Addig jó, míg Kádár él, avagy le lehet törni az árakat a 3,60-as kenyérrel?
10 perc
2022.01.14. 18:00
A Fidesz árrögzítő lépései nagyban emlékeztetnek a tervgazdaság árszabályozására, ám van egy nagy különbség a kettő között: az csak hiánygazdaságban tudott működni, igaz, túl nagy sikerrel még ott sem. Visszatekintés a 19 évig érvényes árcetlitől a határon megállított olajárakig.
Ha valaki az erdőben jár, a mai napig találkozhat évtizedekkel ezelőtt eldobott tejes zacskóval. Ez nem csak azt mutatja meg, hogy a műanyagok milyen sokáig nem bomlanak le, de azok korát sokszor évre, vagy legalábbis évtizedre pontosan meg fogja tudni határozni az is, aki ötven év múlva ássa ki a földből. A kulcsszó a szocialista tervgazdaság egyik, a Fidesz által is előszeretettel alkalmazott alapeleme: a hatósági ármeghatározás.
Az önkényes ármeghatározás már 1946-ban, a forint bevezetésekor elkezdődött: az elértéktelenedett pengő és az azt leváltó új pénz között volt egy átváltási árfolyam, ám ezt máshol húzták meg az élelmiszerek, az iparcikkek és a szolgáltatások esetében. A magyarázat egyszerű: a mezőgazdaság gyorsabban regenerálódott a háború után, így a termékek nagyobb mennyiségben álltak rendelkezésre, vagyis alacsonyabb szorzószámot tudtak alkalmazni, ezáltal ezek az árak jobban nőttek – derül ki Márton Ádám tanulmányából.
Az átváltási szorzók meghatározásánál azonban nem álltak meg, a termékek nagy része esetében maximálták a termelői (nagykereskedelmi) árakat és a kereskedelem által alkalmazott haszonkulcsot, bizonyos termékeknél pedig magát a fogyasztói árat is rögzítették. A finomliszt ekkor 1,40 forint lett, a cukor pedig 7 forint, míg a friss tejet literenként 90 fillérért, a pasztőrözöttet 1,10-ért lehetett árulni. A rendszer alapja az volt, hogy a (szintén ekkor kalkulált) bérszint és az árufedezet egyensúlyban maradjon, ha tehát hiány volt, az óhatatlanul a reálbérek csökkentésével párosult.
Márpedig áruhiány volt, amely a szocialista tervgazdaságra áttérő politikai vezetést jegyrendszer bevezetésére késztette, a lakosságot pedig arra, hogy szükségleteit a feketepiacon próbálja meg kielégíteni – 1948 közepére így az élelmiszerárak majdnem 60 százalékkal voltak magasabb a két évvel korábbi szintnél, de az átlagos árszínvonal is 35 százalékkal emelkedett – olvasható a tanulmányban.
A helyzetet aztán a kommunista rezsim tudta fokozni: a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az erőltetett iparosítást részben élelmiszerexporttal igyekeztek finanszírozni, ehhez pedig áru kellett, amit alacsony áron történő beszolgáltatással fedeztek. Ez megint csak élelmiszerhiányhoz vezetett.
Az újból bevezetett jegyrendszert végül 1951 végén törölték el, és azon nyomban létre is hozták a hatósági árak rendszerét, amelyben az idényáras szezonális élelmiszereken (zöldség-gyümölcs, tojás) kívül mindennek fix termelői és fogyasztói ára volt, ahhoz pedig teljesen egyedi forgalmiadókulcsokat társítottak – ekkor több tízezer ilyet szabtak meg. Egy luxusnak ítélt cikknél előfordulhatott, hogy a termelői árat alacsonyabban, a fogyasztóit magasabb szinten fixálták, a kettő közé pedig magasabb adó került – hasonlóan ahhoz a rendszerhez, hogy a vállalatok által elért nyereséget adó formájában vonták el, hogy abból finanszírozzák más cégek veszteségeit.
A preferenciális rendszert a tervgazdaság alapelveinek megfelelően tervezett ellátás egészítette ki, vagyis központilag határozták meg, a lakosságnak miből mennyire van szüksége. Ennek hatékonyságát a hiánycikkek és az eladhatatlan készletek kettőssége jellemezte, ennek ellenére a központi irányítás 1968-ig fennmaradt.
