Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Nyolc hónapra volt szükségem ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat és válaszoljak a nagyon őszinte szövegedre, Árpád, amelyet az ukrajnai orosz invázió 8. napján írtál.
Ezt a választ azonnal meg akartam írni, abban a pillanatban, amint elolvastam a szöveged utolsó sorait fordító segítségével, mert a magyar nyelvtudásom – bár szorgalmasan tanulom a magyart – még nem teszi lehetővé, hogy folyékonyan írjak és olvassak. Ezt a választ most azért írom, mert az írásod, annak eszméje még mindig kísért. Biztos vagyok benne, hogy a legapróbb részletekig megértettem, minden sorát, és mindenekelőtt azt, ami gondosan el van rejtve a sorok között.
Tóta W.: Köpött a maci
Tíz évünk ment rá az oroszbarátságra, és most égő pofával oldalgunk el, hogy a mi fejünkre ne boruljon a gyümölcse. Az ukránok a világ hősei, csodált, büszke és szabad nép. Minden, ami mi nem vagyunk. Nem is lehetünk, amíg magunk választjuk azt a sorsot, amire ők az életük árán mondanak nemet.
Még a legrosszabb fordító sem képes eltorzítani egy ilyen erős és ugyanakkor egyszerű gondolatot, amit leírtál: az ukránokra és magyarokra jellemző büszkeség és szabadságszeretet ma valamiért inkább megosztja, mintsem egyesíti a két nemzetet.
