Hosszú interjút adott a Politicónak Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, aki egy hosszú távú amerikai jelenlétet vázolt fel Európában, és arról is beszélt, hogy alaposan meg kell növelni a védelmi költségvetéseket. „Az Egyesült Államok – és Kanada – jelenléte Európában alapvető fontosságú a transzatlanti kötelék ereje és hitelessége szempontjából” – mondta Stoltenberg.

Politikai körökben azonban felütötte fejét az aggodalom, amit a láthatáron megjelenő visszafogottabb USA képe keltett. A közelgő félidős amerikai választások a republikánusok kezébe adhatják a Kongresszus feletti ellenőrzést, ami megerősítheti a felemelkedő, izolacionista, trumpista republikánus tömörülést, amely Joe Biden amerikai elnök Ukrajnának nyújtott katonai támogatásának csökkentését sürgeti. Stoltenberg figyelmeztetett, hogy Kijev közelmúltbeli harctéri győzelmei nem lettek volna lehetségesek a NATO-szövetségesek támogatása nélkül. Ezután pedig a kérdést a mindkét nagy amerikai politikai pártot átható, egyre élesebb Kína-ellenesség felől közelítette meg. Egy győztes Oroszország – mondta – „rossz lenne mindannyiunknak Európában és Észak-Amerikában, az egész NATO-ban, mert ez azt az üzenetet küldené az autoriter vezetőknek – nemcsak Putyinnak, hanem Kínának is –, hogy brutális katonai erő alkalmazásával elérhetik céljaikat”.

Stoltenberg ugyanakkor bízik abban, hogy az Egyesült Államok nem fog egyhamar eltűnni Európából – vagy Ukrajnából. Sőt, a republikánusok egy, inkább az establishmenthez tartozó kontingense támogatta Biden többszöri kérését, hogy pénzt és fegyvereket küldjenek Ukrajnába. „Biztos vagyok benne” – mondta a NATO-vezér –, „hogy a félidős választások után is egyértelmű többsége lesz a kongresszusban – a képviselőházban és a szenátusban – az Ukrajnának nyújtott további jelentős támogatásnak”.

A feszült vita egy nyugtalanító valóság eredménye: Oroszország ukrajnai háborúja valószínűleg még hónapokig elhúzódik, miközben a költségvetések szűkülnek és a gazdaságok hanyatlanak. Washingtonban ez a vita a november 8-ra kitűzött választások előtt egyre intenzívebbé válik. A konzervatívok kórusa pedig egyre inkább vonakodik attól, hogy hatalmas összegeket költsenek az Ukrajnának nyújtott segélyekre. A háború kezdete óta az Egyesült Államok több mint 17 milliárd dollár értékű biztonsági támogatásra vállalt kötelezettséget Ukrajnának, ami jóval meghaladja az Európa által közösen vállalt összeget. Stoltenberg elmondta, hogy bízik abban, hogy Washington továbbra is segíteni fogja Ukrajnát, „részben azért, mert ha (Vlagyimir Putyin orosz elnök) győz Ukrajnában, az katasztrófa lesz az ukránok számára”.

Európa nem képes megvédeni önmagát

Oroszország hosszú ukrajnai háborúja, az USA kormányzatára nehezedő belpolitikai nyomása és a Pekingre irányuló növekvő figyelem összessége újra felélénkíti a NATO-n belüli, régóta tartó tehermegosztási vitát. 2014-ben a NATO-szövetségesek megállapodtak abban, hogy 2024-ig „törekednek arra, hogy a gazdasági teljesítményük 2 százalékát védelmi kiadásokra fordítsák”. A határidő közeledtével – és annak felismerésével, hogy a katonai fenyegetések csak fokozódni látszanak – a vezetők azon töprengenek, hogy mi a következő lépés. Emeljék a célszámot? Másként fogalmazzák meg a kiadási célokat?

