Volt szkinhedet jelölt a Jobbik parlamenti alelnöknek, fel is lőtték a piros rakétát az illetékesek, és izgalmas elhatárolódási futam következett, mulatságos jelenetekkel. Eleve abszurd humor rácsodálkozni, hogy a Jobbikban előfordulnak exnácik. Prominens fideszesek nem szavazták meg, annak biztos tudatában, hogy mögöttük a droidok meg fogják. Végül a fideszes pártsajtó diadalmasan visszavágott a hisztiző baloldalnak, és rámutatott, hogy náluk is ül egy exszkinyó, konkrétan a budapesti MSZP elnöke.

Mármost szkinhednek lenni, az tényleg elég ciki, szkinhedként balhézni meg a világ szégyene, de azért álljunk már meg egy szóra, mielőtt élve eltemetünk embereket, mert tíz-húsz éve kopaszok voltak.

Akinek tetszik, gondolhat a keresztényi megbocsásra, hitetlenek meg egyszerűen arra, hogy az emberek képesek megváltozni. Sőt, óhatatlanul változnak, és ha a Helsinki Egyezményben nincs is benne, de talán joguk is van változni, és ahhoz, hogy ezt elhiggyük nekik, ha egyszer tényleg megjavultak.

1992-ben Molnár Zsolt még szkinhedként ugatott be Göncz Árpádnak. Sneider Tamás pedig Egerben szervezett szkinhedbandát, annak minden velejárójával. Akkoriban mindennapos látvány volt a bomberdzsekis neonáci. A magyar nacionalizmus még a reménytelenül értelmiségi Csurka kezében volt, így a korai szélsőjobbosok inkább hitleristák voltak, mint nyilasok. De sokat nem is szöszöltek a finomhangoláson, nem okoskodásért ment akkor szkinhednek valaki, hanem a közösség miatt, amivel akkoriban csehül álltak a magyar fiatalok. Nem volt még internet, sem pedig ilyen színvonalas társasélet, mint manapság.

Ostobaság volt tőlük ettől függetlenül, na de biztosítótűvel a fülben punkoskodni se volt éppen okosság. Ezek nem okos döntések, hanem érzelmek és kallódás és útkeresés.

Aztán jó esetben elmúlik. Az ember rádöbben, hogy hülyeségeket csinált, gondolatban, szóval és cselekedettel, benő a feje lágya, megtanulja kezelni a konfliktusait, és nem lesz többé punk, se szkinhed, és nyugi, a mai emós és darkos fiatalok se maradnak úgy. 1992, istenem! Nemcsak Sneider Tamás és Molnár Zsolt volt más ember, mint ma, hanem még sokan.

Tempora mutantur

Némelyek anarchisták, trockisták vagy más homályos baloldali extremitás hívei voltak, mostanra meg már csak röhögnek az egészen. Orbán Viktor éppen radikális liberálisként nyomult, nem szenvedhette a tömjénfüstöt, és a mai Orbán Viktortól olyan röhögőgörcsöt kapna, hogy mentő vinné el. TGM mi volt akkoriban? Talán maga sem emlékszik már.

És csak kicsit kell messzebb nézni, hogy még varázslatosabb átváltozásokat tapasztaljunk. Volt itt egy csomó kommunista, aki ma már nem az, hanem rendes, bocskaiban tárogatózó magyar. Csak egy példa: Stefka István, aki pártújságíróként egészen 1989-ig azt leste, hogyan lehetne technikásabb seggnyaló, aztán mára a szabadon szárnyaló gondolat ikonjává lett.

Mindig lehet változni. Ezért jó nekünk, hogy szabad országban élünk, és nem szélsőséges diktatúrában, ahol elég egyszer hibázni, és a sorsodat megpecsételi valami bunkó, korrupt, felkapaszkodott vidéki szkinhed odafönn. És nem teheted jóvá, nincs bűnbocsánat, azonos vagy a hibával, amit elkövettél húsz éve.

Ennek a nagyvonalúságnak egy feltétele van csak. Ez megint ismerős lesz a hívőknek: a feloldozást megelőzi a bűnvallás. A beismerés, hogy igen, belekeveredett, de pontosan tudja, hogy mi volt abban a hiba, és ezért ma már nem tenne ilyet.

Például az volt a hülyeség a szkinhedségben, hogy olyan társadalmat akart, amelyben nincs bocsánat. Olyat, ahol elég szerencsétlenül születni, és cipelheti a vesztes a bélyeget egy életen át. Ezek a rajtakapott exszkinhedek tudják csak igazán értékelni a megbocsátást, az esélyegyenlőséget, a nyitott társadalmat, ahol szabad tévedni. Ők tudják, milyen rossz lenne a könyörtelenség, ezért mostantól minden tettükben ott lesz a kegyelem.

Van erre is egy szép, patinás mondat: miképpen mi is megbocsátunk. A nemzeti radikalizmusból érkezők biztosan ismerik, és most már értik is.