A rendszer bevezetésekor több mint 40 százalékkal nőtt az átlagos árszínvonal – 1946 és 1952 között így 2,6-szorosukra nőttek az árak. Az ezt követő időszak azonban a maga merevségével útját állta az inflációnak: az idényáras termékek érdemben nem befolyásolták az átlagos árszintet, a hatósági árak pedig ritkán változtak, 1952-1956 között mindössze háromszor volt átfogó árrendezés. 1957-ig pedig ráadásul lefelé mozogtak az árak, a forradalom utáni évben is csak azért emeltek árat, mert az életszínvonal emelkedése miatt túl nagy kereslet mutatkozott egyes termékek iránt. Ekkor került az Országos Árhivatal élére a már az 1951-es reformban is szerepet vállaló Csikós-Nagy Béla, aki a Kádár-rendszer egyik emblematikus figurájává vált.
Az ötvenes évek végén sem volt általános a drágítás, sőt, előfordult, hogy a fogyasztói közérzet javítása érdekében csökkentettek árat – így lett olcsóbb például a tűzifa, a kakaó és néhány déligyümölcs. Marton Ádám tanulmányában úgy számol, hogy az átlagos árszint 1960-ban két százalékkal még alacsonyabb is volt, mint 1952-ben. Már ekkor is megjelent azonban a „burkolt áremelés”, amely nem magasabb árat, hanem a megszokottnál silányabb minőséget jelentett. A jelenség hátterében Csikós-Nagy az akkorra (az árképzésben is) némi önállóságot kivívó szövetkezetek (a kisiparosok) árképzését vélte felfedezni, és nagy szigort ígért: „Ha jövőben ellenőrzés során megállapítjuk, hogy helytelen ármegállapításból jut a vállalat jogtalan nyereséghez, nemcsak a nyereségelvonás, de az árleszállítás iránt is intézkedni fogunk, Mérlegelés alatt áll az is, hogy az elkövetett cselekmény súlyához képest nemcsak a jogtalan nyereséget, hanem esetleg ennek többszörösét vonjuk el. Csak így lehet a vállalati főkönyvelőségek kedvét elvenni az ilyen spekulációktól” – nyilatkozta a Népakaratnak 1957 szeptemberében, ígéretet téve egyúttal arra is, hogy a megváltozott fogyasztói igényekhez igazodva bővítik a behozott importtermékek körét.
Kőbe vésett kenyérár
Az életszínvonal növelését szem előtt tartó kádári politika részeként került 1960-ban a boltokba a rendszer emblematikus áruja: az egykilós finom fehér kenyér, amelynek árát 3,60 forintban határozták meg. Az ár pedig sok mindent túlélt, először majdnem húsz évvel később, 1979-ben nyúltak hozzá.
Az árrendszer ellentmondásairól egy 1978-ban megjelent cikk azért sok mindent elárult: „Egy kiló úgynevezett finom fehér kenyér ára 3,60 forint. Mármint ennyit fizetünk érte a boltban. Ha azonban valódi értékére vagyunk kíváncsiak, azt is tudnunk kell, hogy az állam a nagykereskedelmi ár negyvenkét százalékával dotálja a kenyeret, mint alapvető élelmiszercikket. Vagyis az általunk 3,60-ért vásárolt kenyér valójában hozzávetőlegesen 5 forintjába kerül az államnak. Sőt! Ez még mindig nem a reális ár, hiszen csak a felvásárlási és a fogyasztói árak közötti különbséget tükrözi és nem a tényleges népgazdasági ráfordítást. Ha azt is tükrözné, akkor mindent bele kellene számolni, azt a dotációt is, amit az állam a műtrágyára ad és így tovább” – írta az áremelés előtti évben a Magyar Ifjúság.
De térjünk vissza a hatvanas évek elejére, amely egyelőre eseménytelenül telt el az árhivatalban: néha drágult a pálinka vagy a telefon, netán olcsóbb lett a nejlonharisnya, de ezek egyike sem rendítette meg a tervgazdaság rendszerét. Az évtized második fele azonban alapvető változást hozott, amely bizonyos szempontból érintette az árakat is: 1968-ban indult el az új gazdasági mechanizmus, ezzel együtt a merev rendszer némileg rugalmassá vált mind a tervezést, mind az árképzést tekintve.
