni, hogy mégha a hadsereg modernizációja a tervezett ütemben is halad, egy kétéltű partraszállás komoly nehézségekbe ütközhet. Becca Wasser szerint ezért érdemes a távolabbi jövőbe, 2030-2035 körülre tenni egy invázió lehetséges dátumát. „Ennek ellenére, mivel ez egy ilyen nehéz probléma Kína számára, talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy Kína a kényszerítés más formáit fogja alkalmazni” – teszi hozzá Wasser. Ilyen lehet például egy tengeri vagy légi blokád, amit Kína az amerikai házelnök tajvani látogatása után a szakértők szerint gyakorolt is.

Borítóképen: Tajvani tüzérek egy 35 milliméteres Oerlikon GDF-006 vontatott légvédelmi ikerágyún egy harckészültségi gyakorlaton a hualieni légitámaszponton 2022. augusztus 18-án. Fotó: MTI / AP / Johnson Lai