Gyükeri Mercédesz: Már csak az én emlékeim maradtak, azokat kellene megszépíteni
5 perc
2023.12.30. 10:30
Fordulópontok 2023 című évzáró sorozatunkban szerzőink az év számukra személyesen is fontos, kiemelten emlékezetes, akár sorsfordító kérdéseiről, történéseiről, pillanatairól, érzéseiről írnak. Gyükeri Mercédesz családi emlékeket idéz fel.
Élénken emlékszem, ahogy mentünk fel a strandnál az úton. A strandnál, ami sose volt strand, egyszer lefúrtak egy mocsaras réten, hátha, ott rozsdásodott egy cső még évtizedekig, de nem lett belőle semmi. A reptérről jöttünk vissza, a nagyanyámat kísértük ki, ment a fiához, aki 1956-ban disszidált, azóta akkor látta először, persze sokkal érdekesebb volt, hogy épp akkor utazott, mielőtt Diana hozzáment Károlyhoz, de ezt akkor még nem tudtam, csak amikor hazaért két héttel később, és hozott az ifjú párról kirakóst, bögrét meg egy színes magazint, ami még az unokatesóm Star Wars-os albumánál is jobb volt, a nyári kitelepülésre otthagyott színezőknél pedig határozottan menőbb.
A pesti kirándulás nem is ért véget Ferihegyen, ettünk hamburgert, raktak egy édes buciba valami húst meg furán édes paradicsomszószt, és a gyomrom is fájt miatta később, de akkor még ezt se tudtam, csak az volt meg, hogy ettem életemben először hamburgert, és hogy az milyen egy pocsék étel. Talán pont erről beszélgettünk, és mintha hűvös lett volna az idő és sapkát is adtak volna rám, így mentünk fel hármasban anyával meg a nővérével, a nénjével.
A királyi esküvőt 1981. július 29-én tartották Londonban, aznap van anya születésnapja, azért maradt így meg. Hogy a sapka miért maradt meg, az rejtély, aligha lehetett rajtam a nyári melegben, talán azért emlékszem így, mert mindig is utáltam a sapkákat, és mert annyiszor mentünk fel hidegben a vasútállomásról a nénje meg a mama háza felé.
Talán lecsót ettünk, mikor helyrejött a gyomrom, odaégett, szóval tettünk rá tejfölt, ami már akkor is furcsának tűnt, de azóta is ott van az íze a számban. Vagy hát azóta is tartozik egy íz ehhez a történethez a számban.
Utoljára valamikor idén október közepén mentem fel a strandnál az úton. Nem emlékszem, milyen idő volt, talán fújt a szél, kócolta a hajam, már nem az a bilirövid, mint gyerekkoromban, és azóta se vagyok hajlandó sapkát húzni. A nagynéném a híres húslevesét főzte, mint mindig, gigantikus fazékban, de most valahogy nem volt jó, megromolhatott a hús, amit kivett a fagyasztóból, bűz terjengett az egész konyhában. Ő nem vette észre, pedig bepanírozott egy halom húst mellette, hiába mondtam most is, hogy várjon meg vele, megyek reggel korán. Egy ideig próbáltam valamit kezdeni a levessel, hátha csak kevés só került bele, mint mindig, hátha csak főnie kell még neki kicsit, az sosem árt, hátha van valami megoldás, mint a konyhában kiégett izzóra. Aztán csak kidobtam, és közben az járt a fejemben, valami nincs rendben.
A nagynéném másfél hónappal később, december elején egy reggel nem ébredt fel. 83 éves elmúlt, ezer nyavalya gyötörte, ki tudja, pár hónap múlva milyen újabb nyavalyák törtek volna rá. De ha rá gondolok, nem a nyavalyák, a műtétek, a kórházi látogatások jutnak eszembe, hanem ahogy sétálunk fel a strandnál a pocsék hamburger után, ahogy tejfölt teszünk az odaégett lecsóra és a húslevesek, a jók és a rosszak is, az összes külön-külön.
Károly és Diana házassága évtizedek óta a múlté, a puzzle sokkal masszívabbnak bizonyult (csak egy darab hiányzott belőle), de valamelyik költözésnél az is elkavarodott, a bögre meg amikor a mama meghalt, lassan húsz évvel ezelőtt. Anya alig három évvel élte túl, a romlott hamburgert ő mesélte, a lecsó helyretételét és az abban játszott szerepemet (hogy azt én találtam ki, legyen rajta tejföl) meg a nagynéném. Most meg itt maradtam egyedül, hogy érezzem az ízeket, a soha nem létezőket és az igazikat, olyanok emlékei alapján, akik már nem élnek.
Ennél törékenyebb nem lehetne semmilyen emlék, mégis mindent és mindenkit túlélt. A három nő közötti feszültségeket, veszekedéseket, évekig tartó mosolyszüneteket, és azt, ahogy ők utólag megélték, olyan történeteket kreálva, amelyekről már gyerekként is tudtam, hogy nem igazak, arra mégis jók voltak, hogy megszépítsék annak a családnak az énképét, amit annyi minden tönkre tudott tenni. Annyi űr volt ebben a családban, csoda, hogy egy bolygón meg tudtak maradni évtizedeken keresztül – ha már sokszor egy légtérben nem ment nekik.
A konyhában viszont nem volt vita, legfeljebb az anyám dobálta ki néha a mama kamrája padlóján álló bödönből a beavasodott zsírt, vagy a mama meszeltette le anyával a konyhát, amikor sikerült felrobbantani a gáztűzhelyen hagyott kotyogóst. De annál nagyobb összhangot sem láttam a két nővér között, mint amikor a nagyanyám 89 évesen, mikor már kezdett veszíteni az erejéből, szokásával ellentétben nem kirántotta bénázó kezemből a tálat a készülő fánktésztával, hanem apránként elmagyarázta, mit kell csinálnom, hogy szép levegős legyen – kiderült, hogy nekik ezt sosem volt hajlandó elárulni, őszinte sértettségük már egy igazi olasz családot idézett akkor és ott.
Többnyire azonban be kellett érnünk a magyar család billogjával, annak minden átkával a háborús költözgetéstől az 56-ban disszidáló, majd évtizedekre felszívódó fiú meg a forradalom után lecsukott apa miatt mellékvágányra tett karriereken át a később elzavart apa után maradó nélkülözésig. Az anya, aki még polgárlánynak született, és egyenes tartását 90 éves koráig nem veszítette el, de a felnőttlét semmi polgárit nem kínált neki. Az én anyám, a nem akart legkisebb gyerek, aki belebetegedett abba, hogy bármilyen kíváncsi volt, nem láthatta a világot, hogy bármennyire megvolt hozzá az esze és a szíve, nem tudta megváltani a világot. És a nagynéném, akiből már az álmodozás is kiveszett, aki tényleg csak arra vágyott, hogy a húslevesére mindenki emlékezzen.
Szeretném, ha az emlékeim közül minden rosszat ki tudnék törölni, csak a húslevesek maradnának. Meg a fánktészta, amit nálam jobban senki nem csinál, hiszen nekem megmutatta Kocsis mama. Meg az a pillanat, amikor anya, a halála előtt egy évvel életében először ott állt az óceán partján, egy igazi strandnál. De most csak egy pocsék hamburger, egy odaégett töklecsó és egy büdös húsleves jut eszembe, meg a sapka, ami ott van a fejemen a nyári melegben. Vagy mégsem?
A nyitóképen a szerző és anyukája / Gyükeri Mercédesz családi archívuma
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!