Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Szörnyű dolgokról számolnak be még azok is, akik – legalábbis fizikai értelemben – épen megúszták a katonai szolgálatot, akik meghallják ezeket a történeteket, aligha fognak önként a frontra menni – meséli egy kijevi többgyermekes anya, akinek fiai egyelőre megúszták a behívást, ám tartanak attól, hogy előbb-utóbb ők is sorra kerülnek. Bár a rideg számok – a szemben álló felek havonta legalább egymillió tüzérségi lövedéket lőnek ki egymásra – vagy a közösségi oldalakra feltett videók alapján is már régen egyértelművé vált, hogy ebben a háborúban nagyon könnyű meghalni, még elképzelni sem nagyon lehet, mit élnek át azok, akik heteket, hónapokat töltenek úgy a lövészárkokban, hogy sok társukkal már végzett egy robbanás vagy egy golyó.
Másfél évvel ezelőtt, amikor Oroszország megindította Ukrajna elleni területrabló háborúját, Kijevben és sok más ukrajnai településen sorban álltak az emberek, hogy katonaként, vagy a területvédelmi egységek tagjaként részt vegyenek a támadók megállításában. Annyi volt a jelentkező, hogy fegyver és egyenruha hiányában sokakat nem tudtak befogadni a toborzóközpontok.
Mára gyökeresen megváltozott a helyzet.