„Arra számítok, hogy a NATO-szövetségesek a jövő évi vilniusi csúcstalálkozón egyértelmű kötelezettségvállalást tesznek arra, hogy többet fektetnek be a védelembe” – mondta Stoltenberg, miközben megjegyezte, hogy „egy kicsit korai lenne megmondani”, hogy a NATO-szövetségesek pontosan miben is fognak megállapodni.

Maguk a NATO-szövetségesek is eltérő megközelítést alkalmaznak Kínával szemben, egyesek még mindig sokkal puhább vonalat képviselnek, mint Washington. Stoltenberg elismerte ezeket az eltéréseket. De azt állította, hogy a szövetség előrelépést ért el Pekinggel való szembenézés terén, hangsúlyozva a NATO nyár eleji döntését, hogy hosszú távú stratégiai dokumentumában kifejezetten kihívásnak nevezte Kínát. „Fontos, hogy a NATO-szövetségesek összefogjanak és foglalkozzanak Kína felemelkedésének következményeivel – ebben egyetértünk, és pontosan ezt tesszük” – mondta.

Ám miközben a szövetségesek megállapodtak abban, hogy „foglalkoznak” Kína felemelkedésével, arra még nincs megoldás, hogy ki állja a számlát ezen erőfeszítésekért. Egyes amerikai törvényhozók, tudósok és szakértők azt szorgalmazzák, hogy Európa vállaljon vezető szerepet a helyi biztonsági kihívások kezelésében, hogy az USA jobban összpontosíthasson a távol-keleti térségre.

Daniel Hamilton, aki az 1990-es évek NATO-bővítési hullámának idején az amerikai külügyminisztérium tisztviselője volt, ezt „nagyobb európai stratégiai felelősségnek” nevezi. Ez a megközelítés – tette hozzá Hamilton, aki jelenleg a Johns Hopkins Egyetem vezető munkatársa – azt jelentené, hogy az európai szövetségesek 10 éven belül „az Oroszországgal szembeni elrettentéshez és kollektív védelemhez szükséges erők és képességek felét” biztosítanák.

Egyes szakértők szerint az európai szövetségesek egyszerűen túlságosan elkényelmesedtek a Washingtontól való függésben. „A NATO európai tagjai évtizedek óta túl sokat ígérnek, és keveset teljesítenek” – mondta Stephen Walt, a Harvard Egyetem professzora, a nemzetközi kapcsolatok egyik vezető tudósa. Szerinte az európaiak „nem fognak tartós erőfeszítéseket tenni saját védelmi képességeik újjáépítésére, ha számíthatnak arra, hogy az Egyesült Államok a baj első jelére a segítségükre siet”. A következő évtizedben, tette hozzá Walt, „Európának elsődleges felelősséget kell vállalnia saját védelméért, miközben az Egyesült Államok Ázsiára összpontosít, és Európa „rutinszerű mentőangyalából” a kontinens „utolsó szalmaszálává” válik”.

Stoltenberg visszautasította ezt a szigorú munkamegosztást. Észak-Amerika és Európa szétválasztása „nem jó modell, mert ez csökkenteni fogja az Észak-Amerika és Európa közötti kötelék erejét, hitelességét”. Mindazonáltal arra biztatta a NATO európai szövetségeseit – amelyek közé az Oroszországtól nyugatra fekvő kontinens nagy része tartozik –, hogy továbbra is növeljék védelmi kiadásaikat. „Határozottan hiszem, hogy az európai szövetségeseknek többet kellene tenniük” – mondta. A számok azt mutatják, hogy Európa közelében nem jár annak, hogy önerőből legyen képes ellátni a védelmét. „A valóság az, hogy a NATO védelmi kiadásainak 80 százaléka a nem uniós szövetségesektől származik” – mondta Stoltenberg. A szövetség óceánokon átívelő, több kontinenst átfogó elrendezése is „világossá teszi, hogy Európa védelméhez transzatlanti kötelékre és EU-n kívüli szövetségesekre van szükség”.