„Kukoricamorzsolás közben meglátták a közmunkásaim, hogy már megint idegeskedem, és kitalálták, hogy meglepnek valamivel. Színjátszó kört alakítottak, és az év végi jutalomvacsorán egy előadás volt az ajándék” – meséli Szilágyi László, Tiszaigar polgármestere, hogyan kezdődött a helyi közmunkás színjátszók története. Azóta négy darabot hoztak össze az óriási munkanélküliséggel küzdő település állástalanjai. „Nagy sikerrel adták elő saját és a szomszédos településeken is Az alkohol öl című vígjátékot” – ez az örkényi abszurdot idéző mondat már az alapvető jogok biztosának legfrissebb jelentésében olvasható. Bár Tiszaigar esetét „egyedi, jó gyakorlatként” említi, Székely László ombudsman ismét erősen kritizálja a kormány megváltónak titulált statisztikaszépítő programját.

Minél többször kerül valaki közmunkába, annál kisebb az esélye és a személyes igénye, hogy az elsődleges munkaerőpiacon helyezkedjen el – mutat rá friss jelentésében az ombudsman. Mivel a közfoglalkoztatási programok csupán a következő programba történő bejutásra ösztönzik az állástalanokat, az érintettek nagyon könnyen „közfoglalkoztatás-függővé” válnak.

Az alig 900-as lélekszámú Tiszaigaron ma 110-en dolgoznak közmunkásként. „Ha nem lenne ez a lehetőség, csaknem nyolcvanan segélyen élnének, így viszont már csak a munkára egészségileg alkalmatlanoknak, mindössze pár embernek jut ez a sors” – mondja a polgármester (35-en a szomszédos településekről ingáznak Tiszaigarra dolgozni). A tavasszal alapított helyi szociális szövetkezetben méheket, mangalicákat és rackajuhokat tenyésztenek, vagy sírkövet és vályogtéglát készítenek a közmunkások, akik már nemcsak munkaidőben vannak együtt, de közös programokat is szerveznek.

Szilágyi László szerint mindazonáltal sokkal jobb lenne, ha nemcsak a drámajáték tartaná a lelket az állástalanokban, hanem például anyagilag is jutalmazni lehetne a jól dolgozókat. Ilyesmire azonban nem adnak lehetőséget a jogszabályok, ahogyan arra sem, hogy az OKJ-s képesítéssel rendelkezők a szakképzetteknek járó, magasabb bért kapják meg.

„Többet kell fizetnem annak, aki harminc éve nem dolgozott a szakmájában, és most igencsak kifogásolható minőségű munkát végez, mint annak a fiatalnak, aki lelkes és szorgalmas ugyan, de nincs megfelelő papírja” – mutat rá az ellentmondásra, hozzátéve: a jól dolgozóknak igyekszik évi 11 hónapra munkát adni, ám a „lógósok” jellemzően egy-két hónap után kiesnek. „Utána egy darabig segélyen tengődnek, de aztán rájönnek, hogy nincs más lehetőség, összeszedik magukat, és mégiscsak beállnak újra közmunkásnak” – jelzi a sajátos függőséget a polgármester. A kilátástalanságot illusztrálja, hogy a tiszaigari közmunkások közül nagyjából minden hónapban egyvalaki talál rendes munkát, a legtöbbször úgy, hogy elköltözik a fővárosba, a Dunántúlra – vagy külföldre.

Az iskolának is konkurenciája lett a közfoglalkoztatás: mind több család kényszerül arra, hogy kivegye a gyermekét a szakképzésből, és közmunkásnak adja. Tiszaigaron is akad egy fiú, aki – miután apja munkaképtelenné vált, anyja pedig évek óta állástalan – otthagyta a középiskolát, és ma, szinte egyedüliként, a közmunkásbérből tartja el a családot.

„Miután a tankötelezettség korhatára már csak 16 év, egyre több iskolában mondták, hogy bement a mama, amint a fia betöltötte ezt a kort, és kiíratta. Ezekben a körökben ugyanis még az alig több mint 50 ezer forintos bér is vonzó bevételi forrás” – számol be az ország több településén tapasztaltakról Mártonfi György oktatáskutató. Riasztó adat, hogy a 25 év alatti közmunkások száma szeptemberben már meghaladta a 36 ezret – vagyis nagyjából minden hatodik közfoglalkoztatott fiatal. Rajtuk aligha segít a munka törvénykönyvének friss módosítása, amely szerint a diplomás állástalanoknak jövőre már nem lesz kötelező elfogadniuk a felajánlott közmunkát. A statisztikák szerint a 224 ezer közfoglalkoztatott között 5 ezernek van egyetemi-főiskolai végzettsége.

