Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
hvg360: Az elmúlt években, évtizedekben mennyire volt érzékelhető Kárpátalján, hogy feszültség van Ukrajna és Oroszország között?
Józan László: Tizennyolc éves koromban költöztem el Kárpátaljáról: 2005-ben vettek fel a Színművészeti Egyetemre, így azóta Budapesten élek. Gyerekkoromban azt tapasztaltam, hogy a különböző nációk – lengyelek, románok, ukránok, oroszok, magyarok – eléltek egymás mellett, tisztelték a másikat. Nem emlékszem konfliktusra, mindent el lehetett intézni az anyanyelvünkön, magyarul, magyar iskolába jártam Beregszászon, a tanórák magyarul zajlottak, és közben az iskolában tanultam ukránul. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, nem jutnak eszembe ilyen problémák.
hvg360: Mikor vált érzékelhetővé az a konfliktus, ami mostanra a háborúhoz vezetett?
J. L.: Nagyjából tíz éve már érezhető volt; nem emlékszem pontos eseményekre, csak az érzelmek vannak meg bennem. Akkor már érezhető volt oroszok és ukránok között a konfliktus csírája, de ha őszinte akarok lenni, azt gondoltam, a 21. században ezt már verbálisan, párbeszéddel is meg tudjuk oldani egymással, fegyverek ropogtatása nélkül.
Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a családom ott élő részével, és még amikor az orosz hadsereg egy része megjelent az ukrán határnál, akkor sem volt pánikhangulat, azt mondták, nem érzik a háború szelét. Egészen csütörtök reggelig.
