A 2008-as válság utáni időszak egyik fontos jelenségévé vált, hogy mind a fejlett, mind a kevésbé fejlett országokban megerősödtek a szélsőséges jobboldali mozgalmak és egyre nagyobb befolyást gyakorolnak a tömegekre. Példák tucatjával lehetne ezt az állítást alátámasztani, de felesleges, hiszen aki egy kicsit is érdeklődik a politika iránt, az nap mint nap tapasztalhatja ezt, akár kis hazánkban, akár az Európai Unióban vagy az Egyesült Államokban. Vajon mi az oka annak, hogy ezek a jobboldali radikális mozgalmak gomba módra szaporodnak és komoly tömegbefolyást érnek el? A kérdést el lehet ütni azzal az általános válasszal, hogy a nagy válságok után rendszerint erőre kapnak a radikális mozgalmak, amelyek a vesztes társadalmi csoportok érzéseit fejezik ki és ígérnek nekik megoldást a bajaikra. Sok igazság van ebben a megállapításban, de önmagában nem elégséges, hogy megfelelő magyarázatot kaphassunk az elmúlt években kialakult politikai helyzetre.

A II. világháború utáni évtizedek a nyugati piacgazdaságok páratlan sikerét hozták el: hosszú és tartós konjunktúra alakult ki, az életszínvonal jelentősen emelkedett, a jövedelemkülönbségek csökkentek, kialakult és megerősödött minden fejlett országban a középosztály. Ennek a felívelő gazdasági korszaknak a fő jellemzői a tömegtermelés, motorizáció, fosszilis- és atomenergia-felhasználás, állami szerepvállalás. Az aranykor azonban véget ért a múlt század hetvenes éveinek közepe táján. Utána a stagnálás és az infláció időszaka következett, amely elsöpörte a liberális-szociáldemokrata kormányokat és helyükbe az állam szerepének jelentős csökkentését és a szabadpiaci rendszer visszaállítását hirdető konzervatívok léptek. A versenyképesség helyreállításának jelszavát hangoztatva privatizációt, deregulációt és jelentős adócsökkentéseket hajtottak végre, miközben a jóléti állam vívmányait erőteljesen megnyirbálták (ez inkább az angolszász országokra volt jellemző és kevésbé Európára, különösen nem a skandináv országokra).

A nyolcvanas évek második felében elinduló gazdasági fellendülés alapja a technikai váltás volt, a mikroelektronikai forradalom kiteljesedése. Ennek a fejlődési szakasznak a kulcsszavai: számítógép, automatizálás, óriáskonszernek, globalizáció. A konjunktúra egészen a 2008-as válság kitöréséig tartott. Az időszak egyik fontos jellemzője az volt, hogy a hosszan tartó fellendülés eredményeiből csak nagyon kevesen részesültek, a társadalom nagy része kimaradt belőle, a korábbi széles bázisú középosztály jelentősen összezsugorodott, a társadalom erősen polarizálódott. A jövedelemkülönbségek nagymértékű növekedését meggyőzően dokumentálta többek között a két Nobel-díjas közgazdász, J. Stiglitz és P. Krugman idevágó munkássága, valamint A tőke a 21. században bestsellerré vált könyv szerzője, T. Piketty is. Az említett szerzők baloldali, liberális beállítottságúak, s ez azt a vélekedést erősítheti, hogy ez csupán egy új marxista, osztályharcos értelmezés, amely azt bizonygatja, hogy a karvalytőke egyre erőteljesebben zsákmányolja ki a dolgozókat. De ennél sokkal többről van szó. Ha ugyanis csak a tőke–munka közötti osztozkodásról szólna a történet, akkor manapság nem a radikális jobboldali, hanem éppen a baloldali mozgalmak erősödéséről kellene beszélni. (Néhány hazai baloldali közgazdász naiv módon azt hiszi, hogy a bérek a gonosz tőkések miatt nem nőnek, s ezért ha az aktuális kormányok kikényszerítenék a béremelést, akkor minden jóra fordulna. Nem veszik észre, hogy a lemaradó bér nem okozója a kialakult helyzetnek, hanem sokkal inkább következménye annak.)