Az erre való felkészülés jegyében 1966-tól indult el egy árrendezési folyamat, amelynek keretében egyes jelentősen támogatott, ezzel mesterségesen alacsonyan tartott árú termékek jócskán megdrágultak. Ilyen volt a hús, amely harmadával drágult, a tüzelőanyagok 24–27 százalékkal kerültek többe – mindez átlagosan 1,2 százalékkal növelte az árszínvonalat. Az idényáras termékeknél jóval nagyobb volt a mozgás, így például amíg átlagosan 3,2 százalékos volt a drágulás 1952 és 1968 között, a burgonya ára az időszak alatt 80 százalékkal nőtt. Eközben persze a reálbérek 214 százalékkal nőttek, ami a fogyasztás megkétszereződéséhez vezetett.
Fixen vagy maximálva?
Az új gazdasági mechanizmus alapjaiban írta át a rendszert. 1968-tól négy kategóriába sorolták a termékeket. Voltak hatósági áras és voltak maximált árucsoportok, a harmadik és negyedik csoportba pedig a hatósági keretek között, illetve teljesen szabadon változó árú termékek és szolgáltatások tartoztak. Azt, hogy melyik hová, az Országos Anyag- és Árhivatallá átnevezett (még mindig Csikós-Nagy Béla által vezetett) szervezet határozta meg, akárcsak az egyes termékek forgalmazói számára az elvárható (nem kötelező) „irányhaszonkulcsokat”.
Hatósági áras maradt például több péksütemény és a fehér kenyér, de a fixált árú körbe tartozott a marha- és sertéshús, a zsír, a tehéntej, a liszt, a rizs, a kristálycukor, az étolaj is. A tüzelőanyagok ára viszont nem volt hatóságilag meghatározva, csak felső határt szabtak neki – vagyis ezen a téren a rendszer rugalmasabb volt, mint a Fidesz által rezsicsökkentés névvel emlegetett hatósági ár. Mindezt úgy, hogy a háztartási energia ára sokáig csökkenni tudott.
Ma már nehezen érthető, akkor azonban komolynak számító újítás volt, hogy a szabadáras termékek esetében az üzletek szabadon dönthettek a korábbi készletek kiárusításáról is – így születhettek például az ilyen reklámok, amelyek nem is annyira témájuk miatt tűnhetnek idejétmúltnak:
1969-től a rögzített árú kategóriába a fogyasztás 16 százaléka tartozott (élelmiszereknél 30 százalék volt ez az arány), míg maximált árkategóriába 31 százalék (az élelmiszereknél 35). Marton Ádám tanulmányában azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a hetvenes években az inflációt elsősorban az ezeket érintő, központi áremelések emelték.
Ezekben az években az áremelkedés átlagos mértéke éves szinten 2,5 százalék volt, ám ezen az első olajválság sem változtatott – Kádár János szándéka szerint az olajárrobbanást megállították a határon. A kormány azonban nem tudta a végtelenségig szeparálni az országot a növekvő olajár hatásaitól, így az évtized második felétől, de különösen a második olajválság idején teljes erejével jutott át az országhatáron az elmúlt években lenyomott áremelkedés is. Ez pedig sok területen hatott sokként a magyar társadalom számára, különösen a rezsiköltségeknél, ahol a sokáig stabilan alacsony árak 1979-ben 8,9 százalékkal nőttek. Ennek az évnek a közepén lett a kenyér 5,40, a tej 6 forint, a cukor pedig 17,50 – igaz, a kormány ekkor még egyszeri jövedelemkiegészítéssel kompenzálta a lakosság pluszkiadásait.
Matolcsy György azt elemezte, visszatérhetnek-e az 1970-es évek
Túl nagy a főváros az országhoz képest a jegybankelnök szerint, ezért kisebb részekre kell bontani. Víziójában külön város lenne Óbuda, Zugló, Kelenföld és a többiek, a 600 ezres városmag pedig egyszerre válhatna többek között globális sport- és wellnessfővárossá. A külső kerületek négymilliós szerencsepatkója lehetne szerinte az ország motorja.
