Nyelni vagy nem nyelni? Karácsonynak több opciója van, mint azt Orbán szeretné
Míg az Orbán-kormány a maga részéről újraalkotja a pártállami kultúrpolitikát meghatározó TTT-t, addig Karácsony Gergelynek is van három lehetősége. Budapest főpolgármestere komoly kellemetlenséget is tudna okozni a fideszes vezetésnek, ha nem érdekelné ennek anyagi vagy erkölcsi ára. A színházak sorsáról megindult a magyar politika következő szkander meccse.
Veszélyben a jobboldali színházak
– így értelmezi újra olvasóinak a kormánysajtó a szabadságukat féltő teátrumok hétfői tüntetését. Náluk Pintér Béla nem a független szcéna fennmaradásáért mondott szenvedélyes beszédet, hanem Balázs Péter szolnoki színházát fenyegette. Az értelmezés elsőre rossz paródiának hat, de paranoiás kormánypárti politikusok valóban félhetnek attól, hogy az ellenzék által megszerzett városokban elveszthetik a kulturális térhódítás során elnyert pozícióikat. (Ahogy Hofi viccelődött az MDF-kormány utolsó éveiben: miután a kongresszuson elhangzott, hogy veszélyben vannak az elmúlt évek eredményei, határozatképtelenné vált a gyűlés, mert mindenki hazarohant megnézni, megvannak-e még az eredmények.)
Balázs Pétert Szolnokon védi ugyan a fideszes polgármester, de a közgyűlés már ott is ellenzéki. A kormánysajtó kedden leginkább Nemcsák Károly fővárosi színházáért aggódott (a József Attiláért), amelyet „jobboldaliként” azonosítanak. Bán Teodórát pedig hősi halottként állította be Rétvári Bence kedden a parlamentben. Az elmesélés szerint a gaz Karácsony Gergely politikai okok miatt akadályozta meg, hogy a Szabad Tér Színház vezetője folytathassa munkáját, holott egyedüliként pályázott hosszabbításért a fővárosnál.
Bezzeg Tarlós István kinevezte a tőle világnézetileg messze álló Mácsai Pált, Máté Gábort és Eszenyi Enikőt – mondta az államtitkár. A jelek szerint ez volt a Fidesz számára a kellemes állapot: amikor a hatalmon lévő embereitől függött, ki lehet Magyarországon színházigazgató. Hogy ez milyen előnyökkel járt a kormány számára, az csak ritkán volt jól látható. Ilyen pillanat volt az Újszínház átjátszása a mélynemzeti, múltba révedő választói rétegüknek. Ennél roncsolóbb hatása volt annak, hogy minden igazgató úgy dolgozott, hogy bekalkulálta, mennyi megengedett a NER égisze alatt.
Október 13-án ez megváltozott. Kilenc év után a fővárosi színházak lerázhatták magukról az állandó szorongást annak kapcsán, ki és miért akarja majd megszüntetni az ő „kulturális diktatúrájukat”. Karácsony nemcsak arra kapott lehetőséget a tíz megyei jogú várost irányító ellenzéki polgármesterrel, hogy védelmet nyújtson annak, akinek jónak látja, de arra is, hogy helyzetbe hozza azt, akit szeretne.
Tegyük fel egyetlen pillanatra, hogy Pintér Béla ambicionálná a Vígszínház irányítását, és meg is kapná az intézményt (persze egész eddigi pályája arról szól, hogy nem erről álmodik). Abban az esetben viszont évi közel 400 ezer néző élvezhetné a színházcsináló humorát és dühét, tanulhatna tőle tisztességet vagy magyarságot. A hétfői tüntetésen látható volt, milyen erő lakozik benne, és milyen károkat tud okozni a NER uraságainak.
Így aztán nem csoda, hogy a mai napon gyámság alá helyezi a kormány az önkormányzati fenntartású színházakat, tehát a vidéki és budapesti kőszínházakat.
Ha ugyanis „az önkormányzat nem tudja biztosítani teljeskörűen” a színháza működéséhez szükséges forrásokat, „akkor közös működtetésre vonatkozó kérelmet terjeszthet elő” a kormányhoz. A kabinet dönt arról, hogy „segít-e” az önkormányzatnak.
