Háború Ukrajnában
Több mint ezer napja tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
HVG: Miért pont Ukrajnát választotta kutatási területnek, amely innen, a szomszédból szürke országnak látszik?
Vonnák Diána: A hidegháború után eltöltött gyerekkor miatt érdekelt, mi marad a romjain egy ilyen nagy politikai kísérletnek, mint a Szovjetunió. Hogyan lehet együtt élni az elvesztésével meg a kétarcú örökségével. Érdekelt, milyen válaszok vannak erre a birodalmi nosztalgián és a nacionalizmus zsákutcáin túl.
HVG: Ukrán ismerősei, barátai hogyan élik meg a háborút?
V. D.: A legtöbben ott maradtak, és az első sokk után azonnal fölvették a kesztyűt. Már február végén átalakították a konferenciatermüket menedékszállássá, ellátják a rászorulókat, de a tudományos munkát sem akarják felfüggeszteni. Kicsit hezitáltunk, miként lehet a korábbi projekteket a légiriadók árnyékában folytatni, egyáltalán etikus-e ez. De a normális élet részleges fenntartása ilyen pusztítás közepette ellenállást jelent, az emberi méltóság megőrzésének fontos eszköze. Az én eredetileg apró művészeti-múzeumi projektem ellehetetlenült, de helyette sokkal nagyobb dologba fogtunk: a menekülők tapasztalatait rögzítjük, interjúzunk. Szemináriumokat is szervezek előadókkal, akik elmondják ruandai, boszniai tapasztalataik alapján, hogy mire érdemes most Ukrajnában a háború miatt lelkileg sérült emberekkel végzett munka során figyelni. A gyerekesek persze elmenekültek az ország nyugati részébe vagy tovább.
HVG: Ukrán barátai mennyire tudják szétválasztani a hivatalos magyar politika és a menekülteket segítő civilek munkáját?
