Sóder Karcsi megkezdte évértékelőjét, meredten fixírozva a Marianna-árkot. Két szeme kocsonyásra dermedt a bámulásban, és ha valaki közbe akar avatkozni, úgy kellett volna lecuppantani tekintetét arról a domborzati képződményről. Bámulta a természet fejedelmi tektonikáját, melynek révén a kéreg földtörténetileg fiatalabb része maga alá gyűrte a régebbi lemezeket, és ilyenformán kétségkívül impozáns nyiladék keletkezett.
És nem, a Marianna-árkot nem egy n-nel írják, legalábbis Csupornakon nem, hanem kettővel, Marianna ugyanis a helyi kocsma boci módjára rágót kérődző, nagyszemű, háromdimenziós szempillájú pultoslánya, aki bárszékén természettudományos természetességgel kiterülve bámulta a Mjúziktévét. Sóder Karcsi nem volt nagy sóderező, csak az orra alá dünnyögött, ellenben vonzotta a reneszánsz esztétika képzetvilága, melynek aranymetszési pontjában a fent említett Marianna-árok húzódott.
Évértékelőjében kitért arra, hogy vessék a mókusok elé őt is, mint miniszterelnökét, de ő bizony felrakta a fát a mamuskának. Meg ne fagyjon a vén szipirtyó, mégiscsak világra hozta őt, bár azon el lehetne vitatkozni, mennyi örömet szerzett eddig Sóder Karcsinak a világ, mely totálisan félreérti művészetét, továbbá mennyi örömet szerzett Sóder Karcsi a mamájának, aki sosem rejtette véka alá, hogy utolsó fostaligának tartja a kicsi fiát, olyannak, aki nem vitte és nem is fogja vinni semmire, nincs egy becsületes szakmája, de hát ő már ezt akkor megmondta, amikor születése után lila fejjel bömbölve rögtön szopizni kezdett, de úgy, mintha rögtön le is akarná rágni a saját szülője csöcsét.