Budapesti fura szerzetek: Egressy Gábor, a sztárszínész és forradalmár, aki élete végéig felelősnek érezte magát Petőfi Sándor halála miatt
18 perc
2024.03.15. 18:30
A XIX. századi magyar történelem tele van szinte valószínűtlenül fordulatos életutakkal, ilyen Petőfi Sándor közeli barátjáé, Egressy Gáboré is, aki a reformkori Pest-Buda egyik legfelkapottabb színészéből lett forradalmár, majd kormánybiztos, ezután gerillavezér a tavaszi hadjáratban. Ő volt az, aki 1849 nyarán kimozdította Petőfit a mezőberényi elvonulásából, hogy elkísérje Erdélybe, és ezt a költő tragikus sorsa miatt sosem bocsátotta meg magának. Mindezek ellenére alig egy évvel barátja halála után Egressy már az osztrák titkosrendőrség ügynökeként tevékenykedett, majd élete végén a magyarországi színészképzésben szerzett magának elévülhetetlen érdemeket.
„Születtél volna boldogabb hazában/Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:/Dicsőségednek fényes ragyogása/Egy félvilágra elsugárzanék” – írta Petőfi Sándor 1844-ben az Egressy Gáborhoz című versében. A kortársaival szemben gyakran heves kritikákat is megeresztő költő csodálata nem hirtelen fellángolás eredménye, hanem rendíthetetlen tisztelet következménye volt.
Egressy Gábor ugyanis ekkor állt színészi pályafutása csúcsán, része volt mind abban a sikerben és elismerésben, amiről az ekkoriban még színészi ambíciókat dédelgető Petőfi csak álmodozni tudott.
Petőfi ekkor már jó öt éve ismerhette legalább névről Egressyt, hiszen 1839 tavaszán két hónapig statisztaként játszott a Pesti Magyar Színháznál. Később, már az Egressyvel való gyors összebarátkozásuk után a színész 1844 őszén intézett egy mellékszerepet a költőnek a Nemzeti Színházban, ám az alakítása egyes vélemények szerint kudarcosra sikerült és maga Petőfi is meglehetősen erőtlen magyarázkodást vezetett elő róla az Úti Jegyzetek címet viselő írásában. Akárhogy is történt, ez volt az utolsó alkalom, hogy Petőfi Sándor színészként lépett a nagyérdemű elé.
Lelkész helyett színész
Nem csoda, hogy Petőfi és Egressy gyorsan egymásra találtak, hiszen kettejük fiatalsága több ponton is nagyon hasonlóan alakult. Egressy Gábort ugyanis éppúgy nem művészi pályára szánta a családja, ahogyan Petőfit sem. A Galambos Gábor néven Sajólászlófalván született későbbi színészt a családi hagyományoknak megfelelően református lelkésznek szánták és ennek megfelelően a miskolci református gimnáziumba íratták be, ám az ifjú diák nem kért ebből a pályából és helyette, ahogyan azt később Petőfi is teszi, tanulmányait félbehagyva megszökik az iskolából és felcsap vándorszínésznek.
Vándorszínésznek lenni a korszakban meglehetősen hálátlan foglalatosság volt, a pénz kevés volt a megélhetéshez, így a kisszámú, küldetéstudatos szent őrült mellett a társulatok tagságát gyakran csalódott szerelmesek, világgá indult kalandorok, vagy éppenséggel kisstílű szélhámosok alkották, mérsékelt tehetséggel.
Más kérdés, hogy ami a színészkedés mesterség részét illeti, az még nemigen létezett a korabeli Magyarországon (az ekkoriban külön területnek számító Erdélyben, Kolozsváron Kótsi Patkó János kísérletezett a bevezetésével), ennek igényét csak a 30-as évek végén kezdik szélesebb körben felismerni, nem utolsó sorban annak hatására, hogy a reformkorban megélénkül az érdeklődés a magyar nyelvű színjátszás iránt.
Ennek lesz többek között következménye az is, hogy 11 év vándorszínészkedés után Egressy Gábort 1837-ben ott találjuk a Pesti Magyar Színház alapító tagjai között 56 forint havi fizetéssel, ami a korábbi nélkülözésekhez képest óriási előrelépést jelent, de ez a díjazás a korabeli pest-budai viszonyok szerint is belépőt jelentett a középosztály alsóbb rétegeibe.