Újabban mind gyakrabban fordul elő, hogy 16 éves gyerekeket kivesznek szüleik az iskolából, és közmunkásnak adják őket. Visszaút pedig aligha van, így ma ott tartunk, hogy jóformán minden hatodik közmunkás 25 év alatti. Mostanság azonban leginkább a közgyűjtemények szakdolgozói aggódnak, hogy őket rúgják ki, majd visszatérhetnek - közmunkásként.
„Kukoricamorzsolás közben meglátták a közmunkásaim, hogy már megint idegeskedem, és kitalálták, hogy meglepnek valamivel. Színjátszó kört alakítottak, és az év végi jutalomvacsorán egy előadás volt az ajándék” – meséli Szilágyi László, Tiszaigar polgármestere, hogyan kezdődött a helyi közmunkás színjátszók története. Azóta négy darabot hoztak össze az óriási munkanélküliséggel küzdő település állástalanjai. „Nagy sikerrel adták elő saját és a szomszédos településeken is Az alkohol öl című vígjátékot” – ez az örkényi abszurdot idéző mondat már az alapvető jogok biztosának legfrissebb jelentésében olvasható. Bár Tiszaigar esetét „egyedi, jó gyakorlatként” említi, Székely László ombudsman ismét erősen kritizálja a kormány megváltónak titulált statisztikaszépítő programját.
Minél többször kerül valaki közmunkába, annál kisebb az esélye és a személyes igénye, hogy az elsődleges munkaerőpiacon helyezkedjen el – mutat rá friss jelentésében az ombudsman. Mivel a közfoglalkoztatási programok csupán a következő programba történő bejutásra ösztönzik az állástalanokat, az érintettek nagyon könnyen „közfoglalkoztatás-függővé” válnak.
Az alig 900-as lélekszámú Tiszaigaron ma 110-en dolgoznak közmunkásként. „Ha nem lenne ez a lehetőség, csaknem nyolcvanan segélyen élnének, így viszont már csak a munkára egészségileg alkalmatlanoknak, mindössze pár embernek jut ez a sors” – mondja a polgármester (35-en a szomszédos településekről ingáznak Tiszaigarra dolgozni). A tavasszal alapított helyi szociális szövetkezetben méheket, mangalicákat és rackajuhokat tenyésztenek, vagy sírkövet és vályogtéglát készítenek a közmunkások, akik már nemcsak munkaidőben vannak együtt, de közös programokat is szerveznek.
Szilágyi László szerint mindazonáltal sokkal jobb lenne, ha nemcsak a drámajáték tartaná a lelket az állástalanokban, hanem például anyagilag is jutalmazni lehetne a jól dolgozókat. Ilyesmire azonban nem adnak lehetőséget a jogszabályok, ahogyan arra sem, hogy az OKJ-s képesítéssel rendelkezők a szakképzetteknek járó, magasabb bért kapják meg.
„Többet kell fizetnem annak, aki harminc éve nem dolgozott a szakmájában, és most igencsak kifogásolható minőségű munkát végez, mint annak a fiatalnak, aki lelkes és szorgalmas ugyan, de nincs megfelelő papírja” – mutat rá az ellentmondásra, hozzátéve: a jól dolgozóknak igyekszik évi 11 hónapra munkát adni, ám a „lógósok” jellemzően egy-két hónap után kiesnek. „Utána egy darabig segélyen tengődnek, de aztán rájönnek, hogy nincs más lehetőség, összeszedik magukat, és mégiscsak beállnak újra közmunkásnak” – jelzi a sajátos függőséget a polgármester. A kilátástalanságot illusztrálja, hogy a tiszaigari közmunkások közül nagyjából minden hónapban egyvalaki talál rendes munkát, a legtöbbször úgy, hogy elköltözik a fővárosba, a Dunántúlra – vagy külföldre.
Az iskolának is konkurenciája lett a közfoglalkoztatás: mind több család kényszerül arra, hogy kivegye a gyermekét a szakképzésből, és közmunkásnak adja. Tiszaigaron is akad egy fiú, aki – miután apja munkaképtelenné vált, anyja pedig évek óta állástalan – otthagyta a középiskolát, és ma, szinte egyedüliként, a közmunkásbérből tartja el a családot.
„Miután a tankötelezettség korhatára már csak 16 év, egyre több iskolában mondták, hogy bement a mama, amint a fia betöltötte ezt a kort, és kiíratta. Ezekben a körökben ugyanis még az alig több mint 50 ezer forintos bér is vonzó bevételi forrás” – számol be az ország több településén tapasztaltakról Mártonfi György oktatáskutató. Riasztó adat, hogy a 25 év alatti közmunkások száma szeptemberben már meghaladta a 36 ezret – vagyis nagyjából minden hatodik közfoglalkoztatott fiatal. Rajtuk aligha segít a munka törvénykönyvének friss módosítása, amely szerint a diplomás állástalanoknak jövőre már nem lesz kötelező elfogadniuk a felajánlott közmunkát. A statisztikák szerint a 224 ezer közfoglalkoztatott között 5 ezernek van egyetemi-főiskolai végzettsége.