A kérdés az, hogy vajon miért változott meg a helyzet az ötvenes–hatvanas évekhez képest? Akkor ugyanis két ok miatt vált szükségessé a bérek emelése és az erős középosztály kialakítása. Egyfelől szükség volt a megbízható, jó minőségű munkát végző szakmunkásokra, ezért azokat megfelelően meg kellett fizetni (a közgazdász szakma ezt a jelenséget a hatékony bérek elméletével illette), másfelől pedig, mert szükség volt a megtermelt termékek eladásához a vásárlóerő megteremtésére. A nyolcvanas–kilencvenes évekre azonban mindkét ok, lényegét tekintve megszűnt. Legjobban a termelés élőmunkaigénye csökkent jelentősen, egyfelől a kiterjedt automatizálás miatt, másfelől pedig a munkaigényes termelés harmadik világba való kitelepítése miatt. Ugyanakkor pedig a szolgáltató szférában megnövekvő munkaerő-keresletet a fejlődő országokból bevándorlók elégítették ki. Így tehát a hagyományos munkásosztály egyre inkább elveszítette alkupozícióját és nem tudta relatív anyagi helyzetét megőrizni.

A létrehozott javak értékesítése tekintetében pedig az történt, hogy egyfelől megnyílt a fejlődő országok felvevőpiaca Ázsiában és Kelet-Közép-Európában (megnyíltak a volt szocialista országok piacai), ez önmagában is képes volt biztosítani a dinamikus növekedést.  Másfelől pedig a középosztály jövedelmének csökkenését nem a jóléti kiadások emelésével próbálták kompenzálni (hiszen a jelentős adócsökkentés miatt erre nem nagyon volt lehetőség), hanem kedvezményes hitelek nyújtásával. A kedvezményes hiteleket többnyire éppen a kormányok forszírozták, kompenzációként a középrétegek romló jövedelmi pozícióiért. Ezek tipikusan NINJA-hitelek (No Income, No Job, No Assets) voltak, amelyek jelentősen fokozták a bizonytalanságot, miközben egyre erőteljesebbé tették a lakosság eladósodottságát. Mindezzel együtt azonban a kilencvenes évekre és az ezredfordulóra biztosított volt a dinamikus növekedés keresleti oldalról.

Mi történt a válság utáni években? A leszakadó középosztály tagjai azt érzékelték, hogy a szakszervezet és a baloldal nem védte meg őket, s így befolyásuk napról-napra gyengébb lett. A hagyományos szakszervezeti baloldal a legjobb szándéka mellett sem tudta a leszakadók érdekeit megvédeni, mert a tárgyalásokon nem volt a kezükben ütőkártya, a globalizált gazdaság jól meg volt a hazai szakmunkások nélkül is. Az eredménytelenség miatt egyre többen fordultak el tőlük, s ezért nagyon meggyengültek a baloldali érdekvédő és politikai szervezetek.

A leszakadó rétegek ugyanakkor azt is látták, hogy új szektorok és új vállalkozások tűntek fel és értek el kiemelkedő sikereket. Ők is szeretettek volna ebbe a folyamatba bekapcsolódni, de megfelelő végzettség, szakképzettség, és induló tőke híján erre nem nyílott lehetőségük. Ezért aztán az államot kezdték el hibáztatni, hogy az nem adott számukra jó képzést és túl sok adminisztratív korlátot állított fel, ami megakadályozza piacra lépésüket. Ezért aztán a vesztes társadalmi csoportokban egyre erősebbé vált az állam- és elit-ellenesség. (Nem nehéz észrevenni, hogy éppen erre építi fel választási kampányát Donald Trump is.)

A történet következő szála a fejlődő világ szerepének megítélése. A leszakadó középosztály számára igen érzékletessé vált, hogy az olcsó külföldi bérmunka és a bejövő vendégmunkások miatt romlott a helyzetük, azok vették el az ő munkájukat, és fosztották meg őket a nyomásgyakorlás lehetőségétől. Ebből a felismerésből egyenesen következett az idegen- és bevándorlóellenesség. Egyre többen és egyre hangosabban az idegeneket és a liberális szabályozást kezdték el hibáztatni a leszakadásuk miatt. A konjunktúrából legnagyobb hasznot húzó nagytőkés vállalkozók ügyesen terelték a gyűlöletet az államra, a külföldiekre, s így homályban maradhatott, hogy a nagy pénzeket ők tették zsebre, ők bontották le a jóléti államot és lassították a technikai fejlődést, az olcsó külföldi bérmunka bekapcsolásával. (A skandinávok itt megint csak kivételt jelentenek, mert a magas színvonalú állami oktatási rendszerükkel, a jóléti feladatok fenntartásával képesek voltak a középosztályt megtartani és a fejlődés új szakaszába bekapcsolódni tudó humán tőkét felépíteni.)

