A kínai-szovjet viszony történetéből Putyin megtanulhatja, milyen az óriások közt a gyengébbnek lenni

Tíz napig vonatozott Pekingből Moszkvába 1949 decemberében Mao Ce-tung, és a megérkezése után két órát váratta vendéglátója, Sztálin, hogy éreztesse, ki az úr a formálódó kommunista világrendszerben.

Két hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltása és egy évvel a kelet-európai fordulat után a Kreml ura joggal volt meggyőződve arról, hogy megkérdőjelezhetetlen az ideológiai, gazdasági és politikai fölénye a nála 15 évvel fiatalabb Maóval szemben. Aki viszont azzal a szándékkal ment Moszkvába, hogy közölje, a polgárháborúban született népi Kína nem a Szovjetunió vazallusa.

Mao az egyenrangúságot deklaráló kétoldalú barátsági és szövetségesi szerződést szeretett volna, de azt Sztálin csak két hétig tartó hezitálás után volt hajlandó megkötni, és a viszony – a Pekingnek nyújtott segítség és a szóvirágok ellenére – tele volt az alárendeltségre utaló jelekkel. A megállapodás „keserű gyümölcseit” még sokáig emlegették Kínában.

Mao és Sztálin Moszkvában a generalisszimus 71. születésnapján

Wikimedia Commons

A múlt héten egészen más körülmények között látták vendégül Moszkvában a Mao óta nem tapasztalt hatalmat a kezében összpontosító – Vlagyimir Putyin orosz elnök kortársának számító – Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfőt.

A két ország viszonya most is de facto szövetségesi, Putyin és Hszi a legjobb barátoknak nevezik egymást – a kínai pártfőtitkár 41 alkalommal találkozott az orosz elnökkel, sokkal többször, mint bármely más külföldi vezetővel –, ám a kapcsolatban mutatkoznak a kínai fölényre utaló jelek. Ha ezt Hszi nem is dörgöli Putyin orra alá, mint tette Sztálin Maóval, lenne mit megfizetnie az évszázados hatalmi és politikai megaláztatásokért.

A császári Kína és a cári Oroszország között Szibériában és a Távol-Keleten évszázadokig pufferzónát jelentettek az ott élő nomád népek, amíg az oroszok el nem kezdték meghódítani az alig lakott területeket.