Hogyan darálták esélytelenné az ellenzéket a Horthy-korszakban? - interjú Ignácz Károly történésszel

HVG: Lát hasonlóságot a Horthy-kor baloldali ellenzéke és a mai ellenzék között? Például hogy a győzelem esélye nélkül kell politizálnia.

Ignácz Károly: Az autoriter rendszerek számára létfontosságú a választások kontrollálása. Ez a szűk választójog és az 1922-ben visszahozott nyílt szavazás miatt a Horthy-korban egyszerűbb volt, mint ma. Vidéken az államtól függő, a kormánypárttal összefonódott közigazgatási tisztviselők előtt élőszóval kellett volna megvallaniuk a választópolgároknak, hogy az ellenzékre szavaznak.

Ismerjük a vármegyék főispánjainak levelezését, ők egyenként kérték a helyi hatalmasságokat és tekintélyeket, munkaadókat, földbirtokosokat, egyházi személyeket, hogy segítsék a kormánypárt győzelmét. Így aztán számos vidéki választókerületben ellenzéki jelöltek el sem indultak. Volt olyan országgyűlési választás, amit már a jelöltállítás végén megnyert a kormánypárt.

HVG: Úgy tanultuk, hogy a vidéki mozgósításról a Bethlen–Peyer-paktumban a szociáldemokrata párt lemondott.

I. K. : Nem volt miről lemondani, az 1921-es megegyezés inkább a fennálló helyzetet állandósította. Ahol nem volt ipari munkásság, oda be sem engedték a szociáldemokratákat. Ezt szó szerint kell érteni: a vidékre kampányolni érkező képviselőjelöltet az állomáson várták a csendőrök, és visszaparancsolták a vonatra. Azt is a hatóságok döntötték el, hogy hol olyan számú az ipari munkásság, hogy a szociáldemokrata párt megjelenhessen. Így annak üzenete se nagyon jutott el vidékre. A helyi újságok jó része szerepelt az állami kifizetési listákon, amelyeket az olvasottság és a lojalitás alapján időnként frissítettek.

HVG: Olyan volt, mint ma a KESMA?