A 16-17 évesen a család egyetlen kenyérkeresőjévé váló fiataloknak szinte semmi esélyük nincs arra, hogy visszakerüljenek az iskolába – mondják a szakértők. Még akkor sem, ha a közfoglalkoztatók, a legtöbb esetben a polgármesterek, engedékenyek: „ha négyig tart is a munkaidő, egy kicsit előbb elengedem őket, hogy legyen idejük hazamenni, lezuhanyozni, és ne hullafáradtan essenek be az iskolába” – meséli Szilágyi László, hogy Tiszaigaron hogyan próbálja esti tanulásra ösztönözni a fiatalokat.
A közfoglalkoztatás mára nemcsak az amúgy már segélyre is csak elvétve jogosult állástalanok számára jelenti az egyetlen esélyt, de a forráshiányos önkormányzatok és az állami intézmények is mindinkább arra kényszerülnek, hogy olcsó közmunkásokkal végeztessék el a korábban is csak úgy-ahogy megfizetett alkalmazottak feladatait. „Nem az intézményvezetők gondolkodásával van baj, egyszerűen rá vannak szorítva, hogy közmunkásokat dolgoztassanak, annyira kicsi a bérkeretük. Miközben a rendszerváltáskor 50–60 ezres közgyűjteményi-közművelődési létszám mára 15 ezresre apadt, a feladatok megmaradtak, ezek egy részét most a korábbi bérük egyharmadáért-kétharmadáért végzik a dolgozók” – fakad ki Papp Katalin, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Kulturális közfoglalkoztatottakból valóban rekordigény merült fel 2016-ra: 2098 település több mint 4500 szervezete összesen legalább 13 ezer főt tudna közösségi munkásként foglalkoztatni 2016. március 1-jétől egy éven keresztül.
Az országos múzeumokra, levéltárakra és könyvtárakra már 2015-ben is vonatkozott a bértömeg-gazdálkodás: a jogszabályok arra kötelezik őket, hogy adott összegből hozzák ki a munkatársak bérét. A szakszervezet most attól tart, hogy ezt a rendszert az összes hazai intézményre kiterjesztik. A nagy fővárosi múzeumokban már ma is vannak közmunkás teremőrök, akik nem sokkal az úgynevezett dr. teremőrök után bukkantak fel. Utóbbi elnevezés onnan ered, hogy a 2011-es, nagyjából 20 százalékos leépítés után számos intézményben szakdolgozókat – a restaurátorokat, muzeológusokat, egyes helyeken a múzeumigazgatókat – osztották be a kiállítások felügyeletére, miután az intézményvezetők például az őrök leépítésével tudták megtartani a szakembereket. Rajtuk kívül a digitalizálásban dolgoznak százszámra a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (Manda) által kiközvetített közfoglalkoztatottak.
Félő azonban, hogy a rendszer országos méretűvé „fejlődik”: a HVG értesülése szerint a Manda szerződése február végén lejár, és márciustól a három nagy nemzeti közgyűjtemény – az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Magyar Nemzeti Levéltár – nyerheti el a közfoglalkoztatás koordinációs feladatait. Persze bármiféle pluszpénz nélkül kell majd például a Széchényinek – a beérkezett igények alapján – 870 közmunkás ügyeit intéznie (a budavári épületben a tervek szerint 32-en dolgoznak jövő márciustól közmunkásként).
Az első számú közfoglalkoztató ma a Nemzeti Művelődési Intézet: korábbi igazgatója, Závogyán Magdolna idén márciustól kulturális helyettes államtitkárként igyekszik kiterjeszteni a közgyűjteményekre is az ott elindított mintaprogramot. Az intézetnél közfoglalkoztatotti státusba került közösségi munkások, asszisztensek és közösségi koordinátorok 30 százaléka diplomás volt, s ma már többen vannak, mint a közalkalmazottak.
„Attól tartunk, hogy a közgyűjtemények szakdolgozóira is hasonló sors vár, ami emberi tragédiákhoz vezethet. Hallottunk olyan eseteket, amikor egyenesen azzal fenyegetőznek az intézményvezetők, hogy kirúgják a dolgozókat, s majd visszaveszik őket közmunkásként” – ecseteli a helyzetet Papp Katalin. S bár a jogszabályok szerint erre elvileg nincs lehetőség, könnyen előfordulhat, hogy úgy rendeződik át a foglalkoztatásuk, hogy a muzeológusokból könyvtáros lesz, a könyvtárosokból pedig muzeológus – egyaránt közfoglalkoztatottként, 70 ezer forintos nettó összegért.
Börtönbe zárták Oroszországban, megkínozták Fehéroroszországban, farkasszemet nézett Putyinnal, de a saját démonaival nem sikerült megküzdenie.
Néhány szón, gesztuson múlt, hogy 1990-ben sikerült megfékezni Marosvásárhelyen a halálos áldozatokat követelő román-magyar összecsapásokat, és nem borította el egész Erdélyt az erőszak.
Batházi Tamás szerint Wladár Sándornak szexuális viszonya volt a húsz éve elhunyt, hírhedten keménykezű Széchy Tamással.
A volt igazságügyi miniszter elmúlt másfél éve került fókuszba.
Szamosvölgyi Péter gyáva senkinek nevezte az őt kritizáló hozzászólót.