A 16-17 évesen a család egyetlen kenyérkeresőjévé váló fiataloknak szinte semmi esélyük nincs arra, hogy visszakerüljenek az iskolába – mondják a szakértők. Még akkor sem, ha a közfoglalkoztatók, a legtöbb esetben a polgármesterek, engedékenyek: „ha négyig tart is a munkaidő, egy kicsit előbb elengedem őket, hogy legyen idejük hazamenni, lezuhanyozni, és ne hullafáradtan essenek be az iskolába” – meséli Szilágyi László, hogy Tiszaigaron hogyan próbálja esti tanulásra ösztönözni a fiatalokat.

A közfoglalkoztatás mára nemcsak az amúgy már segélyre is csak elvétve jogosult állástalanok számára jelenti az egyetlen esélyt, de a forráshiányos önkormányzatok és az állami intézmények is mindinkább arra kényszerülnek, hogy olcsó közmunkásokkal végeztessék el a korábban is csak úgy-ahogy megfizetett alkalmazottak feladatait. „Nem az intézményvezetők gondolkodásával van baj, egyszerűen rá vannak szorítva, hogy közmunkásokat dolgoztassanak, annyira kicsi a bérkeretük. Miközben a rendszerváltáskor 50–60 ezres közgyűjteményi-közművelődési létszám mára 15 ezresre apadt, a feladatok megmaradtak, ezek egy részét most a korábbi bérük egyharmadáért-kétharmadáért végzik a dolgozók” – fakad ki Papp Katalin, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Kulturális közfoglalkoztatottakból valóban rekordigény merült fel 2016-ra: 2098 település több mint 4500 szervezete összesen legalább 13 ezer főt tudna közösségi munkásként foglalkoztatni 2016. március 1-jétől egy éven keresztül.

Az országos múzeumokra, levéltárakra és könyvtárakra már 2015-ben is vonatkozott a bértömeg-gazdálkodás: a jogszabályok arra kötelezik őket, hogy adott összegből hozzák ki a munkatársak bérét. A szakszervezet most attól tart, hogy ezt a rendszert az összes hazai intézményre kiterjesztik. A nagy fővárosi múzeumokban már ma is vannak közmunkás teremőrök, akik nem sokkal az úgynevezett dr. teremőrök után bukkantak fel. Utóbbi elnevezés onnan ered, hogy a 2011-es, nagyjából 20 százalékos leépítés után számos intézményben szakdolgozókat – a restaurátorokat, muzeológusokat, egyes helyeken a múzeumigazgatókat – osztották be a kiállítások felügyeletére, miután az intézményvezetők például az őrök leépítésével tudták megtartani a szakembereket. Rajtuk kívül a digitalizálásban dolgoznak százszámra a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (Manda) által kiközvetített közfoglalkoztatottak.

Félő azonban, hogy a rendszer országos méretűvé „fejlődik”: a HVG értesülése szerint a Manda szerződése február végén lejár, és márciustól a három nagy nemzeti közgyűjtemény – az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Magyar Nemzeti Levéltár – nyerheti el a közfoglalkoztatás koordinációs feladatait. Persze bármiféle pluszpénz nélkül kell majd például a Széchényinek – a beérkezett igények alapján – 870 közmunkás ügyeit intéznie (a budavári épületben a tervek szerint 32-en dolgoznak jövő márciustól közmunkásként).

Az első számú közfoglalkoztató ma a Nemzeti Művelődési Intézet: korábbi igazgatója, Závogyán Magdolna idén márciustól kulturális helyettes államtitkárként igyekszik kiterjeszteni a közgyűjteményekre is az ott elindított mintaprogramot. Az intézetnél közfoglalkoztatotti státusba került közösségi munkások, asszisztensek és közösségi koordinátorok 30 százaléka diplomás volt, s ma már többen vannak, mint a közalkalmazottak.

„Attól tartunk, hogy a közgyűjtemények szakdolgozóira is hasonló sors vár, ami emberi tragédiákhoz vezethet. Hallottunk olyan eseteket, amikor egyenesen azzal fenyegetőznek az intézményvezetők, hogy kirúgják a dolgozókat, s majd visszaveszik őket közmunkásként” – ecseteli a helyzetet Papp Katalin. S bár a jogszabályok szerint erre elvileg nincs lehetőség, könnyen előfordulhat, hogy úgy rendeződik át a foglalkoztatásuk, hogy a muzeológusokból könyvtáros lesz, a könyvtárosokból pedig muzeológus – egyaránt közfoglalkoztatottként, 70 ezer forintos nettó összegért.