Begyűrűző hatások és fusizó magyarok
Ez azonban csak a kezdete volt a meglóduló inflációnak: 1980-ban már 21,4 százalékos volt a drágulás. Csikós-Nagy Béla így írt ebben az évben az addigra begyűrűző olajárrobbanásról: „Erre nem voltunk felkészülve. Nem dolgoztunk ki olyan mechanizmust, amelyre támaszkodva a belföldi és a külkereskedelmi árak kapcsolata az árstabilitás megőrzésével akkor is biztosítható, ha a világpiacon éleződik az infláció és számottevően változik a külkereskedelmi cserearány. Ezért kezdetben az új helyzetre csak az importárak befagyasztásával reagálhattunk. Ezzel viszont megszakadt a természetes evolúció folyamata. Ezért kellett 1975 óta ismételten az árrendezés eszközéhez nyúlni.” A Valóságban megjelent tanulmányában a közgazdász azt is kifejtette, hogy a hetvenes évek végétől a hatékony termelési szerkezettel kapcsolatos vitában már szó esett az árprognosztizálás bizonytalanságairól is, ennek ellenére úgy látta, még vannak olyan információk a gazdaságban, amelyekre támaszkodva lehet racionális döntéseket hozni a termékek áráról.
Az elismert közgazdász rugalmasságra és a külkereskedelmi árakhoz jobban igazodó árképzés kialakítására törekedett, ám bírálói szerint leginkább agyonbürokratizált és átláthatatlan árszabályozási rendszert hozott létre a szimulált árképzés elméletét alkalmazva. A gyeplőt viszont nem igazán engedte el, pedig a nyolcvanas évek elejétől, a VI. ötéves tervben már előirányozták „az ármechanizmus rugalmasabbá tételét, a hatósági árformák arányának szűkítését”, elsősorban a külkereskedelmi árakhoz igazodó termékek hatósági ármegállapításának megszüntetésével. A mindennapi fogyasztási cikkek esetében azonban ekkor már az árszabályozás és az infláció párban jártak az emberek fejében – az a kommunikációs trükk sem győzte meg őket, hogy az általában január 1-jére időzített drágulás valójában nem áremelés, hanem árrendezés.
Próbálkozni persze próbálkozott a kormány, ezt mutatja, hogy az évtized első felében még elsősorban a szabadáras termékek drágulása hajtotta előre az inflációt, ez azonban megint csak annyit eredményezett, hogy az emelkedő árak később gyűrűztek be. Csikós-Nagy Bélát pedig 1984-ben azonban váratlanul („saját kérésére, érdemei elismerése mellett”) leváltották tisztségéből, ám a bürokratikus rendszer és a valós gazdasági folyamatokat már rég nem tükröző árszabályozás egyelőre maradt, a hivatallal együtt.
Ekkor készült az a felmérés a magyarok körében, amely azt kutatta, mit tesznek azért, hogy kivédjék az áremelkedés hatásait. A legtöbben másodállást vállaltak annak érdekében, hogy szinten tudják tartani az életszínvonalat.
A vég
Az évtized második felében azonban már ez sem volt elég: a kenyér például 1988-ban már 10,40-be került. Ám a meglóduló infláció csak a probléma egyik fele volt. A rendszerváltás idején a KGST és a mesterségesen életben tartott nagyvállalatok összeomlása miatt a GDP is vészesen csökkenni kezdett, így a reáljövedelem meg a fogyasztás is visszaesett. A hatósági árszabályozás azonban ekkor még nem szűnt meg, csak az Országos Anyag- és Árhivatal, amely 1990 után megváltozott hatáskörrel, a Gazdasági Versenyhivatalként éledt újjá.
A kenyér mindenesetre egyelőre maradt a hatósági áras körben, ám ennek a jelentősége egyre csökkent, és nem csak a folyamatos árváltozás miatt. A pékségeknek ugyanis egyre kevésbé érte meg a csak kötött áron adható termék készítése, helyette „házi”, „magyar” vagy bármilyen más fantázianévvel illetett áru került a polcokra, kikerülve a hatósági korlátozásokat. Az árszabályozás egyszerűen értelmét vesztette azzal, hogy megszűnt a termelés szabályozása és különösen a termelés költségvetési támogatása. Az infláció pedig minden korlát nélkül száguldhatott tovább.
