szerző:
Lőrinc László

Milyen a szovjet törpe? – szólt a vicckérdés a nyolcvanas években. A válasz: haaatalmas! Így tanulta mindenki az oroszórán, hogy a Szovjetunióban minden haaatalmas (velíííkij), és ettől persze csodálatos is egyben, mint a magnyitogorszki hőerőmű. Mindez igen anakronisztikusan hatott a nyugati személyi számítógépek terjedésének korában, ahogy a kis Magyarország lakói kajánul kuncogtak azon is, hogy az orosz mikrochip azért nem tud kitörni a világpiacra, mert nem fér ki a gyárkapun. A szovjet polgár pedig büszkén merengett a hatalmas téren felvonuló hatalmas rakétákon, miközben sorban állt cukorért.

A nemrégiben leoperettállamozott Hollandia lakói nem vágynak a nagyság vigaszára, mert nem kell semmiért sorba állniuk. Ők is belebódultak ugyan a birodalomépítésbe, annak minden bűnével és borzalmával, de visszazsugorodásukon hamar túltették magukat. Könnyen tehették, országuk már eleve kicsiként keletkezett, az önmaga hatalmasságától eltelt spanyol világbirodalomtól szakadva el. Aprócska, autonóm tartományok laza szövetségeként állt össze, a közös nevet is hol az egyiktől, hol a másiktól kölcsönözve.

Christiaan Huygensnek, az ingaóra XVII. századi feltalálójának hazája híres lett az egyre miniatűrebb fogaskerekekből és rugócskákból illesztett óráiról. A magyar Misztótfalusi Kis Miklós Amszterdamba zarándokolt, hogy megtanulja a könyvkészítést, majd ott nyomtatta apró és precíz ólombetűcskékkel magyar nyelvű Bibliáját. Huygens és Misztótfalusi kortársa, Anton van Leeuwenhoek több száz mikroszkópot készített precízen csiszolgatott üveglapocskákból, hogy elsőként a világon mikrobákon ámuldozzon. Pedig tenyészthetett volna nagydarab mangalicákat is. Ám a hollandoknak nincs sok érzékük a nagysághoz, még a grandiózus előadásokhoz sem. Hazájuk operettországnak sem jó, hiszen lakóinak nincsenek csillogó jelmezeik. Amikor a szövetséges holland deputáció megjelent Rákóczi fejedelem udvarában, bámulták a cifra, prémes, aranyzsinóros mentéket: hát minek ide a pénzügyi segítség, ha ennyire jól megy? Az első világháború idején a hollandok sok ezer éhező magyar kisgyereket fogadtak be. Úgy fest, ők egyszerűen imádják, ami kicsi. Így persze a mikroelektronikában is jeleskednek: a hírek szerint a világ leggyorsabb kvantumszámítógépét építik éppen. Egyszóval a hollandok mertek és mernek kicsik lenni, nekik bőven elég, ha a GDP-jük, a kultúrájuk és a sávszélességük nagy.

Ödön von Horváth szerint semmi sem kelti annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság. Ez valami, ami tényleg lenyűgözően hatalmas, és ettől rögtön csodálatos is tud lenni. Csak csudálni lehet például, amikor egy politikus (vagy egy krampácsoló) a neten (vagy a kocsmában) egy államot (vagy embert) kicsisége, gyengesége miatt gúnyol, egyben azt is érzékeltetve, hogy a világ dolgait csak erősorrendben tudja elrendezni a fejében, mert más mércéje egyszerűen nincs. Ez a csodaérzet keletkezik az ámuló szemlélőben, amikor azt látja, hogy a tizenegy éveseknek tervezett erkölcstankönyvben az erények között szerepel az „erő”; hogy a közoktatás fejlesztése lőtérépítésben tárgyiasul; állami múltidézők pedig őseink kitalált vagy valósan brutális rablóhadjáratain nosztalgiáznak; vagy amikor a kormányzat a háború, a sport és a börtönvilág fogalmaival ír le mindent: folyvást harcol, megvív, legyőz, sallert ad, lecsicskáz.

Nem, ez nem csak a szovjet értékrend, a sztálini „no, és hány hadosztálya van a pápának?” morál feltámadása, a lenini „ki kit győz le” gondolkodásmód felmelegítése. Ez minden militáns politikus sajátja volt és lesz, akár balos, akár jobbos, muszlim, hindu, trágáran kommentelő lazacsávó vagy kenetteljesen szónokoló öreg katona.

A legdokumentáltabb közülük a német Harmadik Birodalom vezére volt, aki 12 éven át folyamatosan beszélt az erőről és a nagyságról, meg a degenerált gyengékről, miközben minden szavát rögzítették. Egyszer például szűk körben rohant ki a kis méretű „Dreckstaatok”, vagyis szar államok ellen, melyek csak azért léteznek, „mert néhány európai hatalom nem tud megállapodni a felfalásukról”. Név szerint kettőt említett, az egyik pont Hollandia volt. Jogos: Hollandiának nem volt irdatlan hadserege, szárnyas gigarakétái, végtelen felvonulási betonamfiteátruma vagy sziklába vájt, sokemeletes vezéri sasfészke. Vagyis a háborús játékokért lelkesedő kamasz fiúk és az ő szintjükön rekedt harcpolitikusok szemében csak szar. Legjobb esetben is operett. Ám a vezér dühének egyik oka épp az lehetett, hogy 1944 decemberének végén Hollandia a felszabadulás, a germán félistenek gigabirodalma pedig a dreckstaatosodás felé rohant. Egy dinamikus világbirodalom vezére megteheti persze, hogy az erőt tekintse értéknek, egy nagy ország meghirdetheti, hogy „mi vagyunk az elsők” – ez is visszataszító, de legalább nem röhejes. De egy töpörödő állam? Vagy pláne amelyik mindig is kicsi volt? Mire megy a többiek nélkül, vagy azokkal szemben toporzékolva? Mire megy a kocsma legcingárabb ivója, ha a puha pudingok ellen kiabál?

Ja igen. A másik kicsi Dreckstaat, amit az egykor nagy birodalom vezére Hollandián kívül néven nevezett, az Magyarország volt.

LŐRINC LÁSZLÓ

történelemtanár