Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
A gonosz új tengelyén sok abszurd figura dolgozik azon, hogy az értékalapú nyugati közösség eltűnjön a föld színéről.
Két hete jöttem meg Ukrajnából. Napokkal előtte még azon a harkivi utcán sétáltam és kávéztam, amit az oroszok egy napsütéses októberi péntek délelőttön lebombáztak. Harkivban mindenki oroszul beszélt, kedves volt, nyitott és fáradt. Örültek nekünk, ritkán látnak ott külföldieket, amióta a szomszédok tüzet nyitottak rájuk.
Okszana, aki négy hónapja még a moszkvai Bolsoj következő vendégjátékára vágyott, most már nem hiányolja az orosz magaskultúrát. Fáradtan sóhajt. Inkább fel kellene húzni ide egy jó vastag falat betonból, hogy ezek ide soha többé ne tudjanak bejönni. Korábban mindig elnézést kért Kijevben járva, hogy nem elég folyékony az ukránja, és utána átváltott oroszra. Ma már inkább csak ukránul olvas. Az orosz nyelvű könyvek forgalmazását betiltotta a kormány. A lakosság leadhatja orosz nyelvű könyveit, amiket reciklálnak, azaz bezúznak, és például vécépapír készül belőlük.
Az új középosztály nyelve az ukrán, nincs helye árnyalt diskurzusnak semmiről, ami orosz. Az csak gonosz lehet, és a becsapódás pillanataiban nehéz vitatkozni vele.
