Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Fel kell rázni a békéhez szokott hadsereget – adta ki a jelszót Böröndi Gábor, a Honvéd Vezérkar főnöke nemrég megjelent interjújában. Szerinte az elmúlt évek fejlesztéseinek köszönhetően a haditechnikai feltételek már adottak, így leginkább azon múlik, hogy a magyar hadsereg – mint mások mellett Orbán Viktor is szeretné – a régió meghatározó haderejévé váljon, hogy sikerül-e „fejben is ott lenni”. Azt Böröndi már a székfoglaló beszédében világossá tette, hogy szerinte háborús helyzet küszöbén van az ország. Annyiban pontos a megállapítása, hogy a szomszédban bő másfél éve tart a nyílt háború, amelyben hatékonyan áll ellen és okoz komoly veszteségeket ellenségének a kisebb létszámú, kevesebb fegyverrel rendelkező hadsereg.
Az orosz–ukrán háborút más országok katonai vezetői, szakértői és döntéshozói is árgus szemmel figyelik, éspedig nem csupán a háború esetleges kiszélesedésének veszélyét mérlegelve: a saját hadseregfejlesztésükre vonatkozó tanulságokat is megpróbálják levonni belőle. A modern katonai eszközök laborja is az ukrajnai front, ahol hatalmas költséggel gyártott fegyverek kerülnek szembe elektronikai boltban beszerezhető kütyük házilag módosított változataival – és gyakran alulmaradnak. Ez már nem az az aszimmetrikus háború, amit a Nyugat például Afganisztánban vagy Irakban vívott, ahol több évtizedes lemaradásban lévő ellenféllel kellett felvenni a harcot.