A fejlődő országokban (s köztük Magyarországon is) a helyzet egy kicsit módosul az előbb leírtakhoz képest. Egyfelől a külföldi tőke beáramlása miatt, amely kiszorította a hazai vállalkozásokat, és olyan termelési rendszereket hozott létre, amelyek radikálisan csökkentették a munkaerőigényt. A piaci liberalizáció következtében a hazai export nem tudta fedezni az ugrásszerűen megnövekvő importot, következésképpen általános, a háztartásokra, a vállalkozásokra és az államra is kiterjedő, eladósodás indult el. A külföldi tőke nagymértékű profitkivitele, valamint a gazdaságban elfoglalt monopol-pozíciói felerősítették az idegenellenességet (Európában az unióellenességet). A tömeges munkahelyvesztés, az egzisztenciális lecsúszás, a kudarc következménye szinte szükségszerűen az idegengyűlölet lett, hiszen valakire rá kellett fogni, hogy miért váltak sikertelenekké.

Mit lehet tenni az adott helyzetben a szélsőjobboldal térnyerésének lassítására, visszaszorítására? Mindenekelőtt olyan kormányokra lenne szükség, amelyeket nem ejtett túszul a gazdasági elit (olajlobbi, autógyártók, bankok) és amelyek így feltétel nélkül elkötelezettekké válhatnak a modernizációra. Ugyanis ebből a társadalmi válságból csak előre menekülni lehet, a küszöbön álló új (harmadik) ipari forradalom megvalósításával. Amelyik kormányok ezt nem ismerik fel, és/vagy a gazdasági oligarcháik meg tudják akadályozni a radikális átalakulást, azok az országok hosszú stagnálás és elhúzódó társadalmi válság (polgárháborús helyzetek) elé néznek. Ez egyik legfontosabb feladat lenne az állam jóléti funkcióinak a megerősítése: korszerű, jó minőségű oktatási rendszer megteremtése, magas szintű egészségi ellátás biztosítása a társadalom minden tagja számára. A szükséges modernizáció csak akkor valósítható meg, ha jó minőségű humán tőke áll rendelkezésre, mert ez a záloga a sikernek. Jelentős forrásokat kellene elkülöníteni az államoknak a kutatás–fejlesztés támogatására, az új találmányok ösztönzésére. Ezt fedezendő, erőteljesen progresszív jövedelemadó rendszert kell működtetni és bizonyos értékhatár felett bevezetni a vagyonadót (egyúttal gyengítve ezzel a monopolisták gazdasági hatalmát).

A következő fontos feladat az új vállalkozások piacra lépésének elősegítése az innovatív szektorokban, kockázati tőketársaságok létrehozásával és start up programokkal. Ugyanakkor pedig ezzel párhuzamosan a meglévő erőfölényes helyzetek felszámolása, jelentős korlátozása, mivel a mai nagy konszernek a jelenlegi helyzet konzerválásában érdekeltek. A modernizáló államnak fel kell gyorsítania a megújuló energia rendszerek kialakítását helyi és országos szinten egyaránt. A helyi energiaközpontok által termelt olcsó és könnyen elérhető energia lehet az alapja az új, decentralizált termelési központok kialakításának. Mindezekhez elengedhetetlenül szükséges a jó kommunikáció, amely gyorsan és olcsón tudja eljuttatni az információkat a megfelelő helyre, amelyen keresztül működhet a gazdaság koordinációs mechanizmusa. Az államnak tehát a fejlődés érdekében biztosítania kell az olcsó, mindenki számára hozzáférhető és társadalmilag ellenőrizhető internethálózatot.

Meg kell érteni, hogy a radikális szélsőjobb mozgalmak alapját a régi termelési rendszer válságba kerülése teremtette meg. Ezért felszámolása csak úgy valósítható meg, ha minél hamarabb átállunk az új termelési rendszerre. A fosszilis- és atomenergiára alapozódott tömegtermelés, az olcsó, betanított bérmunka, a hierarchikusan megszervezett óriás termelési szervezetek a múltat képviselik. A jövő az olcsó megújuló energia, az elektromos autó, a mindenki számára hozzáférhető internet, a nyílt forráskódú, szabadon elérhető szoftverek, a 3D nyomtatás, az otthoni munkavégzés, a termelő–fogyasztó háztartások és kisszövetkezetek elterjedése. Csak errefelé érdemes tájékozódni, amikor a mai társadalmi válságból keressük a kiutat.