Julia Child élete Franciaországban – 1. rész: Tehát így néz ki egy igazi francia férfi

Reggel öt óra negyvenötkor Paullal kikászálódtunk meleg hálóhelyünkről, és kikukucskáltunk kabinunk parányi ablakán az America gőzhajó fedélzetén. Egyikünk sem aludt valami jól aznap éjjel, részben az időjárásnak, részben egyre növekvő izgalmunknak köszönhetően. Megdörzsöltük a szemünket, kipislogtunk az üvegen keresztül, és bár mindent sűrű köd borított, a hajnal sötétkékjén és az örvénylő homályon át a part mentén hunyorgó fényeket fedeztünk fel. Szerda volt, 1948. november 3-a, és mi végre befutottunk a franciaországi Le Havre-ba.

Nem jártam még Európában, és nem tudtam, mire számítsak. Egy hetet töltöttünk a tengeren, bár sokkal többnek tűnt, és alig vártam, hogy végre szilárd földet érezzek a talpam alatt. Miután búcsút vettünk családtagjainktól az őszi színekben játszó New Yorkban, az America egyenesen belehajózott az erős észak-atlanti szélbe. A nagy hajó dülöngélt, döcögött és billegett a háznyi hullámokon, s közben szüntelenül csattanások, ütődések, kattogások, reszketeg morajlások hallatszottak.

Fel… fel… fel… az óriás óceánjáró emelkedett, majd a hullám legtetejére érve egy pillanatra megtántorodott, azután le… le… le… siklott, míg az orra hatalmas, iszonytató permettel belecsapódott a hullám völgyének legmélyébe. Izmaink fájtak, agyunk kifáradt, a padló pedig tele volt törött porcelánnal. Az utasok többségének és a legénység néhány tagjának zöldesen sápadt volt az arca. Paul és én szerencsénkre jó tengerésznek bizonyultunk, és vasból volt a gyomrunk: egyik reggel a mindössze öt utas közé tartoztunk, aki aznap lement reggelizni.